Miért akartál Aleppóban fotózni, a szíriai háború közepén?
2011-ben egy barátom unokatesójának az esküvőjére mentünk ki Izraelbe. Autót béreltünk, egész Ciszjordániát bejártuk. Jerikóban gépfegyvert fogtak ránk hazafelé, mert nem volt papírunk arról, hogy bementünk. Amikor elkezdődött az arab tavasz, úgy éreztem, megvan az a fotós gyakorlat és szakmai tudás, amivel bele merek vágni.
A szervezés több hónapig tartott. Először szabadúszók képeit nézegettem, egy spanyol újságírócsapatot kezdtem el követni virtuálisan, fiatalok voltak és szimpatikusak. Később az egyikük egy Aleppóról készített képpel Pulitzer-díjat nyert. Egy videós srácra írtam rá, tőle kaptam meg a fixer, a helyi idegenvezetőm elérhetőségét. Ők hónapokat töltöttek Aleppóban, bíztam benne, hogy ha ők túlélték, akkor én is túl fogom, a letesztelt emberrel.
Ennyi szervezés és előkészület után milyen volt megérkezni a helyszínre?
2013 februárjában indultam, Törökországba repültem. A Gaziantep reptérről Kilishez, a határvároshoz mentem taxival, a hátizsákommal átbattyogtam a határon, és be voltam szarva. Fizetnem kellett száz dollárt, kaptam érte egy kitépett füzetlapot pecséttel, ez jelezte, hogy beléptem a felkelők által ellenőrzött országba. A fixeremet nem értem el telefonon, pár órát vánom kellett. Leraktam a hátizsákom, ráültem, matekoztam, hogy hogyan tovább.
Sokat hallottam a környékbeli embercsempészekről, terrorcsoportokról. Az Iszlám Állam kalifátusa nem létezett még, de voltak szélsőséges csoportok, európaiként pedig lehettem volna túsz vagy harcos is. Megfordult a fejemben, hogy visszamegyek Törökországba, de úgy gondoltam, ha már eljutottam idáig, a kapuból nem fogok visszafordulni. Pár órával később megérkezett a fixerem, odaugrott, átölelt, azt mondta: Welcome to Syria. Velem egykorú srác volt, alacsony és szakállas. Rögtön mentegetőzött: pár héttel az érkezésem előtt volt az esküvője, és házasemberként valami dolga akadt. A kocsiban ült a felesége is. Akkor már tudtam, hogy nem vágtak át.
Mint Szíriában mindenki, ő is volt sorkatona pár évig. A felkelők oldalán harcolt, mielőtt elkezdett fixerkedni. Csak akkoriban csinálta meg a jogsiját, amikor én kint voltam, eszméletlen rosszul vezetett. De megvoltak a kapcsolatai, ismerte a helyeket. A városba menet az úton lövéseket hallottunk, néha az autó mellett ment el egy golyó. Mondták, hogy nem kell félni, nagyon messziről lőnek, csak hogy ijesztgessenek. Majdnem összeszartam magam.
Utólag visszagondolva úgy érzem, nagyon nagy szerencsém volt. Később pont ettől a sráctól, Juszeftől rabolták el Steven Sotloffot, akit az Iszlám Állam lefejezett.
Hogyan készültél az útra?
Praktikusan egy ilyen útra nem tudsz készülni. Ha sportos vagy és tudsz futni az jó, de nem sokat számít. Inkább az összes akkor elérhető irodalmat elolvastam. Al Ghaoui Hesna Háborúk földjén című könyvét nagyon szerettem. A Bang Bang Klub filmet megnéztem és a könyvet is elolvastam. És Robert Capáról mindent. Ezekből kap valami ízelítőt az ember, hogy mire számítson. De nekünk nincs kapcsolatunk a háborúval, legutóbb a nagyszüleink láttak forradalmat, így készülni sem lehet rá.
Bielik István, a 24.hu rovatvezetője kapta a Hemző Károly-díjat
Munkatársunknak a menekültválság idején készített sorozatát díjazták.
Folyamatos stressz volt, de ösztönösen éreztem, hogy mit kell csinálni, reggelente a bombázás elől például az ágy alá bújtam. A legnagyobb veszély akkor volt, ha mondjuk felkelőkkel utaztam, és kormánypártiak igazoltattak, mert rossz utcasarkon fordultunk be. Bízni kellett a fixeredben ahhoz, hogy ne folyamatosan azon izgulj, túléled-e, hanem tudj dolgozni. Engem, ha elkezdek fotózni, akár portrénál is, elkap a flow, nem foglalkozom mással. Mindig tudatában voltam annak, hogy háborús zónában vagyok, de soha nem volt olyan érzésem, hogy itt vége lesz.
Volt, amikor a felkelők egyik táboránál voltunk, és szóltak, hogy bombázók jönnek. Padlógázzal mentünk el onnan. De a legnagyobb adrenalinlöket az volt, amikor az első pénteken, a rendszeres ima és a tüntetés után kimentünk a frontvonalra. Sisakot vittem magammal, golyóálló mellényt nem. Utólag kiderült, hogy a mellény nem véd meg, ha rád lőnek, de a szintén halálos repeszektől igen. A fronton nehéztüzérséggel lőtték egymást, járművekre szerelt gépfegyverrel. Durva volt hallani, ahogy fütyültek a golyók. Vizuálisan viszont kevésbé volt érdekes, számomra sokkal izgalmasabb vetülete a háborúnak, hogy a civilekre milyen hatással van.
Ez hogy jelenik meg a képeiden?
Szerintem fontos kép, amelyiken egy kislány a kórházban fekszik, a rajzfilmfigurás táskája mellett. Iskolából hazafelé a tarkójába fúródott egy repesz. A képen egy asztalon fekszik, eszméletlen, az apja állt mellette. Nekünk egyértelmű, hogy egy gyerek iskolába járhat, van lehetősége tanulni. Ott már abba belehalhat, hogy iskolába megy. Szerintem fontos ezt az ellentétet megmutatni.
Egy másik kép egy néniről készült, akit hátba lőttek. Ember nélküli fotókat csináltunk a szétlőtt, leégett óvárosban, és minden sarkon át kellett szaladunk, ahol mesterlövészek pásztáztak. Egyszer csak lövéseket hallottunk. Mire odaértünk, egy orvos látta el a néni sebeit, hamarosan autóba rakták és kórházba szállították. Másnap érdeklődtünk, meglátogathatjuk-e, de addigra belehalt a tüdőlövésbe.
Az egészet megpróbáltam az én európai szűrőmön keresztül nézni, a megszokott életemhez hasonlítani. Egy néni, aki a körúton elindul a cekkerével vásárolni, haza fog érni. Ezt a nénit hátba lőtték. A kislányt az apukája vitte haza az iskolából, és valószínűleg belehal a sérülésébe.
Etikus lefotózni egy halottat vagy sérültet?
A délszláv háborúban például sok képet csináltak exhumálásokról, és részben emiatt megváltozott a média. Szóval igen. De szerintem sokkal érdekesebb kép az, amin valakit ellátnak. Én nem egy hullát akarok megmutatni, hanem egy emberi történetet.
Volt például egy nap a frontkórházban, amikor egy sérült kisfiú ellátását fotóztam, a fél arca le volt szakadva. Egy másik fiú comblövést kapott. Nem ismertem a történetüket.
Nem akartam egy sérült gyereket lefotózni csak azért, mert ő egy sérült gyerek. Számomra fontos az, hogy legyen mögötte sztori.
Mennyire tudtál Aleppóban beszélgetni az emberekkel?
Bármerre mentünk, tudtunk. A frontvonalon a katonák teával kínáltak, együtt cigiztünk. Napi 3-4 dobozt szívtam el, nem lehetett alkoholhoz jutni, mindenki dohányzott, mert valami rekreáció kellett. Esténként újságírók, fotósok összeültünk. Egy társasházi lakásban laktunk. Ott találkoztam Édouard Elias fotóssal is. Nem sokkal később elrabolta az Iszlám Állam és tíz hónapot fogságban töltött. Legközelebb 2015-ben találkoztunk a WordPress Joop Swart Masterclasson, ahol mindketten jelöltek voltunk.
Az egyik kedvenc képem egy félszemű fiúról készült, neki nagyon jó története van. Otthagyta a családját, fegyvert ragadott és belépett a háborúba. Furcsa élmény volt: tinédzserként az iskolában lenne a helye és a csajokat kéne hajtania, ehelyett várja, hogy mikor mehet bevetésre. A róla készült kép abszolút beállított. Előtte kávézgattunk, cigiztünk. Nem tudott angolul, fordítással mesélte el, hogyan került oda, hogy él a fronton.
Két és fél hetet töltöttem ott. Voltak prekoncepcióim, előre elképzeltem, hogy miket szeretnék látni. Például a megárvult családokban a nők helyzete nagyon érdekelt, de nagyon nehéz volt a nők közelébe jutni, ehhez sokkal több idő kellett volna.
Visszamennél most Szíriába?
Igen.
És milyen volt egy kicsivel később a Szíriából menekülteket Európában fotózni?
Jól épült egymásra az egész. Fontos volt, hogy jártam Szíriában, és láttam, hogy honnan jönnek ezek az emberek. A menekültekhez is szabadúszóként mentem, azzal és akkor tudtam foglalkozni, amivel akartam.
De nagyon durva érzés az, hogy tudod, hogy egy olyan helyen vagy, ami az egész világot foglalkoztatja. Hogy az egyetemes történelem egy része a szemeid előtt íródik.
Melyik volt nehezebb munka?
A menekültválság hosszabb volt, 2015 januártól decemberig dolgoztam. Az egész év ezzel telt. Voltam Calaisban is, az nem volt annyira aktuális, de ott volt egy nagyon aranyos dolog: a dűnék között sétálva odajött egy ember és megölelt. Mesélte, hogy Szabadka környékén találkoztunk korábban.
Én úgy mentem ezekre a helyekre, hogy vittem magammal vizet, kenyeret, baromfipárizsit. Tudom, hogy nem az újságírói etikai kódex szerint jártam el, de úgy éreztem, hogy ez a legkevesebb, amit tehetek. Soha nem úgy mentem oda hozzájuk, hogy szeretnék fotózni, először inkább beszélgettem velük. Lehet, hogy vannak olyan képek, amiknek van hatása, de ha valaki éhes és adok neki kenyeret, annak rögtön és biztosan van. Ezt sokan leszólják, de nem érdekel.
Mennyire lehet ma hatása egy képnek?
Mostanság a málenkij robotot túlélt emberekkel csináltam interjúkat, róluk készítettem portrésorozatot. Itt az volt érdekes, ahogy a traumát feldolgozták, el tudom képzelni, hogy ezt aktuális problémákkal is össze lehet kötni, így érdemes megmutatni őket.
Ha nemcsak lefotózol dolgokat, nemcsak tudósítasz, hanem egy kicsit továbbgondolod és egy metaforikus, elgondolkodtató, akár művészi értékű képet, sorozatot csinálsz, azzal könnyebben el tudsz jutni a közönséghez.
Amúgy csomószor bármennyire szeretnék elmenni egy-egy konfliktusos helyre, már nincsen rá kereslet. Mostanság mindenkinek 15 perc hírnév jut. De lehet, hogy egy kép hatására egy család menedéket talál. Ma már a fotók nem tömegekre vannak hatással, de szerintem az is nagy szám, ha egy-egy embert meg lehet menteni, ha lehet segíteni abban, hogy jobb legyen az élete.
Itthon hogyan fogadták azokat a képeidet, amiket szír menekültekről készítettél?
Ami miatt felértékelődött ezeknek a témáknak a fontossága, az a 2015-ös menekültválság, illetve az akkor megváltozott közbeszéd, az emberek hozzáállása. Főleg a tudáshiány miatt. Nagyon fontos, hogy én ott voltam, és ezt láttam. Ezek a képek arról beszélnek, hogy az emberek miért kényszerültek rá arra, hogy elmeneküljenek az országukból. Ezek az ő személyes történeteik.
Ezek a helyzetek ma is minden nap megtörténhetnek, csak egy másik kisgyerek vagy egy másik néni fekszik ott holtan vagy félholtan. Talán így is lehet embereket érzékenyíteni, valamiféle utat találni feléjük.
Rád milyen hatással voltak a látottak?
A szír események is hatással voltak rám, de a menekültválság még inkább. Volt ennek egy íve: 27 évesen valahogy álltam a világhoz, a kapcsolatokhoz. Most, hogy kezdek felnőni, családot alapítok, máshogy látom ugyanezeket. Kemény volt olyan családokat látni, akik egy egész életet hagytak el egy új élet reményében. Sokat gondolok rájuk. Nagyon sok mindent ott kellett hagyniuk, nem csak anyagilag, egy kulturális közeget is. Ezt a magam módján, magamban kezeltem. De mindkét út sokat változtatott rajtam.
Élet a temesvári bevásárlóközpont mögötti dzsungelben
A magukat ideiglenesen itt meghúzó menekültek a szerb-magyar határzárat megkerülve a román-magyar határ Arad és Bihar megyei szakaszán kísérlik meg a határátkelést.
Mi foglalkoztat itthon? Mostanság mit csinálsz?
Most arra kaptam meg a Pécsi József ösztöndíjat, hogy a málenkij robotot túlélők emlékeihez kapcsolódó helyeket, érzéseket fotózzak le. Ezt nagy örömmel csinálom. Az foglalkoztatott például, hogy az éhezést hogyan lehet vizuálisan ábrázolni. Mesélték, hogy a háborúban elpusztult lovat felolvasztották télen, volt, aki döglött madarat evett. Minden riportalanyom nyolcvan év felett van, az életerejük és az a gyakorlatiasság, ami szerintem már nincs meg az emberekben, zseniális. Nagyon jó volt meghallgatni a történeteiket.
Kiemelt kép: A sérült férfit a szomszéd kerületben történt bombázás után szállították kórházba, a kórház előtt csak nagyon körültekintően lehetett felvételeket készíteni, nehogy a képek alapján azonosítani tudják az elhelyezkedését. Néhány hónappal előtte a közeli kórházat lerombolták a kormányerők bombázói - az emberek szerint azért, mert túl sokat szerepelt a kórház a médiában. Fotó: Bielik István
