Félénk fiúból ellenállhatatlan rocksztár
Michael Hutchence halálának pontos körülményeit a rocktörténet számos legendás halálesetéhez hasonlóan soha nem fogjuk megtudni. A tavaly készült Mystify: Michael Hutchence című dokumentumfilm sem ígéri, hogy mindent megtudnánk belőle, de a filmet megnézve igazából nem az a legérdekesebb, hogy pontosan mi is történt abban a szállodai szobában 1997. november 22-én, Sydneyben. Richard Lowenstein filmje ugyanis egy olyan tragikus történetet mesél el, amely egyszerűen nem is végződhetett volna másképpen, mint az énekes teljes összeomlásával. A film azt sugallja, Hutchence sorsában gyakorlatilag kódolva volt a tragédia, és az már csak a körülmények szerencsétlen együttállásából fakadt, hogy az énekes éppen akkor és ott érezte úgy, hogy nincs tovább.
Az egyik emblematikus INXS-sláger címét kölcsönvevő Mystify: Michael Hutchence nem szokványos dokumentumfilm: nincsenek ugyanis beszélő fejek, sem narrátor, igaz, látunk rengeteg archív vagy korábban még nem látott felvételt, zömmel Hutchence-ról, de a megszólalóknak is csupán a hangjukat halljuk. Pedig ők sem akárkik: egykori zenésztársak, rokonok, barátnők, barátok, köztük olyan nevek, mint Bono és Kylie Minogue, de azt se feledjük, Lowenstein maga is Hutchence barátja volt, akit a nyolcvanas évek közepe óta ismert, miután több INXS-klipet is rendezett. Sőt, a film egyfajta bocsánatkérés is a rendező részéről, amiért nem tudott barátja segítségére lenni, amikor annak a leginkább szüksége lett volna rá.
Talán ezért is vonul végig a filmen egy nyilvánvaló szomorúság, még a legönfeledtebb pillanatokban is. Az ugyanis már az első percekben elhangzik az INXS-t alapító Farriss fivérek apjától, hogy a tizenéves Hutchence nagyon sok időt töltött náluk, mert láthatóan nem érezte jól magát a saját házukban. Mindentől függetlenül azonban Hutchence és a zenekar története a nyolcvanas évek végéig igazi sikersztori: egy tehetséges dalszerzőkből és megbízható zenészekből álló, összetartó kollektíváé, mely iszonyat sokat dolgozott azért, hogy tényleg a csúcsra kerüljön. Csakhogy az egész mit sem ért volna a kirakós utolsó darabja, a karizmatikus, rendkívüli kisugárzású és idővel énekesként is egyre jobb frontember nélkül. Hutchence, akit kezdetben még kinevetnek, amiért nincs tehetsége egyik hangszerhez sem, és csak azért veszik be az együttesbe, mert haver, szép lassan a legfőbb oka lesz az INXS növekvő sikereinek.
Bár a hattagú együttes a világ nagyobbik részén csak a nyolcvanas évek végére lett igazán ismert és népszerű, az azt megelőző évtizedet is végig dolgozta. Az, hogy az INXS nem csak egy rövid életű ausztrál new wave zenekar lett a sok közül, az ellenállhatatlan frontembere és pár fülbemászó sláger mellett a munkamoráljának is köszönhette. A fiúkat agyondolgoztató menedzser, Chris Murphy irányításával a zenekar néhány év alatt a Sydney-környéki pubok helyett már Amerikában koncertezett rendszeresen, mely egyébként tudatos stratégia volt, és az INXS egész korán ismertté vált Amerikában, miközben Európában a slágerekkel telezsúfolt Kick albumig kis túlzással ismeretlen maradt. A film ebből az útból csak igen keveset mutat meg, hiszen Hutchence-ra koncentrál, aki szinte észrevétlenül válik félénk és gátlásos fiúból valódi rocksztárrá.
Valószínűleg nagyobb hatása volt rám előadóként, mint bárki másnak. Öt perc alatt tizenkét évessé váltam, és szexelni akartam vele. Semmi más nem érdekelt! Atyaég! Mindenki ugyanezt akarta. Ő volt a rocksztár megtestesítője
- mesélte később Terri Nunn, a Berlin nevű, Európában csak egyslágeres amerikai new wave zenekar énekesnője, milyen hatással volt rá élete első INXS-koncertje. Hutchence-ről a filmben is úgy emlékeznek vissza, mint aki belépett egy szobába, és hirtelen mindenkinek rá kellett figyelnie, olyan kisugárzása volt. A Mick Jagger és Jim Morrison fémjelezte frontemberi iskola legjobb tanulójává váló Hutchence azonban a film tanúsága szerint már abban a kezdeti időszakban sem érezte magát jól a rocksztár bőrében, és inkább olvasgatott egy kis Cocteau-t. Hogy ez mennyire volt póz, az persze kérdés, de Hutchence magánéletének egész biztosan nem tett jót a rocksztárság.
Traumák, szakítások, balesetek
A film időnként visszanyúl egészen Hutchence gyerekkoráig. Már akkor is akadtak kisebb traumák, melyek megágyaztak a későbbieknek: leginkább az, amikor 14 éves korában az édesanyja másfél évre Amerikába vitte, úgy, hogy nemcsak az apját hagyta hátra, hanem az öccsét, Rhettet is, akinek tizenéves korától kezdve csaknem egész életét végigkísérte a heroinfüggőséggel folytatott küzdelem. Michael a megszólalók szerint haláláig magát okolta ezért, és úgy érezte, nem érdemli meg a sikereit sem. Azonban minden nehézség ellenére úgy tűnhetett, Hutchence élete sínen volt, és amikor 1987-ben megjelenik a már említett sikerlemez, a Kick, rajta olyan slágerekkel, mint a Need You Tonight, a Devil Inside és a Never Tear Us Apart, amely a szakítását dolgozta fel Michele Bennett-tel (ennek a híres videóklipjét vették fel Prágában, a filmben pedig látható pár werkfelvétel is, ahogy a kamera túloldalán nejlonszatyros csehszlovák állampolgárok sietnek a dolgukra), akkor a zenekar tényleg a csúcsra ér, Hutchence pedig igazi szexszimbólum, akinek a posztere kint van minden amerikai tinilány falán.
És innen már tényleg csak lefelé vezetett az út, de nemcsak a szokásos rocksztár-klisék, hanem egyéb szerencsétlen okok miatt is.
Az első törés a Max Q nevű projekt, melyben Hutchence megpróbál kicsit megfeledkezni a globális szupersztár énjéről, és védjegyszerű fürtjeit levágatva, borostásan jelenik meg nyilvánosan. A projektet végig ellenző menedzserével itt távolodnak el egymástól. Egyúttal ez az a pont, amikorra Hutchence is végleg meghasonlik huszonéves önmagával, aki egészen addig azért a lehetőségekhez mérten egy normális srác maradt, aki közösen lakott néhány barátjával. A filmben megszólal az összes nő, aki kicsit is fontos szerepet játszott Hutchence életében: a kamaszkori szerelme után az első komoly barátnője, Michele Bennett (őt hívta fel utoljára az öngyilkossága előtt is), akitől már a folyamatos turnézás szakította el; aztán Kylie Minogue, akivel két évet sem voltak együtt, de a filmben jó pár csodálatos hangulatú felvétel látható róluk, ahogy Dél-Európában utazgatnak együtt, és megszólal a nevezetes Chris Isaak-klipben feltűnt dán modell, Helena Christensen is, akivel a kilencvenes évek első felét töltötték együtt. Sőt, még egy Erin nevű amerikai nő is, akivel rövid kapcsolata volt az utolsó hónapjaiban, és akinek a kilétéről azóta sem tudni többet. Az egyetlen hiányzó Hutchence lányának anyja, Paula Yates, aki csak pár évvel élte túl, és akivel már a legutolsó, zűrzavaros időszakot töltötték együtt.
A film szerint az egyébként is egyre labilisabb Hutchence életében az igazi tragikus fordulatot az jelentette, amikor 1992-ben Koppenhágában egy taxisofőrrel keveredett utcai nézeteltérésbe, és ebben olyan szerencsétlenül esett a földre, hogy nemcsak a koponyája tört el, de maradandó károsodásokat is szenvedett. Egyrészt elvesztette a szaglását és az ízérzékelését, másrészt a természete is megváltozott, és rá addig nem jellemző hangulatingadozások, dühkitörések lettek úrrá rajta. Hutchence depresszióba zuhant, különösen az érzékelések elvesztésétől félt (előtte Kylie Minogue eleveníti fel, a hedonista Michael milyen lelkesen mesélt neki Patrick Süskind Parfüm című regényéről), és erre nemcsak a Christensennel folytatott kapcsolata ment rá, hanem közvetve az élete is: Hutchence halála után a boncolás olyan károsodásokat mutatott ki az agyában, hogy ezek önmagukban megmagyarázhattak volna egy öngyilkosságot.
Meredek lejtőn
De Hutchence minden szempontból vakvágányra került: az INXS rossz döntéseket hozott, a későbbi lemezeik rosszul fogytak, és az együttes hamar eltűnt az első vonalból, ahová olyan kemény munkával küzdötte fel magát: 1991-ben még 74 ezer ember előtt játszottak a Wembley-ben, de két évvel később a Full Moon Dirty Hearts lemez után inkább kis klubokban koncerteztek, ami felért egy kereskedelmi öngyilkossággal. A fiatalokat akkor már a grunge zenekarok tartották lázban, az INXS pedig hiába próbálta követni a divatot, az már nem az ő stílusuk volt. A tőrt végül Noel Gallagher döfte belé, amikor Hutchence 1996-ban díjat adott át az épp csúcsra törő Oasisnek, és köszönetképpen annyit mondott, nem szabadna, hogy lejárt szavatosságú sztárok adjanak át díjat a jövő embereinek. A drogokkal és gyógyszerekkel vigasztalódó Hutchence aztán összejött a rá régóta vadászó angol tévés műsorvezetővel, Paula Yatesszel, és miután gyerekük született, még azt is lehetett hinni, végre megállapodik.
Mint azonban kiderült, Hutchence ezzel egy olyan frontot nyitott, ahol ő nem nyerhetett: Yates férjét, Bob Geldofot ugyanis szentként kezelte a brit bulvársajtó, és a gyerekelhelyezési vitájukban Hutchence az ellenség szerepét kapta. Ekkor már olyanokat csinált, mint korábban soha: lesifotósokkal verekedett, balhékba keveredett, és azt gondolta, egy ausztrál turnéval maga mögött hagyhatja a problémáit. Amikor azonban kiderült, hogy a brit bíróság elnapolta a döntést Geldof és Yates perében, és ezért utóbbi nem utazhatott ki hozzá a lányukkal Sydney-be, Hutchence végleg összetört. A halála óta jó pár összeesküvés-elmélet látott világot, és sokan nem akarták elhinni, hogy Hutchence kárt akart volna tenni magában, de a filmet látva ez egy tragikus pályaív utolsó felvonása volt. Jobb, ha a Kylie-val közös nyaralások vagy a Christensennel töltött gondtalan dél-franciaországi hónapok felvételeit látva marad meg bennünk, ha arra a Michael Hutchence-ra vagyunk kíváncsiak, aki épp nem énekelt.
A Mystify: Michael Hutchence című film január 23-tól látható az HBO műsorán.
