Az elmúlt tíz évben csakis az költözhetett idősek otthonába, aki egyedül képtelen ellátni magát. Az intézmények mára megteltek ágyhoz kötött emberekkel, akik mellé szakképzett ápolók kellenek. De hiába írja ezt elő a törvény, az idősotthonok alig találnak szakembert, vagy akiket mégis, azokat elcsábítják a kórházak. Így előfordul, hogy képzetlen ápolók dolgoznak súlyos betegekkel, miközben az állami támogatás nem növekszik. Pedig valamit hamarosan csinálni kell majd, mert egyre több az idős, nagybeteg magyar.
“Amikor elkezdtük, még nagyon helyes, tevékeny idősek laktak nálunk. Hajlandóak voltak sétálni a parkban, csinálni valamit a kertben. Emlékszem, főzőversenyt is szerveztünk nekik. Ezt a mai lakóinkkal nem tudnánk megtenni. Többségük demens, fekvőbeteg, pelenkázásra és etetésre szorul. Ez már nem is idősek otthona, hanem egy ápolási otthon”.
Ezeket a csalódott szavakat egy alföldi, magán fenntartású idősotthon igazgatónőjétől hallottuk, aki szomorúan vette tudomásul az elmúlt tíz évben, hogy a munkája rég nem arról szól, amiért eredetileg elkezdte. Nincs egyedül ezzel a problémával, hasonlókról számoltak be az alapvető jogok biztosának a Magyar Máltai Szeretetszolgálat pilismaróti idősotthonában. Az itt készült jelentés szerint “az ellátottak már betegen, csak az életük utolsó pár hetére, napjára költöznek be az otthonba”, ahol “utolsó útra kísérik” őket.
Ugyanezt tapasztalják a tiszaalpári Tavirózsa Nyugdíjasotthonban. “Egyre több a pelenkásunk. Régen volt három-négy-öt, most meg a 35 lakó háromnegyede az. Akik bekerülnek, mind elesett emberek, és néhány kivételtől eltekintve ápolásra szorulnak” – mondta Barcsik László igazgató.
Egy másik, önkormányzati fenntartású dunántúli otthon vezetője szerint “az öregek tizenegy-tizenkét éve még azon veszekedtek, ki gondozza az intézmény parkját, ma meg egy közfoglalkoztatottal kell műveltetni. Akkoriban még kicsi volt az ebédlő, éppen befért mindenki egy turnusba. Ma már ott tartunk, hogy a lakók fele csak a szobájában tud étkezni”.
Ezek a példák mind azt támasztják alá, hogy az utóbbi időben alaposan megváltozott az idősotthonok szerepe. A kedélyesen römizgető időseket jórészt ágyhoz kötött, beteg emberek váltották fel, ami új elvárásokat támaszt az idősotthonok felé. Mitől alakult ki ez a helyzet, és mit lehet ezzel kezdeni?
Intézményt csak az igazán betegeknek
A változás mögött egy 2007-es kormányrendelet áll. Eszerint csak azok kaphatnak idősotthoni ellátást, akik napi négy óránál hosszabb ápolást igényelnek. Ennek igazolásához sokáig a háziorvostól kellett papírt szerezni, 2017-ben viszont finomítottak a rendszeren. Azóta az idősotthon vezetőjének és az orvosnak egy értékelőlapon kell pontoznia, hogy az illető mennyire képes önállóan mozogni, enni, öltözködni, vagy éppen vécét használni.
A szabály szerint csak olyanokat vehetnek fel, akik teljes ellátásra, folyamatos gondozásra szorulnak, és intenzív odafigyelést igényelnek. (Ez alól van pár kivétel, például a legalább nyolcvan éves egyedül élők, a víz és áram nélkül egyedül élők, vagy a legalább középsúlyos demensek). A szigorítás ellenére évről évre nő az idősotthonokban élők száma, 2017-ben majdnem 55 ezren voltak.
Azoknak, akik nem férnek bele a “teljes ellátásra szoruló” kategóriába, házi segítségnyújtást ajánlanak, amit a helyi alapellátás munkatársai, leginkább a családsegítők végeznek. A házi segítségnyújtásban résztvevők száma 2014-ig szintén nőtt (133 ezerre), azóta viszont 95 ezerre csökkent.
Ez elsőre egy működőképes és logikus rendszernek tűnik: akinek nem muszáj, ne költözzön intézménybe, inkább kapjon segítséget odahaza, ahol valószínűleg otthonosabban érzi magát. Akinek viszont egésznapos gondoskodásra van szüksége, jusson bentlakásos ellátáshoz.
A helyzet azonban nem ilyen egyszerű. Egyrészt az alapellátás munkatársai nagyon túlterheltek, és egyáltalán nem biztos, hogy mindenkire elég időt tudnak szánni. Másrészt az idősotthonokban egyre több szakképzett ápolóra van szükség, akiket sokszor nehéz megtalálni. Ráadásul a fent idézett ombudsmani jelentés szerint az ápolók nagy részét elszívják a kórházak a magasabb fizetésekkel. Közben az idősotthonok jelentős részében forrás- és szakemberhiánnyal küzdenek, nehezen látják el a rájuk bízott feladatokat, a bekerülésre pedig akár éveket is várni kell.
A harmadik lehetőség, hogy egy hozzátartozó marad otthon a gondozásra szoruló időssel, és ápolási díjat igényel az államtól. Ez azonban óriási személyes terhekkel jár, ahogy ebben a cikkben az Abcúg részletesen bemutatta, az ápolási díj pedig még a nyugdíjjal kiegészítve sem elég a normális megélhetésre.
Nincs ember
Világos, hogy az államnak kezdenie kell valamit az idősellátással, ami az idő múlásával egyre nagyobb problémát fog jelenteni az ország számára. A magyar társadalom ugyanis – hasonlóan a többi fejlett országhoz – folyamatosan öregszik. 2006-ban a 65 évesek száma átlépte a 14 éven aluliakét, a különbség pedig évről évre nő. Tovább rontja a helyzetet az idősek kifejezetten rossz egészségi állapota. 2015-ben a 65 éves magyarok csak hat további, egészségben leélt évre számíthattak, miközben a nők átlagosan 80, a férfiak pedig 72 éves koruk körül halnak meg.
Idős, beteg emberek tehát bőven élnek az országban, ezért érthető, ha a rendszer rájuk próbál fókuszálni. De hiába jelölték ki erre a célra az idősotthonokat, és változtatták őket kis túlzással ápolási otthonokká, még nem oldották meg a problémát.
“Már hajnalban el kell kezdeni tisztába tenni és felöltöztetni az időseket, hogy reggelre mindenki elkészüljön. Sokaknak segíteni kell az étkezésben és a fürdésben is. Ha egészségesebbek lennének, egyedül is le tudnának tusolni, így viszont egyenként mindenkit vinni kell. Akik nem tudnak önállóan odamenni a kancsóhoz, és inni, azokat meg is kell itatni. Figyelni kell a megfelelő folyadékbevitelre is, ezért folyadéknaplót vezetünk, hogy elkerüljük a kiszáradást” – magyarázta Barcsik László, hogyan változtak meg az elmúlt években egy átlagos idősotthon mindennapjai. Szabadidős programok alig maradtak, “egy kirándulásra most maximum hat időst tudunk elvinni a 35-ből”.
Egyre több a szaktudást igénylő ápolói feladat is, ezért az otthonok egy része szakápolói engedélyt váltott ki, hogy ne kelljen minden vérvétel miatt betegszállítót hívni. Ezt az engedélyt viszont nem adják csak úgy, egy sor elvárásnak meg kell felelni, például
• ki kell alakítani egy rendelőt,
• rengeteg egészségügyi eszközt kell beszerezni az infúziós állványtól a vérvételi csövekig,
• orvost kell alkalmazni (a 100 fő alatti otthonokban csak heti 4 órában),
• szakápolókat kell felvenni (minden 100 ellátottra 15-öt).
Ezeket nem könnyű teljesíteni, főleg szakképzett személyzetet nehéz találni. “Nálunk nincs annyi szakképzett, amennyit előírnak” – ismerte el egy neve elhallgatását kérő igazgató, aki középiskolát és nyolc általánost végzett emberekkel pótolja a hiányzó munkaerőt. Arra viszont odafigyel, hogy legalább egy szakápoló mindig szolgálatban legyen, hiszen a felelősség is nagyobb. “Adott esetben ő dönti el, hogy mentőt, ügyeletet vagy háziorvost kell hívni, vagy be kell-e venni valamilyen gyógyszert”.
Ha mégis találnak szakápolót, sokan közülük hamar továbbállnak egy egészségügyi intézménybe, ahol bérpótlék is jár nekik. “Magánemberként azt mondom, jól teszik. Csak nem tudom, az én öregjeimet ki fogja ellátni”. (Az ápolóhiány ettől függetlenül a kórházakat is sújtja).
Egy másik, hasonló helyzetben levő igazgató a szakképzetlen dolgozók beiskolázásával próbálkozik. “OKJ-s tanfolyamokat végeznek, kilenc hónap alatt 25 tantárggyal. Képzelheti, ez milyen ismereteket ad. Amikor befejezik, nem tudnak vérnyomást és vércukorszintet mérni, de legalább papíron szakképzettnek számítanak, és sokan még el is hiszik magukról” – dohogott.
A ravazdi Izabella Idősek Otthonában sikerül teljesíteni az elvárt létszámot, de Vajda Beáta igazgató szerint egyre nehezebben. Ez a közeli, győri kórház esetéből is látszik, ahová tavaly áprilisban 50-60 ápolót tudtak volna azonnal felvenni.
Meg kell gondolni azt a szobabiciklit
Az általunk megkérdezett igazgatók mind óriási anyagi problémákra panaszkodtak, és nem a szakápolók magasabb bére miatt, hiszen arra külön állami támogatás jár. Az alap állami normatíva azonban hosszú évek óta változatlan, ebből kell kigazdálkodni a többi dolgozó (például takarítók, konyhai munkások) fizetését és a működési költségeket. “Nálunk a munkabérek és a járulékok több mint négymillió forintot tesznek ki havonta, amiből 2,8 milliót finanszíroz az állam. Ebben nincs benne a gyógyszer, a fűtés és a világítás” – mondta Barcsik László.
Nem véletlen, hogy sok magán fenntartó emel a térítési díjakon, bár ezt sem lehet a végtelenségig csinálni. “Mi az ország egyik legszegényebb vidékén vagyunk, sokan a mezőgazdaságból mentek nyugdíjba, keveset kapnak. Nem tudnak sokat fizetni, akik pedig mégis, azok biztosan nem egy ilyen helyre hozzák a szüleiket”- mondta a már idézett, alföldi otthon vezetője. “Úgy kalkuláljuk a költségvetésünket, hogy a számlákat ki tudjuk fizetni, de fejleszteni már nem marad pénz. Alaposan meg kell gondolni, hogy veszünk-e például egy szobabiciklit”.
Az önkormányzati otthonokban általában a nyugdíj 80 százalékát vonják le azoktól, akiknek a havi jövedelme nem éri el a meghatározott térítési díjat. A különbözet az ingatlan- és készpénzvagyonra terhelhető, vagy a családtagok is vállalhatják, hogy beszállnak a saját pénzükkel.
Az intézményvezetők szerint a helyzet javításához egyrészt emelni kellene az állami normatívát, másrészt bérpótlékot kellene adni a náluk dolgozó szakápolóknak is, hogy ne menjenek el a kórházakba dolgozni. Forrás és szakemberek híján ugyanis nehéz megfelelni az idősotthonokra háruló új elvárásoknak.
Ehelyett a kormány két éve megkönnyítette az elmaradt térítési díjak beszedését azzal, hogy most már az intézmények is pert indíthatnak az olyan idősek hozzátartozói ellen, akik fizethetnének, csak éppen nem teszik. Ennek ellenére van, aki szerint mindez hiábavaló, hiszen “a bíróság úgyis évekig ül az ügyeken, nekünk pedig most kellene a pénz”.
Nyitóképünk illusztráció, fotó: Pixabay
