Ne várjunk addig a pillanatig, amikor már túl késő megállni!

Mennyi ideig dolgozott a Nélkülem című regényen?

2011-ben kezdtem hozzá. Az első változatot körülbelül másfél év alatt írtam meg, majd egy-két évig pihent, ha úgy tetszik, ért a szöveg és vele együtt én is. Aztán eljutottam Háy János írói mesterkurzusára, és azt követően már máshogy néztem a saját szövegeimre. Újra nekiláttam hát a regénynek, és menet közben a koncepciója, a struktúrája, a stílusa is változott, fejlődött. Ez azt jelentette, hogy a kéziratból 2014-2015-ben tulajdonképpen új szöveget hoztam létre. Eleinte ugyanis olyan regényt akartam írni, amelyben csak a főszereplőn van fény, mintha a színpadon csak rajta lenne fejgép, és a mellékszereplőkre csak annyi fény jut, amennyi a főhősről visszaverődik. Azaz a főhős alakját erősen rajzoltam meg, a mellékszereplők csak asszisztáltak a főszereplő (Miklós) útjához. Az első értő előolvasók azt mondták, hogy érzik, ,,látják" milyen a főszereplő, sőt a koncepciót is értik, de szerintük ez így nem működik igazán. A fontos mellékszereplőkkel nem tudnak mit kezdeni. A véleményükből jöttem rá, hogy a szigorú koncepcionális elképzelésemnél fontosabb az, hogy lehetőséget adjak az olvasónak viszonyulni a szereplőkhöz. Az olvasónak tudnia kell, hogy a főhős felesége, a gyerekei, a barátja szimpatikusak vagy antipatikusak, szeresse vagy ne szeresse őket. Ez komoly strukturális változtatást eredményezett. Az ember ugyanis csak akkor tud felépíteni egy szereplőt, ha pontosan tudja, milyen a karaktere, múltja, a többi szereplőhöz való viszonya és még sorolhatnám, hiszen csak így lehet képes következetesen és hitelesen megszólalni az ő hangján.

Miklós, a főhős megbetegszik, Alzheimer-kórban szenved. Végzett a betegséggel kapcsolatos kutatásokat?

Az egyik nagypapám Alzheimer-kórban hunyt el, így volt egy közeli élet-halál élményem ezzel kapcsolatban. Mindemellett igen, kutatásokat is végeztem. Továbbá, annak érdekében, hogy a betegség, annak lefolyása szakmailag is pontosan jelenjen meg, megmutattam a kéziratot egy szakorvosnak, aki javasolt néhány módosítást, amellyel még hitelesebbé vált a szöveg. Fontosnak tartom itt elmondani, hogy a regényben nem a betegség a főszereplő. Az Alzeheimer-kór egy szükséges rossz, amely ahhoz kellett, hogy elmondjam, amit szeretnék. Ennek egyik, ha nem a legfőbb kifejezési módja Miklós naplója. A napló nem csupán arra alkalmas, hogy önreflexiót rögzítsen, de arra is, hogy a nyelvi leépülés folyamatát árnyaltan mutassa be. A napló egyébként minden újabb kéziratváltozatban egyre mélyebbé vált, miközben igyekeztem elkerülni, hogy maga a leépülés lerágott csontként jelenjen meg, amelyet mások már jól vagy rosszul, de feldolgoztak.

Miért ezt a témát választotta?

Nem vagyok kibékülve azzal, ahogyan korunk dolgozó embere megéli világunk rohanását. Az foglalkoztatott, hogyan adhatnám át azt az üzenetet, hogy ne várjunk addig a pillanatig, amikor már túl késő megállni, gondolkodni és változtatni. Szerettem volna olyan szöveget létrehozni, amely egy tömegeket érintő jelenségre reagál. Egyértelműen az motivált, hogy a magam módján, legalább önmaguknak felteendő kérdésekkel segítsek: gondolkodtál az elmúlt időben a saját életedről? Tényleg a családoddal, a barátaiddal együtt éled az életedet vagy valamiféle virtuális valóságban?

Az üzenet át is jön az íráson. Számomra olykor kissé didaktikusan, mintha a szerző néha kibeszélne a könyvből. De így legalább egyértelműen érthető a szándék.

Az érthetőség kulcsfontosságú. A szöveg megírása előtt elhatároztam, hogy bár - reményeim szerint - szépirodalmi művet írok, amennyire lehet, közel hozom a mindennapjainkban használt nyelvhez. Szerettem volna azokhoz az olvasókhoz is szólni, akik a mindennapi beszélt nyelvhez közel álló szépirodalmi szöveget még örömmel fogadják be. De nem ez volt az egyetlen oka a döntésemnek: ennek eredményeképpen hatalmas játékteret nyertem. Be tudtam mutatni, honnan hová jut el Miklós, hogyan válik a szókincs egyre szűkebbé, a nyelv egyre töredezettebbé a leépüléssel. Másutt Miklós novellaszerűen tömören, szikáran szólal meg a naplójegyzeteiben. Megengedhettem magamnak azt is, hogy több helyen töredékes, kihagyásokkal tarkított legyen az írás, csak később essen le a tantusz, hogy ki milyen szituációban van éppen, és egy-két ponton ahhoz is vettem a bátorságot, hogy igenis kimondjam, amit üzenetként meg akarok fogalmazni. Amikor rádöbben a főszereplő, hogy mit tett meg és mit mulasztott el, egy-egy mondata, kiszólása szándékosan erős. De attól tartózkodtam, hogy kibeszéljek a könyvből, és remélem, az olvasó nem fogja úgy érezni, hogy megmondtam, leírtam, mit gondoljon. A szöveg egyébként filmszerűen pergő, a jelenetek szinte snittszerűen váltakoznak. Ezt a szerkesztést azért alkalmaztam, hogy plasztikusabbá váljon a történet. Próbáltam belevinni egyfajta lendületet, és végig megtartani a ritmust. Hogy ez sikerült-e, majd az olvasók eldöntik.

A követői elvont, az asszociációk egész tárházát kínáló írásokat szoktak meg öntől.

Ha a regény is azon a hangon szólalna meg, mint a rövidprózáim, attól tartok, elveszíteném az olvasókat. Ha a novellák sokszor idősíkokat vegyítő, töredékes, több megoldást is felmutató módján íródott volna meg ez a regény, úgy gondolom, túl sokszor megakasztottam volna az olvasást, így az olvasó lépten-nyomon kiesett volna a ritmusból. Ezzel a szöveggel nem ez volt a célom. Ami egy rövidprózában működik, sőt akár az erénye lehet, az nem feltétlenül működik egy regénynél.

Amikor elakadt vele, mi lendítette tovább?

A hiányérzet. Volt, amikor meg tudtam fogalmazni, mi nem elég jó benne, volt, amikor nem, de feladni - részben a családi érintettség okán - soha nem akartam. Az írás néha az az alkotás, amire vágyik az ember, de sokszor csak javítás, tisztogatás, más szintre emelés, leginkább egy kisiparosi munkához hasonlít. Az vettem észre magamon, hogy akkor is írok, amikor nem is tudok róla. Ezt úgy értem, hogy az én esetemben bármilyen élmény, gondolat, illat vagy kép mondattá válhat, egy novella kezdősorává vagy éppen egy dráma utolsó mondatává. Méghozzá a legváratlanabb pillanatban. Ha pedig a mondat megvan, már csak lendület kell, ami előre visz. Egy novellánál, ha tudom is, mit akarok vele elmondani, előfordulhat, hogy nem látom előre, merre fog kanyarodni, és az asszociációk tengerében elvihet másfelé az áramlat. Egy regénynél kötöttebb a pálya abból a szempontból, hogy pontosan kell tudnom, honnan hová akarok eljutni, milyen témákat, kulcsmomentumokat akarok ábrázolni, milyen szimbólumokkal építkezem, mi a szereplők biográfiája, egymáshoz való viszonya, és sorolhatnám napestig.

Készít vázlatokat?

A Nélkülemhez készítettem. Azon belül szabad volt a mozgástér. Aki majd olvassa, látni fogja, hogy bizonyos történetek, szimbólumok némileg más megvilágításban, kissé más szemszögből jelennek meg a regény meghatározó pillanataiban. Ez többek között arra utal, hogy időről időre mindannyiunk életében átértékelődnek a dolgok, mást gondolunk ugyanarról a történésről, mint korábban, másnak adunk igazat. Ez tud nagyon izgalmas és nagyon fájdalmas is lenni. A vázlat mentén kialakult szerkesztési elv segített például abban is, hogy a párhuzamos világokat, a megértés különböző rétegeit és szintjeit meg tudjam mutatni az előre eltervezett élethelyzetekben.

Polgári foglalkozását tekintve ügyvéd, az ELTE jogi karán oktat is. Gondolom, nap mint nap írni csak ,,lopott" időkben tud. Hányadán áll a Nélkülem témájával, nevezetesen azzal, hogy nem vagyunk eleget együtt a szeretteinkkel, nem vagyunk igazán jelen a saját életünkben?

Engem is feszít. Én is szeretném megtalálni (eddig nem nagyon sikerült) azt az egyensúlyt, amelyben az ember tud a kötelezettségeivel, a családjával, a hobbijával és minden egyéb, számára fontos dologgal foglalkozni. Ez a regény nem önéletrajzi írás, de természetesen találhatók benne olyan részek, amelyek összecsengenek a saját vágyaimmal, csalódásaimmal, Számos olyan gondolat, feszültség és szituáció van benne, amely foglalkoztat. Egyébként a regény írása sokszor annyira fájdalmas és megterhelő volt, hogy rövidebb-hosszabb időre eltoltam magamtól. 2016-ban Szemben címmel megjelent egy novelláskötetem, de a vágy, hogy jobbá, mélyebbé tegyem a regényt, hogy el tudjam vele mondani azt, amit szeretnék, mindig visszaültetett a Nélkülemhez.

Fogni a szereplő kezét és mélyre menni vele, olyan lelki megterhelés, mint egy színész számára egy nehéz szerep?

Miután Vincze Ferenc, a Napkút Kiadó szerkesztője elolvasta a kéziratot, leültünk beszélgetni. Azt mondta, a napló nagyon jó irány, de próbáljak mélyebbre menni. Ez idén februárban történt. Utána három olyan hónap következett, amikor minden éjjel a betegség különböző szintjein voltam, mentem a főszereplővel egyre lejjebb és lejjebb. Három hónapig az Alzheimer-kór fázisaiban lenni, elképzelni, hogy Miklós és a szerettei mit csinálnak az egyes szituációkban, embert próbáló volt. Vincze Ferenc mellett Hlavacska Andrásnak, a kötet másik szerkesztőjének, illetve Radnóti Zsuzsának tartozom a legnagyobb köszönettel. Zsuzsa az elmúlt években több létállapotát is látta a kisregénynek, és rengeteg hasznos tanáccsal segítette a munkát.

Ahogy a Szemben című novellásköteténél is, most is együtt dolgozott Ordódi Tamás képzőművésszel.

Tamás már az előző kötethez is elképesztően izgalmas grafikákat készített. Elárulok egy kulisszatitkot a készülő kötetről: más-más lesz a grafika a védőborítón és a kartonált, keménykötésen. Míg a könyv az érdeklődőket a védőborítóval kívánja megszólítani, addig a keménytáblát akkor nézik meg, amikor már olvassák, olvasták könyvet. A keménykötésre kerülő grafika azokhoz fog szólni, akik már ismerik a szöveget, a történetet, a főbb építőkockákat.

Október 3-án, a Barabás Villában lesz a könyv bemutatója, amit majd több író-olvasó találkozó követ, ott lesznek a Margó Irodalmi Fesztiválon és Az Olvasás Éjszakáján is. Öröm vagy inkább letudandó kötelesség ilyen eseményeken rész venni?

Kettős érzés. Ez az időszak rengeteg szerevezéssel és sok elfoglaltsággal jár, ami túl sok levegőt szív el az írástól, az olvasástól. Tehát nem jó, sőt fárasztó a mindeközben változatlan napi rutin mellett. Ugyanakkor jó érzés közvetlenül találkozni az érdeklődőkkel, az olvasókkal. Rengeteg szeretetet és visszajelzést kapok ilyenkor. És azt gondolom, az én utam az, hogy magam lépjek közelebb az olvasókhoz, az én dolgom, hogy meginvitáljam őket a világomba. Ehhez pedig találkozni kell velük, beszélgetni, figyelni.

A szerzői Facebook-oldalán vannak törzsolvasói?

Úgy látom, vannak. Az a kis közösség, amely érdeklődik az írásaim iránt, eléggé aktív. De ez is Janus-arcú. Idáig azért tudtam írni, mert nem néztem tévét, és nem voltam jelen a közösségi oldalakon. Az egyik bástya megrendült. Az ember óhatatlanul akkor is nézi, mi történik a posztjával, amikor mást kellene csinálnia, mondjuk jelen kellene lennie ott, ahol van, nem pedig a telefonját nyomogatni. Mini dopamininjekciókat, adrenalincseppeket kapunk, ha lájkolják, megosztják, amit írtunk, és ez hatalmas csapda. Valójában holnap már semmit nem jelent, hogy milyen reakciót vált ki egy bejegyzés, mégis, jó látni, ha kivált valamilyen visszhangot.

Kitűzött maga elé egy célt, ahová íróként szeretne eljutni?

Az a célom, hogy annyit írhassak, amennyit szeretnék, még többet tudjak figyelni és gondolkodni, és nem utolsósorban kiadhassam magamból mindazt, ami foglalkoztat. Örülök, ha sikerül többféle módon és stílusban elmondanom, amit gondolok. Szeretném ezt "biztonságban" tudni (már ha ilyet egyáltalán lehet kívánni), szeretném, ha több bizalmam lenne abban, hogy holnap és holnapután is képes leszek írni, és lesz értelme és értéke annak, amit írok. Megvallom, annak is nagyon örülnék, ha egy kicsit kevesebb energia- és időráfordítással tudnék eljutni az olvasókhoz. Akkor ugyanis - önző módon - még többet tudnék írni.

Ha szeretne élőben is meghallgatni egy beszélgetést Légrádi Gergellyel, vagy dedikáltatná a könyvét, megteheti október 20-án a Margó fesztiválon.

Kiemelt kép: Farkas Norbert / 24.hu