A komlói Leo Amici 2002 Alapítványnál az elmúlt évtizedekben több száz alkohol-, drog és gyógyszerfüggő fordult meg. Dolgozókkal és bentlakókkal beszélgettünk arról, mit adott nekik az intézmény, és hogyan számolhat le valaki végleg a függőségeivel.
„16 éves koromtól kezdve 30 éven át voltam intravénás heroinhasználó, valamint alkoholfüggő is, de az csak ahhoz kellett, hogy működni tudjak, amíg meg nem szerzem a napi heroinadagomat. Hosszú évekig ültem különböző börtönökben, tolvajként kezdtem, majd a hazai gengsztervilág csúcsával is megismerkedtem. Nagyon sokszor túladagoltam magam, többször hasbaszúrtak, de minden alkalommal visszajöttem a halál torkából.”
A fentiek a 47 éves Jani szavai, aki tavaly év végén jelentkezett a komlói Leo Amici 2002 Alapítvány bentlakásos rehabilitációs intézetébe. Elmondása szerint ekkor már annyira elborzadt a tükörbe nézve, hogy rájött, muszáj segítséget kérnie.
Most már ott tart, hogy a fiával is rendezni szeretné a kapcsolatát, pedig évek óta nem beszéltek. Hogy sikerülni fog-e, egyelőre nem nem tudja, de szeretne mindent megtenni azért, hogy a fiú ne egy bűnöző, drogfüggő apát lásson, hanem olyasvalakit, aki megbánta a korábbi tetteit.
A 31 éves Zoltán esete sok szempontból hasonló: „Szegedről jöttem, alkohol-, drog- és szerencsejátékfüggő vagyok. 13 éves koromban elváltak a szüleim, és nem igazán tudtam feldolgozni, hogy szétszakadt a családom. Ürességet, kirekesztettséget és általános szeretethiányt éreztem, ezt akartam elnyomni a különféle szerekkel. 18 év használat áll mögöttem, egy ideig voltam házas is, de elváltam. Nem igazán láttam be magamnak soha, hogy függő vagyok, el kellett mennem a falig” – meséli.
A végső pont az volt, amikor már nem tudta, hogyan tovább: „Élni nem akartam, de meghalni se. A barátaim és rokonaim eltávolodtak tőlem, teljes zsákutcában éreztem az életem. Ekkor jöttem ide, hogy egy utolsó esélyt adjak magamnak. Kemény dolog szembenézni önmagammal, de nagyon sok segítséget kapok: rengeteg munka árán most már reménykedő vagyok egy jobb élettel kapcsolatban.”
Több dolgozó is bentlakóként kezdte
A Leo Amici 2002 Alapítvány 31 éve működik Komlón. Amikor megalakultak, Magyarországon egyáltalán nem voltak még közösségi rehabilitációs terápiával dolgozó intézetek, általában az állami egészségügyben, pszichiátriai osztályokon és kényszerelvonókon lehetett függőkkel találkozni.
Annak idején az intézetet alapító, az egészségügy területéről jött szakemberek ötlete volt, hogy jó lenne létrehozni külföldi minták alapján egy olyan intézetet, ahol közösségben kapnának valódi segítséget az alkohol-, kábítószer- és egyéb függők.
A volt Carbon Sporttertelep területét sikerült megszerezniük, ezután a Nápolyban működő Leo Amici Alapítvány segített nekik abban, hogy a módszereiket alkalmazni tudják Magyarországon is. Az első években széleskörű anyagi és szakmai támogatást is kaptak tőlük, tíz év elteltével viszont kezdett saját arca lenni a hazai szervezetnek.
Az akkori szakmai stáb szeretett volna az úgynevezett 12 lépéses felépülési program alapján dolgozni, amit az olaszok nem támogattak. Az együttműködésnek így vége szakadt, a nevet azonban tiszteletük jeléül megtartották, kiegészítve a szétválás dátumával. Azóta önálló intézetként működnek, alapelvük a „függő segít függőnek”.
Arról is közösen döntenek, ki mikor kerül olyan állapotba, hogy befejezheti a terápiát. Ha úgy látják, hogy készen áll az önálló, józan életre – tud munkát vállalni, kapcsolatokat létesíteni a visszaesés veszélye nélkül –, akkor nyugodt szívvel elengedik.
A vezetőség és a dolgozók mára teljesen kicserélődtek, az alapítók a 2000-es évek közepén távoztak, hátrahagyva az örökségüket. Azonban mégis van egy bizonyos folytonosság, a jelenlegi stáb tagjai közül ugyanis többen itt voltak korábban terápián.
Köztük van Pataki is: ő huszonévesen a szakmai gyakorlatát is itt töltötte, ezután egyre mélyebbre csúszott a különböző függőségekbe, végül 2007-ben jelentkezett bentlakónak. 2008 óta tiszta, rá három évre visszatért dolgozni, két éve pedig kinevezték az intézet élére. Mint mondja, az első pillanattól a hivatásának tudta tekinteni ezt a munkát, amiben komoly szerepe lehet annak, hogy ő is érintett volt.
Először el kell jutni a gödör aljára
Az intézetnek 18 férőhelyre van engedélye, a felvétel és a bekerülés folyamatos. A terápia bentlakásos részét a szabadabb, nagyobb önállósággal járó Félutas Program követi, ebben jelenleg ketten vesznek részt.
„Ha valaki krónikus drog-, alkohol- vagy gyógyszerfüggő, 25-50 év közötti férfi, és komolyan változtatni szeretne az életén, akkor viszonylag rövid idő alatt kaphat időpontot. Azonban az is gyakori, hogy valaki olyan életszakaszban jelentkezik, amikor még nem elég erős benne az elhatározás” – fogalmaz Kult Zoltán intézetvezető-helyettes.
Bár a többkörös felvételi folyamat során igyekeznek kiszűrni azokat, akik hajlamosnak tűnnek a fentiekre, ennek ellenére elég erős a fluktuáció: akár hetente is eshetnek ki olyanok, akik feladják a terápiát, így általában nincsen várólista a bekerülésre.
A térítési díj havi 60 ezer forint, de nem kötelező kifizetni, a rászorulóktól nem kérik el. Ez persze nem fedezi a kiadásaikat, de mivel szociális és egészségügyi intézménynek számítanak, állami normatívában is részesülnek, időnként pedig pályázni is szoktak.
Pataki Zoltán szerint a terápia legfontosabb része a tanulási folyamat. „Tanulnom kell a betegségemről, meg kell ismernem a józan élettel járó lehetőségeket. Szembe kell néznem a múltammal, nem árt szembesülnöm azzal, hogyan reagálok majd józanul azokra a helyzetekre, amelyek miatt korábban ittam vagy drogoztam. Minél több ilyen adódik, annál könnyebb nekiindulni a józan életnek.”
Legjobban azokkal a függőkkel tudnak dolgozni, akik minden szempontból mélypontra kerültek. Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy egész életüket szerhasználattal töltötték:
Nők 2007 óta egyáltalán nincsenek az intézményben, Kult Zoltán szerint ez is a történetük része volt.
„Az elődeink azt tapasztalták, hogy férfi és nő nagyon könnyen képes összekeverni a szeretetet, a segítő szándékot, vagy bármi mást a szerelemmel. Ez a mesterséges környezet olyan kapcsolatokat hoz létre, amelyek normális körülmények között aligha működnének, és veszélyeztetik a terápia sikerét is. Hogy mást ne mondjak, könnyen előfordulhatna, hogy az itt szerveződött párok együtt hagyják el a terápiát, majd folytatják a régi életüket.
Senki nincs bezárva, de aki elmegy, ritkán jöhet vissza
Ha valakit felvettek, az első lépés, hogy megpróbálják minél hamarabb integrálni a közösségbe. Mindenki kap egy mentort a már korábban bentlakók közül, aki segíti a beilleszkedésben. Más feladata az elején még nincs is, később azonban egyre több felelősséget kap, ezt fázisoknak nevezik. Ilyen például a konyhán való munka, vagy a kutyák és macskák etetése.
„Az a tapasztalat, hogy a függőség családi betegség, ezért fontos, hogy az illető ne csak a fizikai környezetéből szakadjon ki, de a tágabb értelemben vett kapcsolati hálójából is. Ez nehéz része a terápiának, de nem lehet megkerülni” – mondja Kult Zoltán.
Ahogy halad valaki előre, fokozatosan lazítanak a szabályokon és elkezdheti visszanyerni az önállóságát. Ennek egy idő után az is része lesz, hogy beszélhet a szeretteivel, sőt akár még vendéget is fogadhat. Internetet viszont csak célzottan, például munkakeresés miatt használhatnak, tévét pedig hétvégente nézhetnek.
Magától értetődő módon tilos behozni alkoholt, drogokat és bármi más tudatmódosító szert. Az intézet egyébként azt leszámítva, hogy egy erdő közepén található, nincs elzárva a külvilágtól, még kerítése sincs. Nyomós ok nélkül ki-be járkálni viszont nem lehet.
Ha valaki idő előtt rájön, hogy mégis jobb neki kint, megpróbálják marasztalni, hiszen tudják, mi lesz a sorsa. De aki tartja magát az elhatározásához, azt nem tartják vissza. Ha utána meggondolja magát, nem kizárt, hogy visszaveszik, azonban ennek komoly feltételei vannak:
– mondja Kiss Rudolf, segítő munkatárs. A kivételeket mindig egyénileg bírálják el.
„Kicsit olyanok vagyunk, mint egy nagy család”
Egy átlagos napon reggel 7-kor kelnek, utána mosakodás, borotválkozás, majd séta következik. Éjjel mindig egyvalaki marad ügyeletben a dolgozók közül, a többiek délelőtt 10 körül, a napindító csoportfoglalkozás végére érkeznek meg. A hét dolgozóból egyszerre általában ketten vagy hárman vannak bent, de egy zárt chatcsoportban egész nap tartják a kapcsolatot egymással.
A csoportfoglalkozások témái mindig változnak, attól függően, kit mi foglalkoztat épp. Persze a függőségekkel kapcsolatos kérdések hangsúlyosan jelennek meg, de egyéni, specifikus problémákat is gyakran érintenek. A kulcs, hogy törődjenek egymással, ez nagyon fontos a felépüléshez.
Az ebédet sportidő követi: foci- és kosárlabdapálya, illetve pingpongasztalok is vannak. Este egy újabb csoportfoglalkozással zárul a nap. A főzés is napi beosztás alapján történik, az alapanyagok nagy része a saját veteményes kertjükből származik, ennek is megvan a felelőse. Ezeket a feladatokat mind a napirendbe, így a terápiás folyamatba beillesztve végzik.
Azok viszont, akikkel békében váltak el, bármikor visszajöhetnek. „Kicsit olyanok vagyunk, mint egy nagy család, a kapcsolatunk nem csak a terápiás időszak végéig tart. Vannak külön ünnepeink, de máskor is szívesen fogadjuk őket, csak egy telefonjukba kerül” – mondja Pataki Zoltán.
Ilyen a harmincas évei végén járó Tibi is, aki 2017 decemberétől 2018 szeptemberéig volt bentlakó. Azóta is tiszta, és visszajár segíteni, amikor csak tud.
Annak idején intravénás droghasználó volt, már 20 éve is segítséget kért, de mint utólag belátja, akkor még nem volt elég érett rá. A végére már fekélyes sebek voltak a lábán, a családjával minden kapcsolatot megszakított. Kezdetben ülni se tudott rendesen, itt kezdte el újjáépíteni az életét, ami szerinte most már egészen normálisnak mondható.
„Korábban én is ahhoz tudtam leginkább kapcsolódni, amikor láttam, mennyire megváltozott a hozzám hasonló sorsúak élete. Valami ilyesmit szeretnék visszaadni a mostani bentlakóknak.”
