Ganxsta Zolee és Takács Vilkó delta bluest játszó duója már a második albumát adja ki. Elmesélték, hogy indult az egész projekt, miben különbözik az alkotói folyamat a Kartelhez képest, és mennyire vevők itthon az emberek erre a műfajra.
Ganxsta Zolee felcsapott sírásónak! Legalábbis a Dos Diavolos nevű formációjának legújabb lemezén ezt a szerepet is magára öltötte. Az alábbiakban a duó másik tagja, Takács Vilkó gitáros mesél a december 15-én a GrundRecords gondozásában megjelenő Sírásó című albumról, amelyet a hivatalos premier előtt egy nappal először nálunk lehet meghallgatni.
– Eleinte nem feltétlenül terveztetek hosszabb távon ezzel a projekttel. Miért készült mégis második Dos Diavolos album, ennyire jó fogadtatása volt az első lemeznek?
– Minket is meglepett a fogadtatás, illetve a felkérések száma is, úgyhogy ez már az első lemez megjelenése után eldőlt, hogy ezt bizony nem csak egy sima mellékszálként akarjuk csinálni, hanem szeretnénk folytatást.
Sokan bírják Zolit, mint jelenséget vagy mint tévés személyiséget, de a rap műfaja messze áll tőlük, ezt a duót viszont imádják. Leginkább belőlük lettek az igazi fanok, és bátran állíthatom, hogy ezidáig nem volt negatív tapasztalatunk koncertek terén.
– Az Egyenesen a mocsárból korong valahogy úgy indult, hogy Zoli olyan ötleteket mutatott neked, amik nem voltak túl kartelesek. Most is történt hasonló vagy ezeket a dalokat már céltudatosan a Dos Diavolosnak írtátok?
– Zolee teljesen durva mennyiségben ír szövegeket, néha magam sem bírom már követni, hogy akkor mi micsoda, amikor ezeket elküldi nekem Viberen. És igen, ahogy mondod, volt egy rakás olyan dalszövege, amire mondtam, hogy mind király, de egyáltalán nem tudom elképzelni a Kartel produkciójába. Na, valahogy így kezdődött az egész Dos Diavolos.
Az első lemeznél még nem volt egy kiforrott irány és hangzás, de most már nagyon ráálltunk arra is, hogy a lehető legjobban autentikus legyen a lemez, és minél jobban meg tudjon szólalni. Ezek a dalok, amik a Síráson vannak, már kifejezetten ehhez a lemezhez készültek, és magunk is meglepődtünk, mennyire gördülékenyen ment a munka.
– Zolival már régóta dolgoztok együtt. Miben hasonlít és miben tér el a (műhely)munka a Dos Diavolos és a Kartel esetében?
– Teljesen más a kettő metódus. A Kartel esetében mindig külső producerrel dolgozunk, aki elkészíti az alapokat, és nekünk ahhoz kell hozzátennünk a saját ötleteinket, illetve Zoliéknak felrappelni a soraikat. Az is egy jó meló, mert pl. Zoli nagyon sokszor ott helyben írja meg a szövegeket, és annak van egy ilyen bunker hangulata, amikor a stúdióban történik az alkotás, de én sokkal jobban szeretem, amikor teljesen a magam ura vagyok, és nem kell igazodnom senkihez, haha!
A Dos Diavolos esetében elég egyszerű a munkamenet. Zoli megírja az alap akkordokat, riffeket, átjön, meghallgatom, majd felvesszük a dalt gitárral és énekkel. Ezt követően nekiülök, és elkezdek – Zoli szavaival élve – varázsolni. Kidolgozom a dalt, meghangszerelem, feljátszok mindent, felvokálozok mindent, másnap pedig már vígan hallgatjuk a kész felvételt. Az a kőkemény, hogy igazából majdnem minden az első take-re fel szokott gurulni, nem nagyon agyaljuk túl a dalokat, mert ennél a műfajnál az nem lenne kifejezetten előnyös. Szándékosan nem polírozunk a végletekig, mert ehhez a zenéhez kifejezetten passzol a koszos játék. Olyan szempontból ez nem túl előnyös, hogy utólag nekem is le kell szednem a saját gitártémáimat, mert sok hónap után már fogalmam sincs, mit hogyan játszottam fel, de ez a legkevesebb.
A teljes új lemez:
– A Sírásón két angol szerzemény is szerepel. Van ennek különösebb oka vagy egyszerűen csak így gurultak ki?
– Zoli megmutatta a Swamp Witch szövegét, és nekem annyira tetszett, hogy fel is vettük azonnal. Ez a dal a legmélyebbre hangolt szerzemény. Emlékszem, ültünk a stúdiószobában, és mondtam neki, hogy ezt kicsit hangoljuk lejjebb, majd végül megérkeztünk a "pincébe", és két teljes hanggal tekertük le a hangolókulcsokat. Súlyos is lett a javából. A másik angol dal a semmiből jött, egyszer csak megírta a Zoli, én pedig örültem neki, mert szerintem sem hangulatban, sem másban nem lóg ki a lemezről. Tudom, hogy ilyenkor azt szokás mondani, hogy azért készültek ezek a számok angol szöveggel, mert nyitunk külföld felé, de itt semmi ilyen tudatosság nem volt. Egyszerűen ezeket nem magyarul írta meg a Főnök.
– Ezt a műfajt alapvetően az USA déli államaihoz szokás kötni – ott elképesztően népszerű, míg itthon inkább rétegzenének tűnik. Mit gondolsz, illetve mi a tapasztalat: van létjogosultsága a hazai piacon? Nyitottak rá az emberek?
– Zolinak mindig is jó érzéke volt ahhoz, hogy egy számára közelálló műfajt meghonosítson itthon.
Közös kedvencünk pl. a Left Lane Cruiser, amit szintén a véletlen böngészésnek köszönhetünk. Mi úgy látjuk, hogy nagyon nyitott erre a közönség, és már nem csak azért jönnek el egy koncertre, mert a Ganxsta énekel és gitározik, hanem azért, mert tetszik nekik ez a műfaj, szeretik a feldolgozásainkat is, illetve itt tényleg az a jellemző, hogy nincs két egyforma fellépés. Dalok között megy a baromkodás, illetve nagyon sok alkalommal még setlistet sem írunk, csak bedobunk egy-egy dalt, és azt kezdjük el játszani. Mi ez, ha nem örömzenélés? Számomra a mai napig megdöbbentő, hogy mennyi emberhez eljutott az Egyenesen a mocsárból, és hogy mennyien ismerik a saját dalainkat is.
– A december 15-i Fröccsteraszos koncertet tekinthetjük lemezbemutatónak is, vagy arra valamikor máskor kerül sor?
– Neeem, ez csak egy lemezmegjelenési buli lesz, magát a bemutatót majd jövő tavaszra tervezzük, mert azt akarjuk, hogy mindenki ismerje már az új anyagot, és akárcsak az első lemez esetén, az elejétől a végéig eljátsszunk majd róla minden dalt. Arra is gondoltunk, hogy valami exkluzív színházteremben tartjuk ezt a koncertet, hogy akár a dalok közti közjátékokat is elő tudjuk vezetni. Egy biztos, ilyen show-t még nem látott magyar közönség, mint amit kigondoltuk, de többet egyelőre nem árulhatok el.
– Tudnál mesélni bármilyen vicces vagy emlékezetes sztorit, ami a Dos Diavoloshoz köthető?
Bármennyire is fura, hiába ezek a mély dalok, mi mindig nagyon jó hangulatban stúdiózunk. Különösen imádom a dalok közti hangjátékok elkészítését, azt rendre rommá szoktuk röhögni. A legemlékezetesebb sztori a DAL-ban is előadott Nem tanulunk semmiből című tételhez fűződik. Zoli mindig feljátssza a saját részeit, aztán rendszerint megkérem, hogy hadd csináljam a többi részét egyedül a felvételeknek, mert engem zavar, ha nincs meg a privát szférám alkotás közben. Így is történt, elköszöntünk, elment haza, én meg felvettem egy verziót, kitaláltam bele öt gitárszólót, patika módon megkevertem, majd elküldtem neki, amire közölte, hogy jó-jó, de sokkal jobban hangzott, amikor nem torz hangszínű gitárokkal játszottam, hanem akusztikussal.
Nyilván fogalma sem volt róla, mennyire anyáztam, amikor érzékeltette, hogy nem tetszik neki az első verzió, ellenben utólag azt mondom, hogy nem bánom a cserét, mert ezerszer jobb lett így a végeredmény.
