Nagy mell vagy kicsi mell? Így változott koronként az ízlés és az elvárás

Az ideális méret némiképp a korszellemtől is függött. Amikor a nagy mell épp nem volt elvárás, a nők a „laposabb megjelenést” fűzőkkel serénykedtek elérni, melyek összenyomták, összepréselték a melleket. Csupán csak sejthető, hogy ez az áldozat, a test egészére nézve is kedvezőtlen következményekkel járt. A felső test deformációjával, légzési és emésztési problémákkal, oxigénhiánnyal. Az eljárást nem csak Európában, de Kínában is alkalmazták.

Mindazt, amit ma már implantátumokkal korrigál az orvostudomány, azt évezredekkel ezelőtt friss növények, vagy növényi főzetek, ázatok, macerátumok alkalmazásával érték el, melyeket pakolásokba, krémekbe, kenőcsökbe ágyaztak. Ezeket, a bőrre történő felvitelt követően forró textilkendőkkel fedték le. A Tang-korban (618-917) a mell nagyobbításának titkait az orvosok és a papok őrizték. Céljuk a tartós nagyobbításon túl a szép forma és a funkció tökéletes megtartása volt.

A kínai mellnagyobbító kencék főbb alapanyagai a rizskeményítőpor, a vénuszkagylóhéjpor, a gránátalmahéjpor, a gyöngykagylóhéjpor, a palástfű, a csűdfűgyökérpor, a kuatung ginszeng, schisandra, fűrészpálma, császárkoronagumó, burákfűgyökér és a mirhapor volt. Mindezt tojásfehérjével, mézzel kókusz-, vagy kancatejjel elegyítették. Növényi olajok és illóolajok tekintetében nagyobbítási céllal borókaolajat, pacsuliolajat, ricinusolajat, kanadaitea-olajat és zsályaolajat használtak. A kínai kultúra a női mell bimbójának színe és alakja tekintetében sajátos jelrendszert fejlesztett ki. Az alacsonyabb társadalmi réteghez tartozó nők mellbimbóját vörösnek és datolya nagyságúnak képzelték. Ha a mellbimbó sötét volt, akár fekete is és nagy, úgy a nő számára lehetségesnek tartották a gyermekvállalást, ám úgy gondolták, hogy gyermekei társadalmilag csakis alacsonyabb rangúak lehetnek. A kis mellbimbóval rendelkező nőt ezzel szemben képesnek tartották arra, hogy „társadalmilag kívánatos” gyermeket szüljön, aki arra van predesztinálva, hogy még magasabbra emelkedjen a ranglétrán.

Mindezalatt az európai nők tornáktól és sajátos légzőgyakorlatoktól várták a mellük nagyobbodását, erősödését. A „leánynevelés” egyik legfontosabb tétele sokáig a helyes tartás elérése volt a szép mellek, a karcsú test és a légies járás érdekében. Ehhez legrövidebb út a „tánczon” keresztül vezetett, így a legtöbb 19.-20. századi leánynevelési tanácsadó írás különösen kiemeli ennek fontosságát.

A 20. század első évtizedeinek vegyipari és műszaki újdonságai erre az igényre is igyekeztek sajátosan „modern és hatásos” válaszokat adni. Tablettákon és krémeken keresztül a hormonok bevetésétől sem riadtak vissza. A kereslet a 20-as években sem lanyhult ezen szerekre, amikor épp a kis mell élte reneszánszát.

Bizonyos írások, a vákuum berendezések és a tejtermék alapú diétákon túl, speciális „sétát” is javasolnak a cél elérésére. A séta felfelé és némiképp hátrafelé hajtott fejjel és előretolt mellkassal történt, felfelé irányuló járás közben. Az így végzett séták állítólag fejlesztették a mellkast, a nyakat és a vállakat és „könnyed járást biztosítottak”.

Az 1930-as évekre a tüdőkapacitás bővítés, mint mellnagyobbító eljárás lekerült a napirendről. A figyelem a mellizmok fejlesztésére helyeződött. A legyegyszerűbb mellizom erősítő gyakorlat szerint, a tenyerek mell előtti összekulcsolásával és a mondat ismételgetésével: „muszáj megnövelnem a mellemet!”- jelentős eredményt várhatunk. Helena Rubinstein egy speciális tornát is kifejlesztett erre a célra, melytől nők generációi várták a hatást különösen akkor, ha az élelmes kereskedők által piacra dobott rugós- vagy nyújtható szerkezetekkel mindezt kiegészítették. Jó példa erre Mark Eden mellnövelő készüléke.

A tornától, a tüdőkapacitás-növeléstől és a különböző kínzószerkezetektől ódzkodók számára a kozmetikai ipar kínált megdönthetetlen megoldásokat, melyek bőrtápláló és anyagcserefokozó-bőrfeszesítő anyagokból álltak, természetes zsírok és olajok alkalmazásával.

Többféle speciális masszázs is létezett e célra. Kínában a melleket 3 zónára osztva masszírozták, Európában többnyire a finom, felfelé irányuló körkörös mozdulatokat preferálták. Ezekhez kézi rollereket/görgőket is igénybe vettek esetenként. A masszírozáshoz nemcsak tápláló és vérbőségfokozó anyagokat használtak, de (dr. R. Vaucaire párizsi orvos javaslatára) a kecskeruta nevű növényt (Galega officinalis) is. E növényt Európában sokáig csak a háztáji állatok tejhozamának növelésére alkalmazták, ám a szemfüles kozmetikai ipar felfedezte magának a mell növelésére alkalmas szerként. Krémek és tabletták garmadáját tették eladhatóbbá vele, a nagyobb keblek ígéretével. És habár a kecskeruta kebelnövelő hatásáról léteznek csodálatos feljegyzések, azért használatát nagyban indokolta, hogy afrodiziákumként is kiválóan helytállt.

1930 tájékán, ahogyan az arckrémekben, úgy a mellserkentőkben is megjelentek a hormonok, a placenta- és az embrió kivonatok. Ekkor élték reneszánszukat a különböző levegő és/vagy vízsugár segítségével alkalmazott vákuum készülékek, majd később, főként szalonokban az iontoforézissel és izomstimulációval működő elektrokozmetikai megoldások.

Vaucaire a kecskeruta által szervezett hírnév után figyelmét a mell méretének csökkentésére, mint ritkább, de esetenként aggasztó problémára helyezte. Összehúzó anyagokat és hideg kompresszt alkalmazott e célból. Igen gyakorta súlycsökkentésre javasolt krémeket, szappanokat és fürdősókat vetettek be e célból. Sokan a mellek feszesítését javasolták, mint kebelkissebbítő eljárást, így ez esetben is a tornát és a váltófürdőt tanácsolták.

A mell kisebbítésének problémájára azonban még annyira sem sikerült hatni, mint a nagyobbítás kérdésére, így a szigorú alátámasztásnál, vagy a mellműtétnél egyszerűbb megoldást a mai napig sem sikerült találni.