Még egy holokausztfilm? Igen. Láttunk már ilyet? Aligha! Jonathan Glazer Oscar-jelölt filmje ugyanis ezúttal Auschwitz parancsokát és annak családját mutatja be, akiknek aranyélete van csupán néhány méterre a kb. 340 ezer ember halálát jelentő koncentrációs tábortól.
Érdekes módon az idei Oscar-gálán a Legjobb nemzetközi játékfilm kategóriában versenyez a díjért az Érdekvédelmi terület, amely az Egyesült Királyság küldöttje. Az angol Jonathan Glazer filmje azért vehet részt itt, mivel a filmben, bár főként brit pénzből készült, nem angolul beszélnek, hanem németül, illetve hallható benne némi lengyel és jiddis nyelv is. Nem egyedülálló ez az Oscar-átadók történetében, hiszen az Egyesült Királyság színeiben indult az 1993-as Egy walesi bárd, valamint az 1999-es Solomon és Gaenor is, amelyek szintén jelöltek voltak ebben a kategóriában, igaz, akkor még Legjobb idegen nyelvű filmnek hívták. S bár a korábbi két nominált nem tudott győzedelmeskedni, ráadásul mindkettő elől egy-egy spanyol alkotás (Belle Epoque, Mindent anyámról) happolta el a hőn áhított szobrocskát, az Érdekvédelmi területnek idén abszolút van esélye a díjra, még úgy is, hogy ezúttal is akad a legjobb öt között spanyol rivális (A hó társadalma).
S hogy miért van nagyobb esélye a többi filmnél? Nos, mivel Jonathan Glazer (Szexi dög, Születés, A felszín alatt) rendezését összesen öt kategóriában is jelölték idén az Oscar-szavazók, köztük pedig nemcsak a Legjobb nemzetközi játékfilmében, hanem a Legjobb filmében is. Ilyen korábbi esetekben pedig, ha az utóbbit nem is, az előbbit mindenképp bezsebelte az adott alkotás (eddig csupán a dél-koreai Élősködők tudta mindkét díjat behúzni). Ilyenkor persze kevésbé lehet izgulni e kategória kapcsán, az Érdekvédelmi terület azonban rászolgált a kitüntető figyelemre.
Ha azt halljuk, olvassuk egy új film szinopszisában, hogy holokausztfilm, vagy koncentrációs táborban játszódik a II. világháború idején, sokaknak az ugrik be, hogy „de hiszen már száz ilyet is láttunk, minek még egy?”
A filmesek időről időre próbálják más, addig nem látott szempontból bemutatni ezt a mindennél sötétebb időszakot: Roberto Benigni például mert humort is belevenni Az élet szépben (1998), A csíkos pizsamás fiú (2008) alkotói egy náci parancsnok fiának szemszögét választották az események felvázolására, az Oscar-díjas Saul fiában (2015) pedig a kamera egyetlen emberre szorosan rátapadva követte nyomon egy koncentrációs tábor borzalmait.
Az Érdekvédelmi területben az SS-alezredes Rudolf Höss (Christian Friedel), a felesége, Hedwig (Sandra Hüller) és a gyerekeik mindennapjait követjük nyomon, Höss ugyanis 1940 és 1943 között három és fél év át volt az auschwitzi tábor parancsnoka. A család villája ott volt közvetlenül a tábor falai mellett, ahol Hedwig egy kis földi édenkertet rendezett be az udvaron növényekkel, melegházzal, kerttel, padocskákkal, csúszdás úszómedencével.
Megtanulták látszólag ignorálni mindezt, de az embert már csak úgy találták ki, hogy a szemével ellentétben a fülét nem tudja becsukni, így minden egyes nap szembesülniük kell tetteik következményeivel.
Az Érdekvédelmi terület nem adja könnyen magát, Jonathan Glazer időnként elidegenítő eszközökkel mutatja be a család hétköznapjait, de épp ebben a hétköznapiságban rejlik az igazi borzalom. A fentiek tükrében a film A csíkos pizsamás fiúhoz áll a legközelebb, ám ezúttal egy pillanatra sem lesünk át a fal és a szögesdrótos kerítések túloldalára, megmaradunk mindvégig Hössék villájában és az udvarán, ahol Glazer lassú, komótos tempóban tárja elénk a napi rutint:
Időnként csobbannak egyet a közeli folyóban, vendégeket fogadnak, például a többi tisztet a táborból, vagy partit tartanak a csodaszép udvaron. Hedwig pedig annyira boldog ezen a helyen, hogy még a férjét sem hajlandó követni, amikor leváltják a tábor parancsnoki posztjáról, és áthelyezik máshova.
Hösséket egyébként egy teljesen átlagos családként mutatja be a film. Rudolf sem az az ordibáló, bármikor robbanó szadista pszichopata, akihez hasonlót sokszor láttunk már (pl. Ralph Fiennes Amon Goeth-je a Schindler listájában), hanem egy teljesen nyugodt, a munkáját végző, a családját és a gyerekeit szerető, a feleségét abszolút egyenrangú félként kezelő férfi, akin időnként úgy jön ki ez az egész borzalom és feszültség, hogy öklendezni kezd.
Vagyis Jonathan Glazer bekukkant a család intimebb pillanataiba is, de a filmjében érezhetően nem akar hatásvadász módon érzelmeket kicsikarni a nézőkből. A tábor borzalmai így is tisztán érezhetőek, s mindez szembeállítva a család közönyével (a gyerekeknél azért még érezhető némi természetes empátia) és életkörülményeivel, ugyanúgy eléri a kívánt hatást. Anélkül lesz megterhelő az élmény, hogy nem is látjuk direkten a horrort, csupán hangokat hallunk, és el-elcsípünk dolgokat, amelyek a fal túloldalán történő iszonyatra utalnak. Ilyen holokausztfilmet még biztosan nem láttunk – és nem is felejtjük el egyhamar!
