„A színek elterelik a figyelmet a tartalomról” – magyarázta néhány éve fotós barátom, hogy miért ragaszkodik a fekete-fehér képekhez. Szalay Zoltán emlékkiállítása tökéletesen igazolja ezt az elméletet.
Az Átrium Színház Galériájában nyílt meg a két évvel ezelőtt elhunyt fotóriporter Feketén-fehéren című kiállítása, amely ugyan csak töredék hatalmas életművéből, amely a művészportréktól a politikai zsánerképekig, a természeti képektől a szociofotókig terjed, mégis hiteles képet adnak Szalay Zoltán hitvallásáról.
„Mert a fényképezőgép lencséje nem hazudik. Objektív. Embereket idéz. És színhelyeket. Az életünket – közös életünket. A hétköznapjainkat. Az ünnepeinket. Akarva-akaratlanul objektíven” – írta a néhai köztársasági elnök Göncz Árpád a 2004 májusában megjelent – Magyarország Európai Uniós csatlakozására időzített - Ilyenek voltunk, Magyarország elmúlt 50 éve című magyar, angol és német nyelvű albumához, amelyből Alföldi Róbert az Átrium Galéria kurátora a kiállítás anyagát válogatta.
És valóban, e képeken hétköznapi történetek elevenednek meg az 1960-as, 70-es évek magyar társadalmak apró lenyomataiként, de ránk köszön a világtörténelem is.
Az első vidéki lottónyertes család 1964-es portréja mellett „A családi kép elkészítésére várva” a Varsói Szerződés Politikai Tanácskozó Testülete budapesti ülésének résztvevőit, Kádár Jánost, Mihail Gorbacsovot, Wojciech Jaruzelskit, Erick Honeckert és Nicolae Ceausescut örökíti meg egy kötetlen pillanatban. Ők valamikor mindannyian Kelet-Európa történelmének alakítói voltak, de lehet, hogy a fiatal nemzedéknek már el kell magyarázni, hogy kik is voltak, és mi volt az a Varsói Szerződés.
A Fizetésnap Miskolcon és az Angyalok földje sorozatok az alkoholizmus megoldatlan/megoldhatatlan problémájára hívták fel a figyelmet, míg az 1991-es berlini Marx-Engels szobor a rá pingált szövegek miatt kordokumentum: „Nem tehetünk róla”. „Találkozunk a munkaközvetítőknél”. A Kemencetisztítókról Illyés Gyula: Nem menekülhetsz című versének kazánfűtői jutottak eszembe, de azért van itt felszabadult vidámság is: a gitározó, éneklő fiatalok és a balatoni fürdőzők a parton száradó farmernadrágokkal, 1964-ből, amikor, ahogy Cseh Tamás énekelte, „nyár elején tetőzött az ifjúsági probléma", csak erről éppen az érintettek vettek a legkevésbé tudomást.
„Muszáj rálátni, muszáj ránéznünk saját magunkra. Muszáj látni azt, hogy kik vagyunk és muszáj látnunk azt, hogy kik voltunk. És amik vagyunk az abból van, akik voltunk. És ha úgy gondoljuk, hogy mi nem voltunk, hanem máshogy voltunk, akkor egész egyszerűen kitöröljük saját magunkat a valóságból” – mondta a kiállítás megnyitóján Alföldi Róbert. Nem véletlen, hogy éppen Szalay Zoltán volt az, aki ötletadója, elindítója és 30 éven át, egészen 2012-ig rendezője volt a Magyar Sajtófotó Pályázatnak és Kiállításnak. Halála óta a róla elnevezett díjjal tüntetik ki a legjobb teljesítményt nyújtó 30 év alatti fotográfust. Hagyatékát a Fortepan gondozza. Szalay Zoltánnal az 1990-es évek elején együtt dolgoztunk a Kurírnál, majd 2008-ban közös szívügyünket valósítottuk meg: nagyszabású fotókiállítást állítottunk össze a Politikatörténeti Intézetben az „1968-as évekről” a 40. évfordulón. Nagy egymásra hangoltsággal, a téma iránti komoly alázattal dolgoztunk. Megtiszteltetés volt számomra, hogy arra a néhány hétre belefolyhattam az ő munkásságába. Ma is őrzöm ezt a képanyagot, miként azt a Latinovits Zoltán-lemezt, amelyen a felejthetetlen színész Ady verseit és publicisztikáját mondja, és amelynek borítóján látható portrésorozatát szintén Szalay Zoltán készítette. A Feketén-fehéren című tárlat 2019. április 30-ig látható.
