Eddig is sok volt a kérdés Angela Merkel visszavonulása körül, és azzal kapcsolatban, hogy mi következik utána, de mivel a pártelnöki székben őt váltó Annegret Kramp-Karrenbauer hétfőn lemondott a Kereszténydemokrata Unió (CDU) elnöki posztjáról, és így biztosan nem ő lesz a következő német kancellár, a történet újabb fordulatot vett.
A Németországot 2005 óta irányító, de a CDU-t már 2000 óta vezető Merkel 2018-ban jelentette be, hogy negyedik mandátuma végén, vagyis 2021-ben nem kíván újraindul a kancellári pozícióért, a pártelnöki posztról pedig már akkor távozott.
Merkel szerette volna, ha a hatalomátadás zökkenőmentes, és olyasvalaki veszi át a helyét, aki továbbviszi az örökségét, mint a sajtóban AKK néven emlegetett jelenlegi védelmi miniszter, de terve egyre inkább meghiúsulni látszik.
A mostanra kialakult fejetlenséget Merkel részben magának köszönheti, ugyanis másfél évtizeden keresztül nemigen engedett senkit felemelkedni a CDU politikusai közül. 2018 decemberében a kancellár által favorizált Kramp-Karrenbauer azt a Friedrich Merzet győzte le a pártelnökválasztáson, aki a Merkel-korszak nagy részét a háttérben töltötte, és például menekültügyben határozottabban szakított volna a kancellár örökségével.
Kramp-Karrenbauer korábban nem volt igazán meghatározó szereplője a német politikának, de Merkel azt remélte tőle, hogy a párton belüli nézeteltéréseket anélkül tudja rendezni, hogy a CDU szavazóbázisa drasztikusan fogyni kezdene. Ezt sem sikerült maradéktalanul megvalósítania, de a lemondását megelőző egy hét egyenesen katasztrofális volt. Múlt szerdán több évtizedes tabu dőlt meg azzal, hogy a CDU összeállt a szélsőjobbos AfD (Alternatíva Németországért) képviselőivel, és közösen szavazták meg a liberális miniszterelnököt Türingiában.
Thomas Kemmerich megválasztásának módja országszerte nagy felháborodást váltott ki, más kérdés, hogy Kramp-Karrenbauernek ehhez nem sok köze volt, és lemondását is azzal indokolta, hogy tisztázatlan együttműködés van a CDU egyes részei, és baloldal, illetve a szélsőjobboldali AfD között, ő pedig nem kíván együttműködni ezekkel a pártokkal.
Ráadásul bár AKK új választás kiírását követelte az egykori keletnémet tartományban, a helyi pártvezetés ezt egyáltalán támogatta. És mivel képtelen volt meggyőzni párttársait, lemondott, miközben védelmi miniszter marad.
A pártelnök nem volt igazán sikeres abban sem, hogy megpróbálja kezelni a párton belüli, jelentős részben a migrációval magyarázható megosztottságot. Az nem állítható, hogy ne próbálkozott volna közös nevezőre hozni a CDU konzervatív és liberális szárnyát, de még ez is a visszájára sült el, ugyanis mind a szélsőjobb, mind a Zöldek tábora tovább erősödött az utóbbi időben, márpedig ez a két párt foglalja el menekültügyben a leginkább kemény, és a leginkább megengedő álláspontot.
Két esélyes, egy feladat
Az továbbra is elképzelhetetlen, hogy Merkel meggondolja magát, és mégis elinduljon a 2021-es választáson. Kramp-Karrenbauer váratlan távozásával így két, korábban legyőzött riválisa a legfőbb esélyese a CDU elnöki posztjának, ami viszont aligha a párt erősödését vetíti előre.
Az egyik tehát Friedrich Merz, aki 2018-ban kis különbséggel veszített Kramp-Karrenbauerrel szemben. Mellette szól, hogy a távozó elnök konzervatív alternatívájaként pozicionálta magát, és talán ő tudná a legjobban megszilárdítani a párt jobboldali irányultságát abban az időben, amikor a szélsőjobboldali AfD egyre nagyobb veszélyt jelent rájuk. Így biztosan népszerűbb lenne abban a választói körben, amely nagyobb változásra vágyik a jelentős részben a szociáldemokratákkal közös kormányzást jelentő Merkel-korszak végén.
A másik jelölt a 2018 decemberében kettőjük mögött messze lemaradó Jens Spahn, Merkel egészségügyi minisztere lehet. Mivel ő még mindig csak 39 éves, esetleges pártelnöksége generációváltással kecsegtet, ami hívogató lehet a kiábrándult és akár a fiatalabb voksolók számára. Ugyanakkor Spahn támogatottsága is főként a konzervatív szavazók körében magas, ami fölveti azt a kérdést, hogy az inkább centrista politikára vágyó szavazók nem fordulnak-e el a CDU-tól.
Bárki lesz is a befutó, komoly feladat rá, mert újra kell egyesítenie egy éppen darabjaira hulló, belső konfliktusokkal teletűzdelt pártot. Erre azonban még várni kell, mert könnyen lehet, hogy csak decemberben választ majd új elnököt a CDU.
AKK gyors búcsúja azt is szemlélteti, hogy Merkel még mindig megkerülhetetlen része a német politikának. A negyedik ciklusát töltő kancellár biztosan nem szeretné, ha a távozása káoszhoz, vagy akár csak a CDU-CSU szövetség ellenzékbe kerüléséhez vezetne, de nem úgy fest, hogy a jelenlegi helyzetre neki lenne megoldása.
Tény, hogy visszavonulása űrt hagy nemcsak a pártban, hanem általában a német politikában is. De egyre nyilvánvalóbb az is, hogy a kancellár - bár érezhetően belefáradt a párton belüli konfliktusokba - rosszul időzítette visszavonulásának bejelentését, és így egyre kétségesebbé válik a CDU domináns szerepe is, miközben az európai színtéren Merkel befolyása még mindig óriási, elég arra gondolni, hogy egyik legfőbb bizalmasa, a váratlanul bedobott Ursula von der Leyen lett az Európai Bizottság elnöke, akinek a helyét épp Kramp-Karrenbauer vette át a Merkel-kormányban. Az viszont nem látszik, hogy Merkel odahaza is képes lenne még egy hasonlóan váratlan és eredményes húzásra.
Kiemelt kép: Odd Andersen / AFP
