Jól mutatja, mennyire szokatlanul kevesen vannak az idei cannes-i fesztiválon, hogy Wes Anderson új filmjének első sajtóvetítésén - egyben az első nyilvános vetítésén, mert a vörös szőnyeges premier csak néhány órával később volt - nem telt meg a fesztiválpalota második legnagyobb moziterme. Egy Wes Anderson-film előtt, amelynek tíz másodperces szerepeiben is világsztárok bazsalyognak, normális években egymást taposták volna az újságírók a sorban. Közülük sokan két óra várakozás után tudták volna meg, hogy nem férnek be a vetítésre. Akadt volna olyan, aki sírva fakad.
Ehhez képest az idén: nyugodt, rendezett bemasírozás, a legjobb hely közép-középen. A film: hát, az kevésbé meggyőző. Anderson valószínűleg örökre elnyerte a cannes-i fesztiváligazgató, Thierry Fremaux háláját azzal, hogy kereken egy évig visszatartotta a French Dispatch bemutatóját, ami pedig már tavaly készen volt, és a végül meghiúsult 2020-as fesztiválon lett volna a premierje. A késleltetés a várakozásainkat is magasabbra srófolta, pedig a film - a magyar címe lehetne például Francia Hírmondó - valójában egy kevésbé jól sikerült Anderson-darab, és legfeljebb a franciák tartják majd számon a kedvencükként.
A rendező ezúttal az óda műfajában utazik, a French Dispatch szerelmeslevél Franciaországhoz és a régi vágású újságíráshoz, tudósítókhoz. A címbeli magazint egy amerikai szerkesztő alapította a közepes viccel Ennuinak, azaz unalomnak elnevezett dél-francia kisvárosban, és történetünk kezdetén éppen megszűnik, mert az alapító főszerkesztő meghal - Bill Murray sajnos csak perceket kap a vásznon. Igaz, a többiek is, mert a French Dispatch egymással össze nem függő epizódok füzére, amelyek a magazin egy-egy fontos cikkének történetét mesélik el, az adott újságíró főszereplésével vagy előadásában.
Három hosszabb történet elevenedik meg a French Dispatch és Ennui múltjából. Az első egy gyilkosságért elmegyógyintézetbe zárt, de zseniális festőről szól (Benicio Del Toro), akiből adócsalásért bevarrt, műkereskedő rabtársa (Adrien Brody) világszenzációt csinál. A festőt viszont csak múzsája és modellje, egyben börtönőre (Léa Seydoux) érdekli, a pénz meg a hírnév kicsit sem.
A második történet Ennui saját '68-át mutatja be, amelyben főszerepet kapott a női vécé meg az iskolai sakk-kör, és egy elbűvölő, de persze fennhéjázó forradalmár fiú. Az ilyen szerepekre Timothée Chalamet-t szokás hívni, Wes Andersonnak sincs jobb ötlete, de persze nem is volt rá szükség. Chalamet szokásához híven úgy játszik, mintha a stábból mindenki érte rajongana, és valószínűleg így is volt.
Frances McDormand anyai féltéssel tudósít a lázongókról, és ha már ott van, bekapcsolódik a diákmozgalomba. "Csak annyit mondanék, nem ez az első kiáltvány, amit szerkesztek" - mondja talányosan a fiúnak, hol máshol, az ágyban.
Érdemes-e összefoglalni a harmadik hosszabb történetet is a helyi rendőrök szakácsáról meg a felügyelő túszul ejtett kisfiáról? Aligha. Anderson minden felvonást a rá jellemző végtelen maximalizmussal, kicentizett színskálával, szabályos geometriával és bohókás zenével (muzsikával!) épít fel, ameddig a képhatár tart. Ez önmagában is kissé fárasztó, úgy viszont különösen, hogy az epizodikus szerkesztésmód miatt egyik figurát sem ismerjük meg igazán, történeteik közhelyesek (mint a chalamet-s) vagy kaotikusak (a rendőrszakácsos). A festő meséje a legizgalmasabb, a színészeknek is ott nyílik a legnagyobb terük játszani, de annak meg túl hamar vége szakad, mert kell a játékidő a következő jópofaságnak.
A középpontba így nem is az egyes hősök kerülnek, hanem maga az újság, amely - efelől Anderson nem hagy kétséget - olyan volt, amilyennek egy újságnak lennie kell. Szerkesztője szigorú ("ne sírj az irodámban"), de foggal-körömmel védi szerzői integritását és mondatait. Pénzből sosincs elég, valahogy mégis mindig el lehet számolni a világ körüli utazások csekkjeit. A szerkesztőségi szobák körül ott lézeng egy figura, aki harminc éven át nem ad le egyetlen cikket sem, de mindenki kedveli. Anderson a végefőcímben neves amerikai lapszerkesztők emlékének ajánlja a filmet, de kérdés, utódaik jóindulatát meg tudja-e vásárolni a széttartó, csapongó és helyenként bizony unalmas French Dispatchcsel.
A befejezésre már különösen erős az érzésünk, hogy Wes Andersont egyre kevésbé érdeklik a történetek, sokkal inkább gazdagon berendezett élőképekben gondolkodik - az új film több jelenetében valóban szoborrá is merevednek a szereplők. Talán nem véletlen, hogy a bolond festőről szóló történetszál a legerősebb, mert a French Dispatch sokkal inkább képzőművészeti, mint filmes érzékenységről tanúskodik.
Kíváncsiak vagyunk-e egy Wes Anderson-kiállításra? Természetesen, és rendeztek is már ilyet a világ számos múzeumában. Moziba viszont filmet nézni megyünk.
