A gyorsuló idő vagy a felszínesség szimbóluma?
Hajdanában-danában, még digitális időszámításunk előtt egy magam fajta újságírónak, ha egy komolyabb cikkre vagy interjúra készült, újságok, könyvek tucatjait kellett átnyálaznia, egy halom filmet, lemezt stb. kellett elővennie és elmélyedni bennük, ha valóban alaposan fel akart készülni témájából. Aztán a 90-es években jött az internet, majd 1998-ban egy keresőprogram, amely a felkészülési időt legrosszabb esetben is néhány órára szűkítette. (Más kérdés, hogy sok „kolléga” manapság még ennyi fáradtságot sem vesz magának).
A világhálóhoz hozzáféréssel rendelkező fiatalabb nemzedékek között aligha találunk olyant, aki még életében ne „guglizott” volna, és bevallom, még az olyan „veteránok” is, mint én, rendszeresen ezzel a módszerrel keresek, ha sürget az idő. Születésének 25. évfordulóján megmarad a nagy kérdés: a Google, ez a modern kori áldás, a gyorsuló idő egyik szimbóluma nem lesz-e hosszú távon kártékony találmány, amely felszínességre szoktat minket?
De ne szaladjunk ennyire előre, térjünk vissza a kezdetekhez, amikor 1996-ban a Stanford egyetemen találkozik két 23 éves fiatalember: az orosz zsidó származású Sergey Brin, akinek családja az 1970-es évek végén emigrált a Szovjetunióból az Egyesült Államokba és a michigani születésű Larry Page. A számítástechnika iránti szenvedélyüket már otthonról hozták, mivel mindkettőjük apja e területen egyetemi tanár. Brin és Page egyaránt mesterképzésre érkeztek Stanfordba és megismerkedésük után hamar kiderült, hogy az adatbázisokban való keresés hatékonysága a legfőbb érdeklődési területük. Bár a World Wide Web megszületésével egyidőben megjelentek az első keresőprogramok, ezeket a világháló vártnál is rohamosabb fejlődése hamar elavulttá tette. A két ifjú titán kifejlesztett egy elméletet, miszerint egy olyan keresőrendszer, amely a weblapok közti kapcsolatok matematikai analízisén alapul, jobb eredményekkel szolgálhat, mint elődei. Page és Brin rájöttek arra, hogy a keresés szempontjából csak azok a weboldalak lehetnek könnyen elérhetőek, amelyekre más, fontos portálokról lehet eljutni. Elméletüket az egyetem honlapján tesztelték google.stanford.edu domén-névvel.
A mára fogalommá lett név eredete sem mindennapi: az úgynevezett „googol” számból ered, amely a tíz 100. hatványát, 10 szexmilliárdot jelent. Ezt a nevet Edward Kasner amerikai matematikus kilencéves unokaöccse adta e gyakorlatilag felfoghatatlan számnak még 1938-ban, ezt ejtette Page „google”-nak. A program alapja a 2001 óta a Stanford szabadalmaként bejegyzett PageRank algoritmus, amely hiperlinkekkel összekötött dokumentumokhoz számokat rendel azoknak a hiperlink-hálózatban betöltött szerepe alapján. A Google arra a feltételezésre épít, hogy a weboldalak készítői azokra az oldalakra linkelnek a saját lapjukról, amiket jónak tartanak, vagyis minden hiperlink felfogható egy-egy szavazatként a céloldalra. Minél több szavazatot kap egy oldal, annál fontosabb, de azt is figyelembe kell venni, hogy a szavazatot leadó oldal mennyire fontos.
Lassan egy egész oldalt betöltenének különböző speciális szolgáltatásai a gmail-től a YouTube-on át a Google News-ig, miközben a legkülönbözőbb címszavakra, nevekre akár fél másodpercnél is rövidebb idő alatt dobja ki web-oldalak ezreit, az adatbázis alapján legfontosabbnak tekintett sorrendben. Már fejlesztettek ki olyan okostelefonra letölthető applikációt, ami földrengésekre figyelmeztethet, ha valaki tudja kezeli a Google Map-et, sehol a világon nem tud eltévedni, mi több, párommal még Scrabble játék közben is használjuk időnként, amikor kételyünk van egy-egy szó helyességét illetően. 2023-as statisztika szerint a sikeres keresések száma évente 10%-kal növekszik, a felhasználók 77%-a naponta legalább háromszor konzultál vele. Nemcsak az alapító-tulajdonosoknak remek üzlet: egy cégnek minden Google-reklámba befektetett dollár nyolcat jövedelmez! Emellett a Google az elmúlt években egyre nagyobb erőket fordít a többi technológiai óriás mellett a mesterséges intelligenciák fejlesztésére és alkalmazására.
A Google világuralmának persze számos árnyoldala is van. Évek óta téma a személyes adatok „harmadik fél” általi illegális felhasználásáról.
Ugyancsak néhány évvel ezelőtt derítették ki informatikus szakemberek, hogy a Google helymeghatározója alapján akár az amerikai elnök legfőbb testőrének tartózkodási helyét is be lehet mérni. A Google Translate nyelvi „vészhelyzet” esetén valóban remek alkalmazás: sportújságíró fiam mesélte például, hogy a Fukuokában rendezett vizes vb idején célszerű volt a japán éttermek eredeti étlapját ezzel „lefordítani”, mivel a helyiek hajlamosak voltak az angol nyelvű menüben magasabb árakat feltüntetni. Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy manapság az internetes csalások egyik legfőbb eszköze, és ha, mint ígérik, folyamatosan fejlesztik a gépi tanulás révén, egy idő után eltűnhetnek a ma még otromba nyelvi hibák…
És ha már a nyelveknél tartunk: egy idegen nyelv tanulásához szorosan hozzátartozik egy ország, egy nép kultúrájának megismerése. Lehet, hogy egy ilyen programmal sok időt és fáradtságot lehet megspórolni, csak éppen az ismeret lényege, az igazi tudás elengedhetetlen háttere veszik el. Vagyis ösztönzi a szellemi lustaságot.
Egyetértek azzal, hogy rengeteg olyan tény, adat vesz minket körül, amit felesleges egy életre megtanulni, ugyanakkor nem biztos, hogy ezzel a villám-megoldással el is tudjuk azokat helyezni a megfelelő összefüggéseikben. És éppen Page és Brin, valamint a többi 21.századi fiatal technológiai zseni példája mutatja, hogy a komplex emberi gondolkodást, a találékonyságot még jó ideig semmi sem pótolhatja. Az már csak hab a tortán, hogy a „guglizás” arra hajlamosítja az embert, hogy az első, a legjobb esetben az első 5, 10 felkínált megoldás közül válasszon, holott az algoritmus is tévedhet, és lehet, hogy a legjobbat valami okból hátrébb sorolta…
