Csanádi Krisztián – vagy ahogy szinte mindenki hívja, Cha-Cha – a Kowalsky meg a Vega gitárosaként tett szert nagyobb ismertségre. Öt évet töltött a zenekarban, több száz koncerten játszott, 2011-ben azonban belső konfliktusok miatt két társával együtt távozott a tagok közül. Közösen megalapították a Los Vegast, ahol ő lett a frontember, de egy nagylemez és egy végigturnézott év után úgy döntött, külföldön kezd új életet.
Feleségével és kisfiával hat éve vándoroltak ki Ausztráliába, ahol kapcsolatok és előre leszervezett munkalehetőség nélkül próbáltak boldogulni.
Arról kérdeztük, mennyire volt nehéz a beilleszkedés és az álláskeresés, milyenek az ottani mindennapok és az iskolarendszer, illetve tervezik-e, hogy visszatérnek Magyarországra.
– Mivel foglalkoztál annak idején Magyarországon? A zenélésen kívül volt "polgári" munkád is?
– A zene mellett mindig volt másik melóm, amivel szerintem nem voltam (vagyok) egyedül a zenészek között. A TV2-nél dolgoztam a vezérlőben minden reggel 6 és 10 között, emellett ha még volt időm, akkor dolgoztam a Multimédiának Gellért Bubu kezei alatt, mint keverős, technikus. Az viszont nem kérdés, hogy a zene volt a minden.
Nem tudnék mondani meg egy olyan dolgot, amit ennyire szerettem csinálni. Imádtam minden percét: az állandó koncerteket, a zeneírás, próbákat, stúdiózás, még a háttérmunkákat is.
13 évesen kezdtem el gitározni és 16 éves korom óta meghatározta az életemet. Kisebb-nagyobb megszakításokkal mindig játszottam valamilyen zenekarban.
– Mi volt az előzménye annak, hogy külföldre költöztetek, és miért pont Ausztrália mellett döntöttetek?
– A Kowalsky meg a Vega szétmenetele nagyban befolyásolta a dolgot, bár egyébként is kacsintgattunk külföld felé. A lökést viszont egyértelműen az adta meg, hogy nem volt erőm újra felépíteni egy produkciót. Visszagondolva elég nagy törés és csalódás volt a zenekar megszűnése abban a formában. Nagyon szerettem az egészet mindenestül.
A Los Vegas is nagyon-nagyon jó csapat volt, de majdnem a nulláról kellett kezdenünk. Közben meg állandó anyagi gondjaim voltak, ami egy gyerekkel már nem vicces. Így megléptük a kivándorlást. Ausztrália mindig is vonzott: nem nagyon lehet hallani róla semmit, ez pedig jó jel. (mosolyog) Egyértelmű volt, hogy oda költözünk.
Két dal a Los Vegastól:
– Mit volt a nehezebb itt hagynod: a zenekarodat, rokonokat, barátokat, vagy úgy általában az országot? Tudsz sorrendet állítani ezek között?
A legnehezebben egyértelműen a családot és a barátokat hagytam itt, bár a szüleim már nem éltek, amikor kivándoroltunk, és a nővérem is külföldön élt már akkor vagy húsz éve. Viszont a feleségem családjával nagyon közeli a kapcsolatom, őket nehéz volt ott hagyni. Meg persze a Los Vegas legénységét: Jimmy meg Soci ott törölgette a könnyeit a reptéren, ahogy persze én is.
– Melyik városba költöztetek és miért pont oda?
– Sydneyt választottuk, mert a magyar ügynökségnek, ami intézte a vízumot, ott van az irodája és ők ott állnak kapcsolatban olyan sulikkal, amelyek által tanulóvízumot kaphattunk. Szóval egyértelmű volt a döntés. El kell mondanom, hogy Sydney egészen elképesztően gyönyörű hely. úgy éreztük, hogy hazaértünk. Fantasztikus a fekvése és az atmoszférája: óriási területen fekszik, 180 km a két legtávolabbi pontja egymástól.
– Milyen volt a megérkezés utáni időszak? Várt odakint benneteket valaki, vagy a teljes ismeretlenbe érkeztetek?
– Nem várt minket kint senki, teljesen ismeretlen volt az egész dolog, így fel kellett találni magunkat nagyon gyorsan, mert Ausztrália nem olcsó hely.
Beköltöztünk egy diákszállásra egy szobába hárman, és egy hónapig ott laktunk. Sok mindent átértékel az ember, amikor nincs külön fürdője és WC-je, hogy mást ne említsek...
Mintha kollégisták lettünk volna egy alig 4 éves gyerekkel. Nem volt egyszerű, de kárpótolt minket mindenért a város és az ausztrál emberek.
– A családod többi tagja hogyan élte meg mindezt?
– Nézd, mi öt évet keményen dolgoztunk azért, hogy megkapjuk a letelepedési engedélyt. Öt év alatt ötször költöztünk, három különböző városban laktunk. Rengeteg szarságon átmentünk közösen, ami vagy megerősít egy családot, vagy szétzilál. Mindkettőre láttunk példát, mi kitartottunk.
A feleségem elvégzett egy kétéves főiskolai képzést, ami nem volt egyszerű, főleg ha figyelembe vesszük, hogy milyen szintű nyelvtudás kell mondjuk ahhoz, hogy angolul tanulj közgazdaságtant vagy könyvelést. De valahogy meglettek a vizsgák. (mosolyog) A fiunknak megpróbáltuk olyan könnyűvé tenni a változást, amennyire csak lehetett, és szerintem nagyon jól átvészelt minden időszakot.
– Mennyire különbözik az ottani kultúra a magyartól? Mit volt a legnehezebb megszokni?
– Bár európaiak alapították, teljesen más az életfelfogás itt, mint Európában, hála az égnek. Nem rohannak, jól vannak felállítva a
prioritások. Általában elképesztően kedvesek és barátságosak egymással az emberek, és nem a külsőségek számítanak.
Ha papucsban és rövidgatyában akarod leélni az életedet úgy, hogy ez senkinek ne szúrja a szemet, akkor Ausztrália a te helyed.
Az élni és élni hagyni felfogást abszolút megvalósították itt. Nem tudnék olyat mondani, amit nehéz volt megszokni. Csodalatos ország.
– Hogy ment a beilleszkedés? Könnyen találtatok munkát és új ismerősöket?
– A beilleszkedéssel nem volt gond, az első perctől abszolút tudtunk azonosulni az ausztrál életstílussal. Igazi komoly munkahelyet viszont elég nehéz találni addig, amíg nincs állandó tartózkodása az embernek, ami egyébként érthető. Egy tanulóvízumos bármikor leléphet, illetve bármikor előfordulhat, hogy nem tud vízumot hosszabbítani, vagy egy magasabb vízumstátuszra ugrani. Így marad a vendéglátás, az építőipar és az ehhez hasonlók.
Nyilván a legkézenfekvőbb az volt, hogy magyaroknál dolgozzunk. Így is lett, bár nekem volt még másik két munkám is az első két évben.
Hét napból hetet melóztam, de nem volt más választásom, meg kellett élnünk valamiből, és a következő vízumokra, illetve a fiunk sulijára is mindig kellett pénz. A feleségem a tanulás mellett nem nagyon tudott dolgozni, csak a szemeszterszünetekben vállalhatott alkalmi munkákat. Igazi Australian Dream... (nevet)
– Az óvoda- és iskolarendszerrel kapcsolatban mi a tapasztalatotok?
– Négyéves volt a fiunk, amikor megérkeztünk. Itt ötéves kortól kötelező a suli, az óvodai nagycsoportot már az iskolában töltik, ami nagyon-nagyon jó ötlet. Így amikor elsőbe megy, nem egy teljesen új közeg várja, már simán vannak haverjaik az első naptól kezdve. A nagyobbak nagyon kedvesek és segítőkészek velük, egyrészt mert ők is átmentek ugyanezen, másrészt pedig mert így nevelik őket.
Nagyon kellemes csalódás volt az itteni iskolarendszer. Hagyják a gyerekeket gyereknek lenni, nincsenek túlterhelve. Rendkívül családcentrikus az összes iskola, ahová eddig járt a fiunk. Minden tizedik hét után van két hét szünet, amikor újra feltöltődhetnek a tanárok és a gyerekek egyaránt. A középiskolát a hetedik évben kezdik. Szerintem az mindent elmond, hogy itt a gyerekek szeretnek iskolába járni.
– Voltak hullámvölgyek, amikor elbizonytalanodtatok, megérte-e belevágni?
– Amikor két és fél év kintlét után a Bevándorlási Hivatal elutasította az állandó tartózkodási kérelmünket, az mellbe vágott.
Rengeteg energiánk és pénzünk volt már akkor benne ebben az egészben, és szó szerint a cél előtt gáncsoltak el minket.
Megfellebbeztük és 22 hónap pereskedés után végül megnyertük az ügyet. Abban az időszakban azért öregedtünk pár évet pluszban. (nevet)
– Hogy telik egy átlagos napod? Mennyire más az ottani bürokrácia, mindennapi ügyintézés, ilyesmi?
– Jelenleg a Caterpillarnál dolgozom az alkatrészosztályon. Sima napi 8 órás munka, reggel 6-7-től délután 3-ig. Aztán felkapom a fiamat a suliból. Hétfőnként dobolni viszem, kedden meg fociedzésre. Délutánonként főzőcskézés, kertészkedés, motorszerelés, gitározás, házi feladat írás és hasonló dolgok vannak a menün. Hétvégén pedig kirándulgatunk erre-arra. Teljesen kispolgári életet élünk. (nevet) Nem nagyon tapasztaltunk eddig különösebb bürokráciát, minden gördülékenyen megy, általában online el lehet intézni az összes fontos dolgot.
– Milyen a helyi magyar közösség? Részt vesztek az életükben, vagy inkább helybéli ismerőseitek vannak?
– Van néhány magyar házaspár ismerősünk, de nem feltétlenül keressük a magyarok társaságát.
Nagyon sokan ide is elhozzak magukkal azt a mentalitást, amiért mi többek között eljöttünk Magyarországról.
Nem tudnak az ausztrálok életfelfogásával azonosulni, pedig nem nehéz. (mosolyog) Nyilván helybeli ismerőseink is, főleg a fiunk osztálytársainak a szülei. Negyven fölött az ember már nehezebben szerez igazi barátokat, de vannak jó kapcsolataink.
– Mennyire érzed kereknek az életedet most? Mi hiányzik a legjobban Magyarországról így 6 év távlatából?
– Elég jó úton haladok, hogy teljesen kereknek mondhassam, csak a zenélés tehetné még kerekebbé. Magyarországról a barátok és a család hiányzik, illetve az a rengeteg jó koncert! Most, hogy Budapesten voltunk, elmentünk néhány bulira. Bár többre szerettem volna eljutni, de sajnos véges volt az idő. Amin voltunk, az viszont nagyon jól esett.
– Tervezitek, hogy hazaköltöztök?
– Nem tervezzük, megbeszéltük a barátokkal, családdal, hogy vagy ők látogatnak meg bennünket, vagy találkozunk valahol félúton. Mondjuk Thaiföldön.
