Az Oscar-díjas színész augusztus 17-én szülinapos. Érdemes újranézni a kedvenc háborúellenes filmünket, ami a Jokert is inspirálta, Scorsese egyik legagresszívebb mozija, és időtlen remekmű.


Kezdjük azzal a kikerülhetetlen ténnyel, hogy noha sokunk nagypapája sajnos nem érte meg a 80-at, de Hollywood legnagyobb dühöngő bikája, a sokarcú zseni nemrég lett hetedszerre apa, ilyen fiatalos. Ha az örök, köztünk lévő nagy színészeket emlegetjük, ő jut talán először eszünkbe Jack Nicholson és Al Pacino mellett. Kiérdemelte, hogy így gondoljunk rá, ezúttal pedig egy sokszínű összeállítással tekintünk vissza a karrierjére. Először is lássunk egy ütős jelenetet az Ez a fiúk sorsa című filmből, melyben Leonardo DiCaprio kegyetlen mostohaapját játszotta:

Nem szeretem az összehasonlítást, de gondolatkísérletnek jó lenne összegyűjteni, vajon melyik színész játszott annyi klasszikussá vált remekműben és annyi zseniális rendezővel, mint De Niro. Mindezt a lehető legtermészetesebben, alázattal és minden görcsös Oscar-hajszolás nélkül csinálta, csak pár cím: Aljas utcák, A keresztapa II, Taxisofőr, New York, New York, A szarvasvadász (még mindig csak 1978-nál tartunk!), Dühöngő bika, Volt egyszer egy Amerika, Brazil, Nagymenők, Ébredések, A rettegés foka, Bronxi mese, Casino, Szemtől szemben, Jackie Brown, Napos oldal. 

Neki azt is megbocsátjuk, hogy olykor jó, olykor kevésbé jó vígjátékokban szerepel az utóbbi egy-két évtizedben, mert egyrészt mindig vicces - ittírtunk a humoráról -, másrészt megérdemli, hadd érezze jól magát, ha már sokszor megjárta a poklokat egy-egy szereppel.

Van egy film - több ilyen is, de ez különösen - a színész karrierjében, amely minden fő alkotója oldaláról tiszta művészi szándékból készült. Sőt, a stúdió még ellene is ment a Taxisofőrnek, ami végül De Niro és Scorsese máig egyik legikonikusabb közös munkája lett. Üzleti szempontból tényleg nem feltétlenül tűnt nagy kasszasiker-várományosnak: egy Vietnámból hazatért veterán éjjelenként taxizik benne, a háború utáni meghasadt lelkiállapota meghasonlásba torkollik, teljesen magára marad, majd mindenki és önmaga ellen fordul a haragja.

De Niro, mint ahogy a fenti interjúban is elmondja, komolyan veszi, ha valaki bőrébe belebújik. Ebben az 1981-es beszélgetésben elárulta, hogy fizikai oldalról közelíti meg a szerepet. Ha például egy egyszerű járásmódra rátalál a karakter számára, máris segít átbillennie a figurába, de a Taxisofőrre felkészülve például taxizott. Itt érzett rá a karakter egyik fontos aspektusára, és összesen kétszer ismerték csak fel, az egyik alkalommal ráadásul egy színész: arra, hogy a taxis olyan, mint egy pincér, láthatatlan mások számára, nem létezik. 

Ez azért is érdekes, mert addigra De Niro már Oscar-díjas színész volt A keresztapa II után. A magányos sofőr szerepében hátborzongató alakítást nyújtott Scorsese kultfilmjében. Ebben a jelenetben már elindul a karakter mentális változása, mely során a Vietnamot megjárt, valódi emberi kapcsolat nélkül felőrlődő, érzékeny, szeretetre vágyó fiatal férfi egyre dühösebb lesz maga körül a világra:

Jodie Foster játszotta a tini-prostituáltat De Niro oldalán a Taxisofőrben. Az akkori néző még nem tudhatta, de sejthette, hogy nem véletlenül landolt ilyen korán ilyen jó kezekben, Scorsese és a színészzseni mellett Foster, aki remek mentorra talált De Niróban. A film katartikus lezárása valójában törvényszerű: a De Niro által játszott Travis fegyverrel hatol be a tinilányt bújtató stricihez, ahol mindenkit szétlő, hogy Foster karakterét kimentse a "pokolból". A saját poklát már megjárta, itt már mindegy is neki, vele mi lesz.

De Niro munkamoráljára jellemző, miként készült fel a szerepre: 15 órákat taxizott, hogy automatizmus legyen a lehasznált, kiüresedett állapot az alakításában. Travis figurájának lelki leépüléséhez a mentális betegségek tanulmányozásába is elmélyedt. Ellátogatott egy amerikai katonai bázisra is, ahol diktafonra vette a középnyugati katonák beszélgetéseit, hogy hiteles legyen az akcentusa.

Scorsese egyik legkeményebb mozija, egyszerre nyomasztó, feszült, szomorú és erőszakos film. Ráadásul De Niro épp akkor kapta meg a keresztapás Oscarját, amikor forgatni kezdtek volna,

és az alkotók aggódtak miatta, hogy oscaros színészként már nem fogja annyiért vállalni a szerepet, amennyiben eredetileg megegyeztek. A gázsi 35 ezer dollár volt. De Niro viszont nagyon akarta a filmet, és kielőzte a stúdiót, nehogy azért állítsák le a gyártást, mert ő talán többe kerülne. Közölte, hogy nem kér többet, azért, hogy a film biztosan elkészülhessen.

A Taxisofőrrel kapcsolatban érdekesség, hogy Paul Schader forgatókönyvíró először csak a magányról akart írni, amikor nekikezdett a Taxisofőrnek, aztán valahogy azon vette észre magát, hogy már a magány patológiájáról ír. Az elmélete szerint egyes fiatal férfiak (akárcsak ő maga is) tudat alatt ellöknek mindenkit maguktól azért, hogy fenntartsák az elszigetelődést, képtelenek őszintén kapcsolódni. Ez Travis tragédiája is: a szenvedése gyökere a magánya, de képtelen kitörni belőle, sőt, csak még jobban belezárja magát. Ennek a komplex lelkiállapotnak a színészi megfogalmazására egyetlen színész volt képes ekkor, Robert De Niro. Isten éltesse!