A feldolgozhatatlannak tűnő gyászban a legszebb szerelmi vallomását adta férjének a húsz éven át, 24 órában gyermeke mellett élő anya. Zolit és Ágit összeláncolta a tavasszal meghalt fiuk.
A jászberényi Farkas Ricsi nyáron töltötte volna be 20. születésnapját. Többször írtunk arról, a 15 kilós fiú milyen betegségek sorával küzdött és milyen erős köteléket alkottak hárman szüleivel.
2022. március 30-a minden dátumnál erősebben él Eszes Ágnes és Zoltán emlékeiben.
Mindig csak arra gondoltak, hadd ünnepeljék fiuk következő születésnapját, és Ricsi kedvencét, a fényekben úszó karácsonyt.
„Képben voltunk, meg ő is, hogy egyszer ennek vége lesz, de megrögzötten hittük, hogy az idő húzható” – magyarázza édesanyja.
Bár az orvosok évekkel ezelőtt figyelmeztették őket, hogy elveszíthetik gyermeküket, ők erről hallani sem akartak. Csak arra koncentráltak, hogyan oldhatók meg az újabb és újabb felmerülő problémák.
„Amikor Pesten nem tudtak segíteni, kiszöktünk Bécsbe. Úgy mentünk, hogy erről itthon ne tudjanak, és Ausztriában mindig volt megoldás” – árulja el apja, hogy érzékeltesse, mennyire nem lehetett őket megállítani. Ha orvosok, pszichológusok a halálról akartak beszélni, ők nem. Csak az élet érdekelte őket.
Ricsi meg akart tanulni vezetni. Készültek is rá, hogy átalakítanak neki egy autót. Az állatokért rajongó fiú régen állatorvos szeretett volna lenni, az utóbbi pár évben pedig beteg gyerekeknek akart segíteni. Több játékát is megosztotta másokkal.
„Boldog volt. Tavaly is annyira várta a karácsonyt. Minden szobát kivilágítottunk, hogy lássa a fényeket.” Anyja szerint– Ricsinek akkor is a kedvence maradt ez az ünnep, amikor már nem látott, csak nagyon erős fényeket.
Apja azt mondja, a rengeteg közös örömteli pillanatból azt emelné ki, amikor együtt cseréltek olajat a Ladában. A régi kocsijuk Ricsi kedvenc tipusa volt.
„Volt munkásruhája, beöltöztettük. A motorháztetőre tettem egy deszkát, arra ültettem. Én leengedtem az olajat, ő meg feltöltötte” – meséli Zoli.
„Velem sokszor főzött együtt apát várva. Mindent együtt csináltunk, mindent” – folytatja Ágnes mosolyogva, majd elkomorodik. „Ez a december kegyetlen lesz nélküle.”
Anyja a nap 24 órájában együtt volt Ricsivel. Ő ismerte a legjobban a világon, azt mondja, olyan volt, mintha ikrek lennének.
„A szuszogásából is tudtam, hogy épp pisilnie kell, vagy nincs valami eszköze beállítva. Most nincs kire figyelni.”
Egy nappal előtte jöttek haza a kórházból. Arra készültek, hogy kimennek Bécsbe, hátha sikerül visszakapnia Ricsinek a tavaly novemberben elvesztett látását.
Az apa, aki alapvetően csak abban hisz, amit lát, maga is meglepődött, milyen változást tapasztal.
„Amikor meghalt, valamilyen oknál fogva úgy éreztem, hogy itt van velem. Tehát ez valami tőlem távol állónak tűnő, új jelenség. A mai napig úgy érzem, itt van velem.”
„Beszélünk hozzá, mert szeretjük. Mi hárman olyan kapcsolatban voltunk, mint a három testőr” – mondja Zoli. Szerinte sokan nem értik, hogy ez a húsz év mit jelentett nekik, mennyi mindenen mentek keresztül együtt.
„Ha nem élsz benne, nehéz átlátni, hogy ha megoldasz egy problémát, jön egy új, meg egy még újabb. Sokan a negyedénél elbuknak, mert elfáradnak vagy nem hisznek eléggé, mi 2o évig tudtuk együtt csinálni” – magyarázza Ricsi apja.
Ricsi szobáját megtartották ugyanolyannak, amilyen volt. Minden maradt az eredeti helyén. A kis autói is, amikből rengeteg volt. Ki sem csomagolta őket, szerette volna kiállítani. Ezt szülei meg is tették a kertben nyáron.
„Itt van a kisszék, ahol ült. Megmutatom a tévét. Rajta vannak a fotói. A kiságya ugyanúgy van. Picurka, a kiskutyája most pont oda telepedik. Egy hónapig úgy tűnt, belepusztul, hogy elvesztette kis barátját. A mai napig várja. Ha beállunk az autóval, van olyan, hogy minden állat beugrik az autóba, és keresik Ricsit” – meséli az anya.
Ágnesnek ez a gyász feldolgozhatatlannak tűnik.
„Mondtam Zolinak, ha ő nem lenne, én már nem is tudom, hogy mit csinálnék. Édesapámat elveszítettem harminc évvel ezelőtt, anyukám hét éve halt meg, bátyám tíz éve, és most Ricsike. Már csak Zoli van nekem.”
Kamaszként ismerték meg és szavak nélkül is értik egymást. Úgy érzik egymásnak vannak teremtve.
„Egy hónappal ezelőtt Zoli úgy sírt, mint egy kisgyerek, hogy mennyire hiányzik neki a fiú, és én ezt ugyanígy érzem napi szinten, csak nem akarom neki mutatni. Nem akarjuk egymást lehúzni. Akármi eszembe jut, akkorfélrevonulok. Van, amikor Zoli csak rám néz, nem mond semmit, de tud mindent.”
Ágnes és Zoli most együtt dolgoznak.
„Én vagyok az egyetlen nő itt. Kiröhögtek, amikor odamentem tonnás vasakat csiszolni, hígitóval lemosni, szemcsét lapátolni. Egy lapát lehet tíz kiló is, és azt bele kell tölteni egy két méteres tartályba. Iszonyatosan nehéz munka, de csinálom. Estére mindig úgy nézünk ki, mint a kisördögök. Kereskedelmi végzettségem van, de én most nem tudok emberek közé menni és mosolyogni. Inkább itt küzdök Zoli mellett.”
A szülők tudják, hogy szükségük lenne gyászterapeutára, de egyelőre nem bíznak abban, hogy valaki értheti-e az ő érzéseiket.
Ágnes jövőre szeretne egy alapítványt létrehozni, ami Ricsi nevét viselné. Beteg gyerekeknek, illetve szüleiknek segítene, ahogy fia is szerette volna. Ő a húsz év alatt annyi mindent tanult, biztos abban, hogy tudna olyat adni, amit más nem. A korábbi cikkeknél is úgy tűnt, Ágnes mindig olyan felkészült volt, mint egy ápoló. Mondták is neki a kórházban, hogy le is tehetné az ápolói, segédápolói vizsgát.
„A körzeti orvos, Takács doktornő, aki közben meghalt, kollégának hívta Ágit. Azt mondta, olyan tapasztalattal rendelkezik, amivel még orvosok sem. Mert ő specializálódott a fiúra” – mondja Zoli.
Ági sokszor tette fel az infúziót a fiára a kórházban is. Nem lehetne, de a leterhelt dolgozók bíztak benne, tudja, mit kell tennie.
„Nekem is nagyon sokszor jól esett volna, ha itthon valaki segít. Ha nem is fogja a kezem, csak hallom a hangját, hogy na ezt így, meg úgy, hogy megnyugodjak.
Ági szívesen segítene, hogy ne menjenek mások is át azon, amin ő, és mert a kisfia is erre vágyott.
Valaki megkérdezte a szülőket, nem akarnak-e örökbe fogadni egy gyereket, mert annyi szeretet van bennük, és ezt továbbadhatnák így is. Nem zárkóznak el, de még korai erről beszélni.
„Egyelőre úgy gondoljuk, hogy Ricsike helyét nem adhatjuk át. Nem tudjuk, később hogy lesz.”
