Nemsokára csak kenuval avgy csónakkal, a falon átmászva juthatnak majd be az otthonaikba. És utána jön a stresszes rész: éjjel-nappal figyelniük kell a buzgárokat, és ahol kell, azonnal indítani a szivattyút. Helyszíni riport.
Furcsa csendesség van a Rómain. A máskor forgalmas Nánási út szinte kihalt. Autók alig járnak rajta. Homokot szállító nagy teherautó annál több.
Amit tudni kell a helyről: az, ahova járni szoktunk, a büfék, és csónakházak bohém világa valójában az utolsó tégláig ártérbe épült. Mindig is el-elöntötte a Duna ezt a területet, a helybeliek meg megtanultak együttélni ezzel, mint adottsággal. A lakóházak zöme feljebb épült, ahova már alig merészkedik a Duna: a Nánási út és a Királyok útja feletti terület jól védhető.
A legelső, ártérre épített lakóház ma is áll, köszöni jól van, száz éves is elmúlt már. Nem nyelte el a folyó, a lakói megvédték, emellett szerencséje is volt. Mostani tulajdonosa mesélte, hogy a házhoz a háborúban is kegyesek voltak az istenek: noha egész közel csapódott be egy nagy bomba, de a ház épségben megúszta.
Most egy család lakik benne, idősebb házaspár. Amikor kiderült, hogy jön az áradás, a gyerekek, rokonok is eljöttek, hogy segítsenek. Fiatal férfi pakolja a zsákokat, amikor megszólítom. Ő nem lakik itt, sőt az ő háza is, kicsit feljebb, Szentendrén szintén veszélyben van, de ma itt segít a szülőknek. Az egész kerítés elé vastag fólia, arra homokzsákok kerülnek. Szakszerű munkájuk láttán egyértelmű: nem ez az első árvizük, megvan már a technika, hogyan kell dolgozni.
– mondja a férfi, egy pillanatra sem abbahagyva a zsákok pakolását. Először purhabbal a járdához ragasztják a nejlonfóliát, hogy ne szivárogjon át a víz alatta sem. Majd jönnek a zsákok, sorban egymásra pakolva.
Kiderül, először 100 zsákot kaptak az önkormányzattól, üresen. Végül az asszony bement az önkormányzatra, hogy kérjen még zsákokat, mert a száz zsákkal nem sokra mennek.
„Rám nézett, és mondta, hogy hát akkor ad még háromszázat. Hát mondom, ezt egyből is ideadhatták volna, de aztán kaptunk még ennyit, és most azokat töltögetjük, illetve várjuk, hogy hozzanak még homokot.”
Kérdésemre, meddig ér majd a víz az előrejelzések szerint, mutatják.
2013-ban ennél fél méterrel feljebb volt, most ennyivel könnyebb a helyzet. De adódik a kérdés, a hermetikusan lezárt házba hogy mennek be, és hogy jutnak ki? Már ha egyáltalán ki akarnak jutni, hiszen innen napokig csak csónakkal, azaz kenuval lehet közlekedni majd.
Létrával, a falon átmászva tudnak jönni-menni, ha szükséges. De most arra rendezkednek be, hogy ha jön a víz, akkor maradnak a házban. De senki se gondolja azt, hogy onnantól csak annyi lesz a dolguk, hogy kivárják a végét. A stresszes rész akkor jön. Valakinek mindig ébren kell majd lennie és figyelni az esetleges buzgárokat, vagy azt, hogy a csatornából feltör-e a víz. S ha igen, azonnal indítani a szivattyút. Éjjel, hajnalban, amikor kell.
Kicsit lejjebb, a vízhez közelebb többszintes társasház áll. A kapu már teljesen el van torlaszolva, ők már felkészültek. Itt már a víz is megérkezett a ház elé, igaz, egyelőre még pár centi csupán.
– mondja a férfi, bentről, a zsákok mögül. Az iskolás gyerekek, és bejárósan dolgozók elmentek. Így is maradtak elegen arra, hogy beosszák egymás között az ügyeletet. Ők is 100 homokzsákot kaptak, de homokot már nekik kellett venniük bele. A többi homokzsákot még a korábbi árvizekből tették el.
A szivattyú errefele alapfelszerelése a házaknak, ők is készenlétben állnak.
Kinézve innen már a sétányt látni, illetve azt, ami látható még belőle. A padok teteje még kilátszik a vízből, holnapra már felettük hömpölyög a folyó. A kávézók, borozók, büfék hívogató feliratai most kicsit bizarrnak tűnnek:
Talán most a Dunát üdvözlik. Megérkezett.
