30 éve van Sziget. A zene mellett barátságok, szerelmek szövődtek, egy órára, egy életre, de akkor ott az időnek nem volt jelentősége.
Láttuk a több mint háromórás filmet Woodstockról, valamivel később Monterey-ről. Addigra már lyukasra hallgattuk a korszak lemezeit, vérkeringésünk része lett Jimi Hendrix és Janis Joplin, a Who és a Ten Years After, Santana és a nagy amerikai fesztiválok minden hangja, legfőbb hitvallásunk a „Béke, Zene, Szeretet” szentháromsága volt. Az 1967 és 1970 közötti nagy Szeretetnyarak hangulatáról, a belőlük áradó szabad életérzésről azonban több mint 20 éven át csak álmodoztunk, a Tabánban, Badacsonyban, Miskolcon, a Fekete Bárányokon érezhettünk valami hasonlót. Aztán három évtizeddel ezelőtt elindult valami, amiből rövid idő alatt nemzetközi esemény, kulturális intézmény lett.
„Kell egy hét együttlét” – hirdette meg Müller Péter Sziámi és Gerendai Károly az 1993. augusztus 19 és 25 közötti, az óbudai Hajógyári-szigeten a Diáksziget fesztivált, amelyen a magyar rockzene progresszív és alternatív ága egyaránt jelen volt. Hobo és a Vágtázó Halottkémek, Bródy és Ef Zámbó, Deák Bill és a Tankcsapda követték egymást.
Mellettük főleg a környező országok bandái léptek fel, de már érkeztek néhányan Nagy-Britanniából és a tengeren túlról is. A nagy siker nyomán támadt a szervezőknek az az ötlete, hogy a következő évben, Woodstock 25. évfordulóján a Diáksziget Eurowoodstockká avanzsáljon, és meghívják rá a nagy idők tanúit!
Innentől kezdve Hegedűs Ákos morpho fotográfus barátommal a Kurír munkatársaiként, egyben javíthatatlan „másodgenerációs hippikként” és zenerajongókként éveken át a Szigeten töltöttük az együttlét hetét, és – lévén akkor mindketten óbudai lakosok – csak fürdeni és néha aludni mentünk haza. Lapunk 1998-as „bezúzása” után közös élményeinket 2000-ben a fesztiválról elsőként született fotóalbumban, a Sziget-Nemzedékben (Island Generation) örökítettük meg, magyar és angol nyelvű írásaimmal és interjúimmal, de mozaikok százai maradtak meg bennünk az első évekről, a Sziget „ártatlanságának koráról.”
Amikor a barátom halálmegvető bátorsággal felmászott a rozsdaette híd tetejére, hogy a befelé áramló tömeget megörökítse, majd kipróbálta a bungee jumpingot is, és úgy jött le, mint a sápadtnál is fehérebb árnyék. Amikor nem tudtunk úgy reggelente végigsétálni a sátrak között, hogy lépten-nyomon be ne hívjanak bennünket egy kortyra, egy falatra vagy egyébre. Felrémlenek a lobogó őszsörényű rockerek, akik, ha beindult a zene, még pazar Harley-jukat is az árokba lökték, hogy újraéljék ifjúságukat. Felrémlenek a fáklyás esték, amikor körül ültünk egy más dimenzióban tablázó haverunkat, közben kézről kézre járt a faragott pipa, de akkor is tágult a tudatunk, ha csak belélegeztük a levegőt.
Valakik megszólítottak, hogy ha leengedném lófarokba kötött hajamat, úgy néznék ki, mint Jim Morrison. Leengedtem…
És persze minden éjjel megváltottuk a világot, csak a világ nem vett erről tudomást. Barátságok, szerelmek szövődtek, egy órára, egy életre, de akkor ott az időnek nem volt jelentősége.
És hallgatói voltunk a szabadegyetemnek, ahol Heller Ágnes feltette a nagy kérdést: mit jelent az erkölcs az ezredfordulóhoz közeledve? Réz András arra tanított, hogy a Dallas Bobbyja értünk is meghalt, pedig hol voltak akkor még a minden csatornát elöntő szappanoperák…
Együtt dagonyáztunk Patti Smithszel a sárban, próbáltuk értelmezni Coolio nyugati parti belőtt fekete rapper szavait, tisztán csengtek délután Suzanne Vega, este pedig John Cale hangjai, pedig egy szál gitárral, illetve zongorával álltak ki a nagyszínpadra.
Több tízezren zakatoltunk a Jethro Tullal a Locomotive Breathre, és visszatértünk pogány ősállapotunkhoz a VHK vagy a Barbaro rituáléjával. Nem hiányzott, legalábbis nekem, Axl Rose a rosszéletű Slash mellől, áhítattal hallgattuk az elegáns David Bowie-t, de bejött a Motörhead és a Tankcsapda dübörgése is.
Amikor megtudtuk, hogy itt lesznek Frank Zappa egykori zenészei, öt sörben fogadtam egyik cimborámmal, hogy a Peaches En Regalia című klasszikus darabbal kezdenek, és úgy is lett… A világzenei színpadon gyönyörködhetünk az ébenálom Rokia Traorén, kontinenseken átívelő életörömben osztozhattunk a Klezmaticsszal, és még a megrögzött Led Zeppelin-rajongók is elismerően csettintettek Robert Plant és afrikai zenészei hallatán… Majd a Hair előadása végén együtt táncoltunk-énekeltünk a színészekkel a Let The Sunshine Inra…
Azokban az években nagyon sokan támadták ezt a szabad, jóakaratú együttlétet, ahol punkok, popperek, alternatívok, krishnások, afrikai dobosok békésen megfértek egymással. Terjesztettek iszonyú rémhíreket, drogról, erőszakról, még gyilkosságról is, de főleg olyanok, akik egy percet sem töltöttek el a Szigeten.
Pedig a nagy többség semmi mást nem akart, mint végtelenül jól érezni magát, nem számított sem a sátrak kényelmetlensége, sem a korántsem tökéletes higiéniai körülmények, sem a por vagy a sár.
A cikk és a fesztiválhangulat támogatója a Coca-Cola.
