Szájer József botránya rengeteg politikai és társadalmi vetülete mellett egy olyan problémára is rámutat, amivel mindannyiunknak szembe kell néznünk − szexuális preferenciától, kikapcsolódási szokásoktól és közéleti szerepvállalástól függetlenül.
Közhely, hogy akkor lesz boldog és teljes az életünk, ha felvállaljuk önmagunkat. Mégsem vagyunk tisztában azzal, hogy mit is jelent önazonosnak lenni, hogyan kell feltárni a gondolatainkat, érzelmeinket mások előtt és mit okoz, ha elnyomjuk őket.
Sokan azt sem tudják pontosan, kik is ők valójában és mit szeretnének. Önmagunknak lenni alapvetően azzal jár, hogy rendelkezünk többé-kevésbé stabil értékrendszerrel, hittel, identitással. Fel tudunk állítani határokat, van elképzelésünk arról, mit szeretnénk elérni az életben, és mindezt mások előtt is vállaljuk. Ez nem egyszerű, hiszen gyerekként sokan azt tanulták, hogy el kell nyomniuk az igényeiket és meg mások elvárásainak kell megfelelniük.
A sérülékenység, az érzések felvállalásához először is fel kell ismernünk, majd meg kell neveznünk, hogy mikor mit érzünk, azután meg kell tanulnunk elviselni a dühöt, a szomorúságot vagy a frusztrációt is. Ez pedig gyakran egy több éves kemény munka, amihez szakember segítségére van szükség.
Senkinek sem könnyű
Azoknak sem könnyű ez, akik "átlagosak", ezért nem nehéz elképzelni, mennyi küzdelmen megy keresztül egy olyan ember, aki akár szexuális orientációja miatt eltér az átlagtól, főleg egy előítéletes, gyűlölködő közegben, társadalomban.
A pszichológusok naponta szembesülnek azzal, hogy az emberek nagy részének még szavaik sincsenek az érzelmeikre: legjobb esetben is csak annyit tudnak kifejezni, hogy "jól" vagy "rosszul" érzik magukat. Azt is nehéz elkülöníteni, hogy mi az, amit mi szeretnénk és mi a szülők, a társadalom elvárása. Sokan azért nem váltanak munkahelyet, nem lépnek ki rosszul működő kapcsolatokból, nem engedik meg maguknak a pihenést, mert nem ismerik fel a saját igényeiket, vagy nem merik érvényesíteni azokat.
Az érzelmek és gondolatok elnyomása gyakran tűnhet jó megoldásnak vagy a helyzethez illő viselkedésnek. A belső világunkkal való szembesülést annyira fájdalmasnak gondoljuk, hogy elhitetjük magunkkal: amivel nem foglalkozunk, az nem is fog bántani. Ez a védekezési mód annyira mindennapos és gyakori, hogy észre se vesszük - ráadásul nem tudatos. Ez nem olyasmi, amit direkt csinálunk, hanem általában gyerekkorban alakul ki, amikor arra nevelnek, hogy hagyjuk figyelmen kívül az érzéseinket. Próbálunk nem venni tudomást arról, ha szomorúak vagyunk egy veszteség miatt, ha gyászolunk, vagy szeretnénk kipróbálni egy új hobbit, de úgy gondoljuk, hogy nem fér bele az életünkbe. Ezért inkább eltereljük a figyelmünket és kompenzálunk például úgy, hogy folyamatosan lefoglaljuk magunkat vagy tudatmódosító szereket használunk. Tesszük ezt annak ellenére, hogy az érzelmek és az igények elnyomása hatalmas stresszt jelent és akár olyan betegségekhez is vezethet, mint a depresszió, szorongás, szívroham vagy cukorbetegség.
Bátran élni azt jelenti, hogy merünk munkahelyet váltani, fel tudjuk vállalni, amit szeretünk és amit nem, és képesek vagyunk kapcsolódni másokhoz akkor is, ha csalódhatunk vagy sérülhetünk. Az olyan tanácsok, mint például a "soha ne hagyd, hogy tudják, hogy fáj" hatalmas károkat képesek okozni. Aki eszerint él, az izolálódik, magányos lesz, akár kapcsolaton belül is.
A sebezhetőség, sérülékenység felvállalása is ugyanolyan fontos ahhoz, hogy jóban legyünk magunkkal és másokkal, mint a pozitív érzelmeink kifejezése. Ha kell, bocsánatot kérünk, elismerjük a hibáinkat vagy bevalljuk, hogy néha segítségre van szükségünk. Akkor tudunk igazán kapcsolódni másokhoz, ha fokozatosan feltárjuk magunkat, megnyílunk a másiknak és olyan dolgokat is elmesélünk, amik negatívan érintenek minket. Nem mindegy persze, hogy kinek és milyen mélységben beszélünk: a túlzott önfeltárás elijeszti az embereket.
Nemcsak baráti- és párkapcsolatban, hanem - megfelelő keretek között - a munkahelyen sem oké, ha titkoljuk, milyenek vagyunk és mik a hibáink. Ha például egy vezető beszél a családjáról, személyes életéről, érdeklődéséről a munkával kapcsolatos érzelmeiről, akkor az alkalmazottak könnyebben kapcsolódnak hozzá, mindenki jobban érzi magát és a munka is hatékonyabbá válhat. A munkahelyi pletykákat is úgy lehet a legkönnyebben megelőzni, ha a dolgozók nem titkolóznak: minél kevesebb a rejtegetni való, annál nehezebb visszaélni az információkkal.
Ha tisztában vagyunk vele, hogy mennyi kárt okozunk magunknak, mi az oka annak, hogy míg egyesek kimutatják, ami bennük van, mások még maguk előtt is titkolják?
Szembenézés
Aki támogató családi közegből jön, annak könnyebben megy az önelfogadás, így az önfeltárás is. Az emberek többségére viszont ez nem jellemző, sokakat meg is szégyenítettek gyerekként, amikor érzelmeket fejeztek ki. Egyeseknél erősen működik az úgynevezett "érzelmi gátoltság" séma, ami megakadályozza, hogy önmagukat adják. Az ilyen ember azt gondolja, hogy nem szabad az érzelmeket kimutatni, mert veszélyesek és a felszínre kerüléssel kontrollálhatatlanná válnak. Ezért igyekszik folyamatosan ellenőrzése alatt tartani a dühöt, a szomorúságot, de gyakran az örömöt is. A hagyományos nemi alapú szocializáció miatt a férfiakra általában jellemzőbb, hogy kevésbé mutatják ki a sérülékenységüket és próbálnak erősnek látszani.
Bizonyos dolgokat - és Magyarországon ide tartozik a homoszexualitás is - alapvetően azért nehéz nyíltan vállalni, mert egy coming out nagy eséllyel von maga után akár erőszakos reakciókat is. Az önfeltárás kockázata hatalmas, a rejtőzködés viszont boldogtalansághoz, betegségekhez vezethet: mindegy, hogy politikusról vagy egy átlagemberről van-e szó. A politikus jobban szem előtt van és viseli a következményeket, ugyanakkor nagyobb ráhatása is lehet arra, hogy az őt is károsító diszkriminatív törvények megváltozzanak.
Sokkal könnyebb lenne az életünk, ha szembenéznénk végre azzal, amilyenek vagyunk. De ez nemcsak egyéni felelősség, hanem a társadalom hozzáállásának is változnia kell, hogy végre ne a vélt tökéletesség, a normákhoz való igazodás legyen az elérendő cél.
