A Magyar Pszichiátriai Társaság XXIV. Vándorgyűlésén mutatták be "A major depresszió okozta egyéni és társadalmi-gazdasági problémák és lehetséges kezelésük" című Közpolitikai Összegző Tanulmányt. A szerzők arra keresték a választ, hogy az egyik leggyakoribb mentális betegség, a major depresszió pontosan mekkora terhet ró az egyénre, a környezetére és a társadalomra és milyen lépések szükségesek ahhoz, hogy ezeket a terheket csökkenteni lehessen.
A major depresszió egy "orvosi értelemben vett betegség", ami nem egyezik meg szomorúsággal, átmeneti rosszkedvvel.
A depresszió diagnózisát mindig szakember (például pszichiáter) állítja fel, pontosan meghatározott kritériumrendszer alapján. A jelentős stresszhelyzetek, veszteségek (például akár COVID okozta gyász, anyagi veszteség, súlyos betegség) fokozhatják a depresszió kialakulásának esélyét. A legfrissebb adatok már jelzik, hogy a COVID járvány rontotta a mentális betegségekkel kapcsolatos helyzetet, így könnyen előfordulhat, hogy a tanulmányban leírtakhoz képest is rosszabb a helyzet.
Más európai országokhoz hasonlóan, az unipoláris major depressziót hazánkban is a felnőtt lakosság 15%-a tapasztalja meg élete során. Egy év alatt 7,1%-a válik érintetté e betegségben, tehát éves szinten közel 700 ezer honfitársunk szembesül a depresszióval. A szakirodalomból ismert nemek közötti különbség a magyar adatokban is megmutatkozik: a major depresszió gyakrabban fordul elő a nők körében (20% nőknél, szemben a férfiaknál megfigyelt 9%-os előfordulási gyakorisággal).
Az unipoláris major depresszió (lehangolt és normál hangulatú fázisokkal járó klinikai kórkép) bármely életkorban kezdődhet, de általában 40 éves kor körül diagnosztizálják. Az utóbbi években a betegség kezdete egyre fiatalabb korra tolódik, 20-30 év közé, de nemritkán már a serdülőkorban jelentkezik az első epizód.
A várandósság, valamint a szülés körüli időszakban a kismamák 12-19%-át érinti a depresszió, de a szülés után kialakuló depresszió is gyakran előforduló mentális betegség. Ezt igazolja az a szomorú tény is, hogy a szülést követő időszakban az anyai halálozás 2. leggyakoribb oka a befejezett öngyilkosság.
A depresszió számos területen nagyobb életminőség-romlást eredményez, mint sok más, súlyos és sokakat érintő krónikus betegség, így komoly gazdasági teherrel jár mind egyéni, mind össztársadalmi szinten. Az unipoláris major depresszió 2010-ben a világon a harmadik leggyakoribb oka volt a teljes egészségben megélhető életévek elvesztésének, de
az előrejelzések alapján 2030-ra az unipoláris depresszió és a következményes öngyilkosság lesz az első számú ok.
A mentális egészséget érintő kórképek napjainkban a munkaképesség-csökkenés 21,1 százalékáért felelősek.
A betegség okozta terheket jellemzően két csoportra osztják fel: direkt (az adott betegség közvetlen, finanszírozót vagy magát a beteget érintő), és indirekt (a tágabb értelemben vett, társadalmi és állami) költségek körére.
A major depresszió okozta teljes gazdasági teher évi 362,457 milliárd forint, amiből a direkt költségek 28,440 milliárd forintra, az indirekt költségek pedig 334,017 milliárd forintra becsülhetők. Az indirekt költségek jelentősen meghaladják (92%) a direkt költségek (8%) terhét (92% vs. 8%): a társadalomra nehezedő közvetett teher megközelítőleg a teljes éves gyógyszerkassza nagyságával egyenértékű.
A major depresszió okozta legnagyobb indirekt teher a betegek munkanap-kiesése és produktivitás-csökkenése.
A major depresszió gyakorisága a háziorvosi praxisokban a hazai felmérések szerint 8-10 százalék között van, és a háziorvoshoz fordulók gyakran testi panaszok vagy betegség miatt kérnek konzultációt, így a "háttérben meghúzódó" depresszió felismerése gyakran (bár egyre csökkenő mértékben) elmarad.
Ha a közvetlen ellátási költségeket nézzük, a becsült - háziorvosi ellátás keretében kezelt - betegszám, illetve az ellátási költség alapján az összes hazai depressziós beteg háziorvosi ellátása évente közel 800 millió forintos kiadást generál.
A járóbeteg-szakellátásban megjelenő unipoláris depressziós betegek száma évente 360 ezer főre tehető, a betegek kezelése kapcsán elszámolt pontérték alapján éves szinten mintegy 1,9 milliárd forintos finanszírozási költséget generálva. Talán némiképpen meglepő, de a major depressziós betegek fekvőbeteg-ellátására fordított éves összeg nem éri el a 300 millió forintot (aktív fekvőbeteg-szakellátásban) sem.
A major depresszió kezelésére gyógyszeres és nem gyógyszeres (például pszichoterápia) kezeléseket alkalmazhatnak. Visszatérő, súlyos depressziók esetén indokolt és elkerülhetetlen a gyógyszeres kezelés antidepresszánsok alkalmazásával. A hazai szakértők által kezelésben részesülő betegek becsült száma (300 ezer fő), illetve a szóban forgó gyógyszerek általánosan 90%-os támogatási kulcsát tekintve a hazai unipoláris major depresszióval diagnosztizált betegpopuláció éves gyógyszeres terápiájára fordított összeg megközelítőleg 16 milliárd forint. A depresszió kezelésének költségében a gyógyszeres terápiákkal összefüggő költségarány mindösszesen 6-29 százalék.
A Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelő 2019. évi adatai alapján látható, az ambuláns pszichoterápiára az állam mindösszesen 650 millió forintot költött, amiben nem a depresszióval küzdők, hanem az összes, ambuláns terápiában részesülő mentális beteg (közel 130 ezer fő) államilag finanszírozott pszichoterápiája benne volt. Ez fejenként évente 5000 forint.
A depresszió sokszor nem önmagában jelentkezik, hanem gyakran társbetegségek kialakulása kíséri. Ilyenek a szorongásos betegségek, a szív-koszorúér-betegség, szívinfarktus, a stroke, a daganatos megbetegedések, a Parkinson-kór, valamint a cukorbetegség is.
A major depresszió fennállása több mint kétszeresére növelte a későbbi 2-es típusú cukorbetegség kockázatát, és ez az egy tényező önmagában 6,4 milliárd forint költséget generál évente.
Az indirekt költségek kapcsán a depresszióval összefüggő produktivitás-csökkenéshez kapcsolódó kiadásokat, a szociális ellátórendszer terheinek növekedéséhez kapcsolódó kiadásokat és a depresszió okozta öngyilkosságok társadalmi terheit vették számba.
Major depresszióval élő beteg esetén egy év alatt átlagosan 41,6 kiesett munkanappal, és további 76,8 csökkent hatékonyságú munkanappal kalkulálhatunk, tehát tehát az érintett az év 12 hónapjából mindösszesen 8 hónapban képes teljes értékű munkát végezni, ami több mint 245 milliárd forint indirekt költséghez vezet évente.
A bruttó táppénz-kiadásokat összehasonlítva más betegségcsoportokkal (szív- és érrendszeri betegségek, emésztőrendszeri betegségek) a depresszió miatti táppénzkiadás volt a legmagasabb, (évi 52,762 milliárd forinttal).
Nemzetközi és hazai kutatások alapján az öngyilkosságot elkövetők vagy megkísérlők 65-87%-a (nem kezelt) depresszióban szenved az elkövetés idején, illetve kezeletlen major depressziós betegek 15-19%-a öngyilkosságban hal meg. Ezzel szemben a sikeresen kezelt depressziós betegeknél a befejezett öngyilkosság és az öngyilkossági kísérletek gyakorisága is a tizedére csökken.
2019-ben 1550 befejezett öngyilkosság történt, amely alapján több mint 1000 önkezűleg elkövetett haláleset esetében játszhat szerepet a depresszió. A számítások szerint a depressziós betegek öngyilkosságával összefüggő szociális teher meghaladhatja az évi 35 milliárd forintot.
Külön említést érdemel az úgynevezett terápiarezisztens depresszióval élő betegek (akiknél két, adekvát dózisú és időtartamú antidepresszív terápia sikertelen volt, illetve a beteg állapota lényegesen nem javult, esetleg romlott). Egy, a közelmúltban végzett hazai kutatás százezer beteg adatait elemezte, akiket major depresszióval diagnosztizáltak, a betegek 8,3%-a szenvedett terápiarezisztens depresszióban. A szakmai becslések 24-30 ezer ilyen beteggel számolnak.
A terápiarezisztens depresszióban szenvedő betegek életminősége hatványozottan rosszabb, mint a nem terápiarezisztens társaiké, az ilyen betegek többsége munkaképtelen, továbbá sokan közülük önellátásra is képtelenek. Körükben 7-szer gyakoribb az öngyilkosság, mint a nem terápiarezisztens betegeknél és a további társult betegségek (komorbiditások) közel másfélszer gyakoribbak.
A tanulmány szerzői nemcsak látleletet adtak a depressziós betegek magyarországi kezeléséről, hanem számos javaslattal is éltek.
- A mentális betegségeket, - beleértve a major depressziót - övező társadalmi stigmatizálást a hatékonyabb kezelés érdekében feltétlenül oldani kell. Ez egyrészt csökkenthetné a hazai - igen jelentős - kezeletlen betegpopuláció nagyságát, másrészt a betegek által megélt életminőséget is jelentősen javíthatná. Jelentősen csökkenti a stigmatizációt, ha a pszichiáter szakma integrálódik a szakorvosi ellátórendszerbe az orvosi ellátásokba, az ellátás lakosságközeli, illetve, ha a szakma (vezető) intézményeit nem éri hátrányos megkülönböztetés (például kitelepítés, többi szakmától távoli elhelyezés), valamint az osztályok, gondozók és rendelők állapota eléri/megközelíti az "átlagos" magyar orvosi rendelők fizikai állapotát.
- A társadalmi stigmatizálás csökkentése mellett az öngyilkosságok megelőzése érdekében országos prevenciós programok indítása szükséges (a rendelkezésre álló egészségügyi statisztikák alapján akár területileg/korosztályosan célzottan), és az állami prevenciós programok mellett, a hazai civil és betegszervezetek, illetve alapítványok szerepét/bevonásukat is erősíteni kell.
- Az alapellátásban dolgozók érzékenyítésén túl, a szakmai munka hatékonyabbá tételéhez hasznos lenne a háziorvosok most is létező, de nem kötelező akkreditált pszichiátriai szakirányú továbbképzésének kötelezővé tétele. A háziorvosok szerepét a mentális betegségek felismerésében, ellátásában akár addicionális finanszírozási ösztönzőkkel is erősíteni lehet, és a háziorvosi ellátásban érdemes lehet bevezetni a legsúlyosabb mentális betegségeket kiszűrő, 5-10 kérdést felölelő gyorsteszteket.
- Hazánkban major depresszió ellátás során sok beteg "elvész", illetve "kiesik" az ellátórendszerből. Ezért feltétlenül fejleszteni kell az ellátórendszeri szintek és a társszakmák közötti kommunikációt (például folyamatos szakmai konzultáció elvárása meghatározott időközönként területi szakrendelő/ gondozó és alapellátók között), illetve ennek elkerülése érdekében szükséges lenne egy nagyobb hatásfokú és hatékonyságú betegkövetési rendszer kifejlesztése (szakorvosok és betegek érdekeltté tétele a szoros szakmai kontrollban). Ezáltal csökkenhetne a terápiát elhagyó betegek aránya, és összességében javulhatna az ellátás színvonala.
- A hazai pszichiátriai ellátások (például pszichoterápiás ülés) alulfinanszírozása nagymértékben csökkenti a rászoruló betegek hozzájutását a megfelelő és korszerű ellátáshoz, és hozzájárul az állami ellátórendszerben dolgozó orvosok magánszektor felé történő elmozdulásához is. Hazánkban mindössze 5-600 pszichiáter szakorvos dolgozik közfinanszírozott szakrendelőkben és kórházakban, akik ezt a jelentős nagyságú betegpopulációt (akár 600 ezer fő) önmagukban képtelenek kezelni.
- A terápiás irányelveket folyamatosan frissíteni kell. A közeljövőben megjelenő új irányelvnek mind szélesebb körben (például kifejezetten háziorvosoknak) történő ismertetése szükséges, és ezzel párhuzamosan a rendelkezésre álló publikus forgalmi és epidemiológiai adatokat a jövőben célzottan kell alkalmazni a terület hatékonyabb feltárása, megismerése érdekében.
- A hazánkban elérhető gyógyszerterápiás alternatívákat bővíteni szükséges; bizonyos gyógyszerterápia-rezisztens betegek esetében szükség lenne új, innovatív gyógyszerek támogatásba kerülésére is.
- A hazai pszichiátriai járó- és fekvőbetegellátásba az egynapos sebészet analógiájára szükséges lenne implementálni egy új ellátási formát, úgynevezett Sürgősségi Pszichiátriai Részleget, amelynek elsődleges célja a hospitalizációk számának csökkentése, illetve elkerülése lenne. Feladata a sürgősséggel beutalt, mentővel beszállított, vagy ügyeleti időben önként jelentkező páciensek szűrése és megfigyelése szomatikus és pszichiátriai szempontból, amivel pontosan meghatározható lenne a beteg valós terápiás igénye, ezzel jelentősen csökkenthető lenne az osztályos felvételek száma.
- A telemedicina különböző formáit számos szakterület egyre szélesebb körben alkalmazza. A szakorvosi visszajelzések alapján nemcsak vészhelyzetben, hanem általános gyakorlatban is szükséges mind a felnőtt, mind a gyermekellátás fejlesztése érdekében a pszichiátriai szakmában elszámolható telemedicinás ellátások definiálása, finanszírozhatóságának megteremtése.
A bemutatott klinikai és gazdasági terhek mérséklése érdekében a major depresszió korszerű ellátását az egészségügyi kormányzat fókuszált figyelme kell, hogy övezze. A tanulmány javaslatai jó kiindulási alapul szolgálhatnak a szakma és a döntéshozók párbeszédéhez. Mindez nélkülözhetetlen a major depresszióval élők betegségterhének- valamint a társadalomra nehezedő terhek csökkentése szempontjából.
