Faiz Hameed, a pakisztáni titkosszolgálat, az Interservice Intelligence (ISI) jelenlegi igazgatója fontos személy, bár az általa irányított cég kevésbé híres nyugaton, mint hárombetűs társai. Ám aki Afganisztánnak már csak egy kicsit is utána olvasott, pontosan tudja, ez a hárombetűs szervezet nagyobb befolyással rendelkezik a közép-ázsiai országban, mint akár a CIA.
Az ISI legalább az 1970-es évek óta manipulálja az eseményeket, politikusokat, nemzetközi szereplőket. Visszatekintve három nagy sikert tudhat maga mögött. Az elsőt azzal érte el, hogy az 1980-as években a mudzsahedek támogatását, kiképzését, mindenki a CIA-hez kötötte, miközben ezt a pakisztáni titkosszolgálat végezte. A második sikerét az 1990-es években aratta, amikor időben sikerült a tálibokat felkarolnia, és rajtuk keresztül pakisztáni befolyás alá vonni Afganisztánt egy rövid időre. A harmadik siker maga az elmúlt 20 év, hiszen nem csak kimenekítették a saját embereiket, de két évtizeden át bújtatták, illetve menedéket adtak a tálib felső vezetőknek, mígnem azok ismét visszaszerezték a hatalmat, mindezt a nyugati politikusok és hírszerző szervezetek tudtával (ha nem is a jóváhagyásával).
Ez a történeti felvezető azért szükséges, hogy lássuk, Faiz Hameed nem egy random hírszerzési vezető, aki az országa jó kapcsolatai miatt látogatott Kabulba, hanem egy olyan szervezet irányítója, amelytől - eltérő mértékben ugyan, de - minden tálib vezető függ. Baradár molla például, akit sokáig a tálibok új "kormányfőjeként" latolgattak, éveket töltött pakisztáni börtönben, amikor az ISI úgy találta, hogy a molla az ő megkérdezésük nélkül kezdett tárgyalni az amerikaiakkal.
Ki felügyeli valójában a völgyet?
Hameed mostani látogatásáról természetesen nem közölt részleteket egyik fél sem, és a sajtó sem volt jelen. A közösségi média korszakában, szerencsére, azért valaki készített egy fotót a jeles alkalomról, ami hamar fel is került a Twitterre. A tálibok számos nehézséggel néznek szembe azóta, hogy augusztus közepén elfoglalták a fővárost. A fejlemények őket is meglepték, amit jól mutat, hogy lassan három héttel az események után is csak ad hoc döntéseket hoznak, és nincsenek átfogó elképzeléseik. Jelenleg két fontos, politikai jellegű kihívással bajlódnak: az egyik a Pandzsír-völgybe visszavonult ellenállók, az egykori kormányerők maradványaival szembeni harc, a másik pedig a kormányalakítás kérdése.
Az utolsónak kitartó ellenállók kapcsán ellentmondásos hírek érkeznek. A tálibok szerint elfoglalták az egykor szovjetek ellen is kitartó szűk völgyet, a védők szerint minden "stratégiai fontosságú" helyszínt a kezükben tartanak (jelentsen ez bármit). Az ellenállók Kabul eleste után jelentették be, hogy visszavonulnak és folytatják a harcot. Javukra szólt, hogy a szomszédos Tádzsikisztán vállalta a támogatásukat, állig fel voltak fegyverezve ők is, és ott vannak még a földrajzi tényezők is. Mint említettük, a szovjetek 1979 és 1988 között több offenzívát is indítottak, de mindig kudarcot szenvedtek a legendás Ahmed Sah Maszúd ellen.
Pár napba még biztos beletelik, amíg kiderül, hogy kié is lett végül a Pandzsír-völgy, de az biztos, hogy itt tényleg voltak harcok, szemben Afganisztán nagy részével. A védők beszámolói szerint drónok és repülők is támogatják a harcokban a tálibokat, ami azért lenne furcsa, mert a fundamentalisták csak felderítő drónokhoz jutottak az afgán biztonsági erőktől, a szomszédos Pakisztán pedig épp csak egy-két hónapja végezte el az első kísérleteit felfegyverzett pilóta nélküli eszközökkel.
Az egykori kormányerők soraiból kikerülő védők persze választhatják Maszúd korábbi taktikáját is. Ők annak idején a túlerő elől visszahúzódtak a hegyekbe, a völgy alján levő településeket átengedték a megszállóknak, és aztán folyamatosan visszatámadtak. Különösen a tél beálltával elérhetetlen lesz a völgy, olyankor a szovjetek is inkább kivonultak, Maszúd mudzsahedjei pedig visszatértek. Ha ezt a taktikát követik a védők, akkor az magyarázatot adhat, miért tekinti mindkét oldal magát a völgy birtokosának. A "stratégiai fontosságú helyszínek" azok a pontok lehetnek, ahol a védők visszavonultak, és nem a falvak, a városok a völgy alján. Annyi irónia még lesz a dologban, hogy így a tálibok fognak csöbörből vödörbe kerülni. A Hollywood által is megfilmesített amerikai kudarcok - mint például A helyőrség (The Outpost) - pont ilyen helyen születtek, csak egy másik völgyben. Ott az amerikaiak voltak alul, a tálibok felül, és még az afgán ésszel felfoghatatlan logisztikai erő mellett is inkább feladta az USA.
Nem tűnik egységesnek a tálib vezetés
Más szakértők Faiz Hameed látogatása mögött nem elsősorban az ellenállás utolsó csíráinak eltörlését látták, hanem a tálibok közötti ellentéteket. Nagyon keveset tudni a fundamentalista szervezet belső erőviszonyairól, már azon túl, amit a sajtó eddig is megírt. Van egy legfelső vezető, Hibatulla Ahundzáda, aki - miként a két elődje - maga is molla, vallási vezető. Tudjuk, hogy a vezetésben ott van Baradár molla, aki sokáig börtönben ült, majd az amerikaiak vele tárgyalták le a kivonulás menetét. Nem szoktuk leírni, de nem árt emlékeztetni, hogy Baradár személye természetesen a tálib vezetés közös döntése volt. A szűk vezetésben ott van az alapító Omár molla fia, Jakub, valamint Sziradzsuddin Hakkáni, aki szintén az apjától vette át Kelet-Afganisztánban az aktív harcosok irányítását.
Ez így azonban meglehetősen sematikus leírás, nem derülnek ki belőle az további ellentétek. A tálibok is az afgán társadalom képviselői, leképezik ugyanúgy annak belső megosztottságát, legyen szó etnikai, regionális vagy törzsi ellentétekről. A tálibok szülőhazája Dél-Afganisztán, korábban innen származott minden vezető, és a régió fővárosában, Kandahárban születtek a döntések. A Hakkáni-hálózat eredetileg nem volt része a táliboknak, csak a 2000-es években csatlakoztak. Amíg délen és keleten egy tömbben és többségben él a pastu lakosság (amelyből a tálibok is kikerültek), Észak-Afganisztánban szórványban, kisebbségben vannak. Az ottani sikereket csak úgy lehetett elérni, ha meg tudták szólítani az üzbég vagy tádzsik közösségből is az embereket - ami sikerült is nekik. Ezek az "északi tálibok" általában sokkal kevésbé merevek vallási kérdésekben, mert tudják, hogy hatalmuk északon a többi közösséggel való együttműködésen is múlik.
Egyes források szerint nem csak a törzsi vagy etnikai ellentétek szabdalják a tálibokat, hanem a Pakisztánnal vagy inkább az ISI-vel meglévő viszony. Vannak csoportok, amelyek hajlandók a szoros együttműködésre, és alávetik magukat az ország irányítását érintő pakisztáni döntéseknek. Ugyanakkor vannak tálib csoportok, amelyek valamiféle "nemzeti" irányvonalat képviselnek (még ha ez a kifejezés meglehetősen zavaros is egy vallási mozgalom esetében), ami jelen esetben azt jelenti, hogy bár a segítséget köszönték és elfogadták, nem akarnak pakisztáni beleszólást az országuk ügyeibe. Ez a csoport - állítólag - nem akarja vérre vinni a harcokat a Pandzsír-völgyben ellenállókkal, hanem hajlandó lenne valamiféle megállapodásra, megbékülésre. Az ISI-barát csoport - követve Iszlámábád stratégiai céljait - a harcot erőlteti, mondván, az ellenállás utolsó írmagját is ki kell irtani, hiszen egy következő potenciális nyugati vagy külső beavatkozás is mindig először egy helyi partnert keresne.
A nyugattal való együttműködés kérdése is ebben a vitában értékelendő. Nem is elsősorban a nők jogaira kell gondolni, hanem az inkluzív kormány létrehozására. Bár a tálibok afgán szokás szerint mindenkivel hajlandók voltak megegyezni a győzelmük érdekében, korábban a hatalom gyakorlásába nem engedtek semmilyen beleszólást.
Most az lenne az elvárás, hogy néhány, az elmúlt 20 évben (vagy még korábban) levitézlett, papíron a "többi" afgánt reprezentáló politikusokkal alakítsanak kormányt, akik nem menekültek el, és épp azt a korrupt elitet szimbolizálják, akiket levetett az afgán társadalom a tálibok hatalomra emelésével.
A Tálibán már Kabul eleste óta folytat tárgyalásokat egykori politikusokkal, például Hámid Karzaival, aki a demokratikus Afganisztán első elnöke volt, vagy Abdullah Abdullahhal, aki tádzsikként mindig az örök kihívó és második volt a 2000-es évek óta tartott elnökválasztásokon.
A tálib szóvivők először az amerikai kivonulás utánra ígérték az új kormány bejelentését. Aztán múlt hét péntekre (az ottani szombat) sejtették többen is, amikor a Tálibán vezetése visszavonult Kandahárba tanácskozásra. Eredmény azonban akkor sem született, és a miértekre sincs válasz. A politikai bizonytalanságokon túl Afganisztán súlyos gazdasági helyzetben van, magas az infláció, aszály sújtja az ország jó részét, az emberek éheznek. A tálibok régóta a nemzetközi elismerésre áhítoznak, ám eközben rejtélyes módon épp az ehhez vezető legfontosabb lépést nem teszik meg: azaz nem nevezik meg a kormányukat, élén azzal a vezetővel, akivel a nyugat (és a kelet is) leülhetne tárgyalni.
Az idő sürget, a tálibok lépéskényszerben vannak, de a Baradár, Hakkáni és Jakub molla között meglevő ellentétek - úgy látszik - egyelőre túl nagyok az előrelépéshez. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy a mozgalom vallási vezetője, Akhundzada még mindig nem mutatta meg magát (egyes pletykák szerint elvitte őt a koronavírus-járvány), úgy nem elképzelhetetlen, hogy valóban a pakisztáni titkosszolgálat beavatkozására is szükség lehetett.
Kedden - némileg váratlanul - Hasszán Ahund vezetésével megalakult az új, átmeneti afgán kormány. Egyik helyettese Baradár molla, a másik pedig Abdul Szalam Hanafi lett. A védelmi miniszter Mahammad Jakub lesz, a külügyi tárcát Amír Hán Muttaki kapta meg, Hakkáni került a belügyminiszteri székbe. A hírportálokon megjelent információk szerint Hasszán Ahund molla, aki a radikálisok egyik kevésbé ismert vezetője, vélhetően a rivális tálib frakciók közötti kompromisszumos megoldásként került a kormányfői tisztségbe.
Az ideiglenes kabinet megalakításával a tálibok időt nyertek, de azt még nem tudni, mikorra juthatnak el a végleges kormány felállításáig.
