Sziasztok! Segítségeteket szeretném kérni egy vitában: …mint ahogy kell, sokszor néztem a műveket, de nem tudom biztosan eldönteni, hogy a Üvegtigris 2-ben, 59. percnél elinduló Wartburgnak véletlenül nem Trabant-hang a szinkronja? Segítségeteket, véleményeteket előre is köszönöm, üdv: P.P.
Az autószakértőre utaló kérdést egy Pató Pál nevű felhasználó tette fel az Index fórumán, 2012-ben. Palmtop inkább a művészi teljesítményt értékelte:
Tényleg nem érzed, hogy milyen hangulatot sikerült összehozniuk? Nem az a lényeg, hogy 5 percenként lemenjen egy poén, hanem hogy az atmoszféra átjön a képernyőn és te elképzeled, hogy valahol-valamikor ez akár meg is történhetett/ne volna. Sok története nincs, de azért van benne lendület, olyan mint egy olyan novelláskötet, ahol minden iromány összefügg és ugyanazokról a szereplőkről szól. Természetesen a színészek, a karakterek és szituációk viszik a hátukon a filmet. Én azt mondom egy jó filmhez nem is kell feltétlen több.
Vannak frissebb vélemények is az Üvegtigrisről. Tavasszal került fel a YouTube-ra az első rész werkfilmje. A hozzászólók láttak már jobbat a műfajban, és valószínűleg nekik már semmi újat nem lehetett mondani a filmről, de azért örültek, hogy elérhetővé vált a videó. "Nagyon vártam hogy a Gaben kocsijáról vagy arról a lakókocsis szexjelenetről, a zsarukról, bármiről lesz valami pikáns, (pl nem csak Kokó hanem Növényi Norbi is benne volt ám… a filmbe..;)) de sajnos ez egy nagyon ilyen semmilyen werkfilm lett, jó hogy fennmaradt, de nem az a hú, de mekkora csemege" - írta valaki.
Húsz évvel ezelőtt, 2001. október 18-án mutatták be az Üvegtigris első részét. Csakhamar olyan rajongótábora alakult, mint semmilyen más magyar filmnek az ezredforduló óta. Ez azzal is összefügghet, hogy Rudolf Péter és Kapitány Iván filmjének premierje egybeesett a szélessávú internet hazai elterjedésének időszakával, és egyre-másra indultak az online rajongói fórumok.
Az Üvegtigris igazi kultfilm lett. Az első részt százezren látták moziban, ami szolid sikernek számított, de közel sem volt olyan kiemelkedő eredmény egy magyar közönségfilmnek, mint napjainkban lenne.
Az ezredforduló környékén A napfény ízét és a Csocsó, avagy éljen május elseje!-t kétszer, a Meseautót háromszor ennyien látták. Az Üvegtigris inkább videón, dvd-n és a tévében gyűjtött rengeteg rajongót, moziban pedig a 2006-os és a 2010-es folytatások is háromszor akkora nézőszámot értek el, mint az eredeti film.
Mégsem tudnánk más magyar filmet mondani az elmúlt húsz évből, amiről az lenne az érzésünk, hogy tényleg mindenki megnézte. Miért válhatott az Üvegtigris ennyire népszerűvé? Hogy tükrözi annak a kornak a szellemét, amelyben készült, és miért ismertek magukra olyan sokan a büfés Lali, Csoki, Gaben, Róka, Cingár és Sanyi figuráiban?
A színpadról látta, mire vevő a közönség
Az Üvegtigris két elsőfilmes rendező munkája, akik a filmgyártás markánsan különböző területeiről érkeztek. Kapitány Iván keresett reklámfilmes volt, Rudolf Péter pedig nemzedéke egyik legnépszerűbb színésze, akit nemcsak vígszínházi szerepeiből, hanem filmekből is jóformán gyerekkora óta ismert a közönség. A Cha-cha-cha, a Szerencsés Dániel és a Jób lázadása nyolcvanas évekbeli sikerei után A skorpió megeszi az ikreket reggelire már "felnőtt" alakítás volt. Színházban évek óta rendezett, amikor Búss Gábor Olivérrel, Hársing Hildával és Kapitánnyal megírták az Üvegtigris forgatókönyvét.
A rendszerváltás után számos népszerű színészünk mutatkozott be filmrendezőként. A sort Garas Dezső nyitotta A legényanyával, majd jött Koltai Róbert és a Sose halunk meg, Kern András és a Sztracsatella, illetve A miniszter félrelép Kern és Koltai közös rendezésében. A kilencvenes évek legnézettebb filmjei ezek - A miniszter félrelép a mai napig a legnagyobb moziközönséget vonzó magyar film a rendszerváltás óta -, mindegyik vígjáték vagy könnyedebb műfajú darab, amely a főszerepekben is feltűnő rendezők sztárstátuszára is sikerrel épített.
Akkoriban úgy tűnt, hogy akit sokan szeretnek a színházban, az a moziba is képes becsábítani a közönséget, sőt jobban tudja, hogy min nevetnek a nézők, mint a hivatásos filmrendezők. Rudolf Péter egyelőre az utolsó a hazai színész-rendezők sorában, aki ilyen hatékonyan utalt talált a közönséghez. Ez azóta egyetlen, filmrendezőnek álló magyar színésznek sikerült, Dobó Katának, de ő más napra tartozik, mert színésznőként nem a saját sztárszemélyiségére építette a Kölcsönlakás történetét.
Bumeráng és Amerika álma
Az Üvegtigris sikerének elsődleges záloga alighanem Rudolf Péter, de rendezőtársa, Kapitány Iván szerepét is érdemes hangsúlyozni. Rudolf mégiscsak az értelmiségi, színházi közegből érkezett, Kapitány viszont nála valószínűleg pontosabban látta, miből állt a magyar népszerű kultúra az ezredforduló környékén. A Boros-Bochkor-féle Bumeráng a rádióban, Kovács Kokó István és a Playboy magazin, hot-dog és hamburger, sufnituning és autószerelem. Meg persze az Amerika-mánia, amiről nemcsak az Üvegtigris, hanem a korszak más magyar filmjei is szóltak.
A tengerentúl igézete régi témája a magyar filmnek. A hősnő már Radványi Géza 1942-es rendezésében, az Egy asszony visszanézben Hollywoodba vágyott, a kommunista hatalomátvétel után viszont a Nyugat csakis bűnös helyként jelenhetett meg. A kivándorlókról nem beszéltek, a nyugati kapcsolatokkal rendelkező honfitársaink gazemberek voltak (mint Kovács István karaktere A Pogány Madonnában), és csak kevés film merte, ha ironikusan is, bemutatni a magyarok vonzódását az Egyesült Államok iránt (ezek közé tartozott A veréb is madár, a művészfilmek közül a Tiszta Amerika).
A rendszerváltással megnyíltak a határok, és átszakadt a gát. A globalizáció révén az amerikai kultúra beáramlott Magyarországra, és sorban készültek az olyan filmek, amelyekben a hősök a perspektívák hiánya meg a kétségbeejtő pénztelenség miatt is inkább Amerikába szeretnének költözni. Amerikába képzelték magukat a fiúk a Tesó békásmegyeri panellakásából, oda vágyott a Pizzás címszereplője, és onnan - mármint az álamerikai álproducertől - remélték a boldogságukat a Valami Amerika hősei.
2001. szeptember 11. után az Egyesült Államok vonzereje némileg csökkent - a Made in Hungária Mikije már itthon akarja "megcsinálni Amerikát", nem ott élni -, de az Üvegtigris még az Amerika-mánia tetőpontján készült.
A film úgy kezdődik, hogy Lali az amerikai függetlenség napjára emlékezik, erre a saját kultúrájától totálisan idegen eseményre, és turistaként fényképezi magát a Dunakanyarban álló, anakronisztikus emlékműnél. Kevés ennél bizarrabb jelenetre emlékszünk az utóbbi húsz év magyar filmjeiből.
De kétségtelen, hogy a kritikátlan Amerika-rajongás sokak közös élménye volt: mindannyiunké, akik lassan rájöttünk a rendszerváltás után tíz évvel, hogy a Nyugathoz való "felzárkózás" neoliberális dogmája csak délibábos remény marad.
Férfiak a teljes idegösszeomlás szélén
Az Üvegtigris szereplői, miként nézői jelentős része is, a rendszerváltás vesztesei. Az "előző világból itt maradt féleszűek, félvilági és félresikerült alakok", jellemezte őket a Beszélő kritikusa, akiket az amerikás álmokon kívül az infantilis férfibarátság rítusai kötnek össze: az alpári szexizmus, a csencselés és svindlerkedés, a kapirgálás a szemétdombon. Jellemző, hogy Lali féltve őrzött kincse az Üvegtigris budija, ahova az avatatlanokat, vagyis a büfé vendégeit természetesen nem engedi be.
A pultra döntögetett, olcsó szexet nyújtó alkalmi nők nem segítenek, mert egyáltalán nem tudunk egymáson segíteni, a hős csak »budiját«, budija »tisztaságát« őrzi. Az elérhetetlent, az álmot, az eszményt, az én-ideált a luxusautó, az elérhetőt, az én működését és koherenciáját a »budi« képviseli. A film noir idején két nő testesítette meg ezt az oppozíciót, az ő örökükbe lép a budi és az autó, mint két szerelmi objektum
- írja Varga Anna a filmről az ezredforduló magyar vígjátékairól szóló, találóan Budiwood címet viselő esszéjében.
Az Üvegtigris hősei a külvilágban senkik, a büfé vonzáskörzetében viszont az ő szabályaik szerint kénytelen játszani mindenki, aki arra vetődik. Lali az egyetlen közülük, aki nagyjából normális egzisztenciát teremtett magának, nem véletlen, hogy egyedül az ő nevét ismerjük. A többiek álneveket használnak, igazi nevüket csak a film legvégén ismerjük meg. Folyton másnak hazudják magukat, mint akik, jelmezekbe öltöznek és a külföldet parodizálják.
Ízirájderek a teljes reményvesztettség és a lumpenlét peremén, egyúttal a mi népi hőseink, mint régen a betyárok vagy a film premierje környékén a viszkis rabló. Nevetünk rajtuk, mert nálunk is szerencsétlenebbek.
Ám a film sikerének egyik kulcsát éppen az jelenti, hogy az Üvegtigris világában Lali és barátai igenis fel tudják dolgozni saját lúzerségüket. Történetük tragédia is lehetne, de képesek győzelemként megélni a kudarcot, részben úgy, hogy frusztrációjukat folytonos ordibálással, káromkodással, ürítéssel és üzekedéssel - vagy annak nyomasztó kísérleteivel - próbálják kiadni magukból. Ezt a maszkulin erődemonstrációt a film alkotói talán a kilencvenes években népszerű balkáni vígjátékokból lesték el, Emir Kusturica gyengébb rendezéseiből (Magyarországon nem a szerb rendező legkiválóbb filmjei, A papa szolgálati útra ment vagy a Cigányok ideje lettek népszerűek, hanem a balkániságból márkát építő, rezesbandás, modoros Macska-jaj).
Az Üvegtigris valójában a szabad piacnak kiszolgáltatott, önállóságában korlátozott ("anyámmal élek, Babettával járok"), szexualitásában elbizonytalanodott férfiközösség túléléséről, "sírva vigadásáról", mégis-győzelméről szól.
"Ha padlóra kerülsz, szedjél fel onnan valamit", mondja Lali apja a film egyik aranyköpésében a tucatnyi közül. Az elmúlt húsz évben sokan éppen ezt a filmet szedtük fel a padlóról, ez segített elviselni, hogy itt élünk. Az Üvegtigris terápia, Rudolf Péter, Kapitány Iván és a film többi alkotója pedig a mi pszichológusaink.
