Napról napra újabb és újabb információk szivárognak ki az izraeli NSO cég által fejlesztett kémszoftverről, annak alkalmazóiról és célpontjairól. A Közel-Kelet eddig nagyrészt háttérbe szorult a hírekben, amelynek elsődleges oka, hogy a legtöbb arab állam - de említhetjük Iránt vagy Törökországot is - rossz vagy fagyos viszonyban van a zsidó állammal, így kevéssé valószínű, hogy Izrael megosztana ilyen érzékeny technológiát velük.
A nemzetközi sajtóorgánumok összefogásával kirobbantott Pegasus-ügynek azonban így is van leágazása a térségben, mert az eddigi információk szerint az Egyesült Arab Emírségek és Szaúd-Arábia mégis csak hozzájutott a programhoz, sőt, alkalmazta is azt bátran. Mielőtt belemennénk abba, hogy miként használták Irakban, és kiket hallgattak le, érdemes egy kis geopolitikai kitekintést adni, hiszen 2020-ig a két öböl-monarchia és Izrael között még diplomáciai kapcsolat sem létezett (Szaúd-Arábiával még most sincs), miközben a kémprogram alkalmazása részükről 2016-2017-ig nyúlik vissza.
A három állam kapcsolatát a formális és informális viszonyok éles eltérése jellemezte az elmúlt évtizedekben. Még a múlt században Abu-Dzabi és Rijád is alapvetően a palesztin kérdésen keresztül határozták meg külpolitikájukat Tel-Avivval szemben, ami magával vonta az ellenséges viszonyokat. A 21. században azonban Irán megerősödésével közös ellenséget találtak maguknak, ám még sokáig ez sem volt elég a kapcsolatok normalizálásához. Ehhez több dolog is kellett.
- Egyfelől a két arab országban a fiatalabb generáció sokkal pragmatikusabban állt Izrael kérdéséhez, és sokkal ambiciózusabban a szorosan vett nemzeti érdekek felvállalásához.
- Másfelől 2010-től az USA egyre több jelét adta annak, hogy szeretne "távozni" a régióból, azaz minél kisebb szerepet vállalni az iráni-izraeli vagy az iráni-öbölmenti szembenállás "költségeiből".
Washingtonban is felismerték, hogy a két öbölbeli ország és Izrael természetes szövetségese lehetne egymásnak, és aktívan nyomást gyakoroltak mindhárom szereplőre a kapcsolatok normalizálására. Elsőként az úgynevezett Ábrahám-megállapodások révén az emírségek és Bahrein vette fel a diplomáciai kapcsolatokat 2020-ban, majd Szudán és Marokkó is csatlakozott a lépéshez. Ez áttörés volt, mert Izraelt a megalapítása óta csak két ország, Egyiptom és Jordánia ismerte el korábban. A Rijáddal való megállapodás még várat magára, mert a szaúdi vezetés mégiscsak az egész iszlám világ egyik vezetője, Mekka és Medina szent helyeinek védelmezője, így sokkal nagyobb megfelelési kényszerrel, illetve befolyással rendelkezik.
A tavalyi Ábrahám-megállapodások kapcsán kapott nagyobb figyelmet az a tény, hogy informálisan izraeli cégek és magánszemélyek egy évtizede jelen vannak az Egyesült Arab Emírségekben, így például harmadik ország útlevelével is beutazhattak.
A mostani reveláció, miszerint Abu Dzabi és Rijád izraeli kémprogramot használtak már évek óta, tehát ebben a kontextusban értelmezendő. Egy újabb bizonyíték arra, hogy a háttérben a kapcsolatok elég jók voltak ahhoz, hogy ilyen érzékeny kémtechnológiát adjon el egy izraeli cég egy papíron akkor még ellenséges arab országnak.
Miért maradt ki Teherán?
A napokban ismertté vált nevek alapján a két ország titkosszolgálatai közül az emírségiek voltak aktívabbak. Az iraki célpontokat különösen érdekessé tette Abu Dzabi és Rijád számára, hogy legtöbbje szoros kapcsolatban állt Iránnal.
Teherán szerepét illetően érdemes megállni egy szóra. Az eddig ismertté vált telefonszámok között egyetlen iráni sincsen, ami nagyon furcsa ahhoz képest, hogy a két öbölmenti állam számára ők jelentik az ellenséget, nem Irak, amellyel normalizáltak a kapcsolatok. Feltételezések szerint ennek az lehet a magyarázata, hogy az izraeliek azzal a korlátozással adták el a kémszoftvert, hogy az Emírségek és Szaúd-Arábia nem kémkedhet vele iráni célpontok ellen. Ez azt is jelentené, hogy az izraeli szolgálatok nem akarták, hogy a számukra legfontosabb hírszerzési célpontnak számító perzsa államban más is hírszerzési tevékenységet folytasson a saját programjukkal.
Így válik igazán érdekessé Irak, ahol Teherán óriási befolyással rendelkezik, sok területen egyfajta árnyékként van jelen. Az iraki célpontok között találunk miniszterelnököket, korábbi államfőket, sőt az iraki hírszerzési szolgálat előző vezetőjét is, aki jelenleg az ország miniszterelnöke, Mustafa Al-Kazemi. A lehallgatottak között volt Ali al-Sistani nagyajatollah, a legfőbb síita vallási méltóság, vagy Ammar al-Hakim, az egyik tradicionális siíta párt vezetője. A célpontok között Maszrúr Barzáni a kurdisztáni régió jelenlegi államfője. És ha őt is lehallgatták, akkor a kurd vezetés további tagjai is valószínű célpontok lehettek.
Az újságírók és az aktivisták mellett külön csoportot alkotnak azok a politikusok, akik korábban az iráni támogatású síita milíciák parancsnokai voltak. Ők napi, heti rendszerességgel beszélgettek iráni partnereikkel, köztük a 2020-ban Bagdadban likvidált Kászem Szulejmáni tábornokkal. Akkor az amerikai kommandósok és drónok együttműködése ölte meg az iráni tábornokot, akinek telefonjait sikerült az amerikai hírszerzésnek feltörni. Most két olyan számot is találtak az újságírók a listán, amelyek a tábornokhoz tartoztak, és amelyekre vélhetően Abu Dzabi vagy Rijád telepíthette a szoftvert.
Kapcsolódó
Szulejmáni likvidálásával Trump fenyegető üzenetet küldött Iránnak
A Forradalmi Gárda különleges egységét vezető tábornok kivégzése mögött a növekvő amerikai frusztrációk éppúgy felfedezhetők, mint a kaotikus iraki belpolitikai viszonyok. Az amerikai elnök akciója válaszút elé állítja Teheránt.
A lehallgatott vezetők között volt Abu Mahdi al-Muhandis, aki Szulejmanival együtt utazott annak kilövésekor, Faleh al-Fayyad, a korábbi miniszterelnök nemzetbiztonsági főtanácsadója, egyben a milíciák koordinációjáért felelős hivatal vezetője, illetve az egyik korábbi szóvivő is. Mint már említettük ezeknek a lehallgatásoknak a jelentősége a szaúdiak és az emírségiek számára az volt, hogy rajtuk keresztül olyan iráni célpontokat is meg tudtak figyelni, akiket egyébként közvetlenül nem hallgathattak le.
