Van egy nemzedék, amelynek képzeletét rabul ejtette a világűr. Ők azok, akik a második világháború és a hatvanas évek eleje között születtek, és a hidegháborús konfliktus kialakulása, az Egyesült Államok és a Szovjetunió vetélkedése határozta meg a gyerekkorukat. A hidegháború részint ideológiák csatája volt, részint fegyverkezési és technológiai verseny. Bárhonnan is nézzük, az űr meghódításának nagy küldetése szimbolikus jelentőséggel bírt a világhatalmak számára. Éppen ezért a különféle űrprogramok történetét ezerszer elmesélték már, így igazán elismerésre méltó, hogy Richard Linklaternek mégis sikerült eredeti nézőpontot találnia a saját verziójához.
A kulcs a rendező korábbi filmjeihez hasonlóan ezúttal is a személyesség. Linklater 1960-ban született a texasi Houstonban, amelynek a neve a globális popkultúrában összekapcsolódott az amerikai űrprogrammal - ide üzenik az űrhajósok, ha "van egy kis probléma". Az 1969-ben játszódó Apollo-10,5: Űrkorszaki gyerekkornak egy tíz év körüli houstoni fiú a főhőse, akinek az apja ráadásul a NASA-nál dolgozik. Stan gondolatai rakéták és a Holdra szállás körül forognak már azelőtt is, hogy az iskolai nagyszünetben félrehívná őt két NASA-mérnök, és megkérnék: legyen ő az első ember a Holdon. Hadd küldjék fel oda, ahol még senki nem járt előtte, egy olyan űrhajóban, amiben csak egyetlen, kistermetű asztronauta fér el - mondjuk egy gyerek.
Az Apollo-10,5-ben a felnőtt Stan meséli el, hogyan előzte meg kilencévesen Neil Armstrongot. Azt is elmeséli, a testvéreivel mit néztek a tévében, milyen zenét hallgattak, hogyan spórolt az apja a mozijegyen, kik szerepeltek a féltve őrzött baseballkártyáin, miért fenekelte el az iskolaigazgató, hogyan jutottak ingyen fagylalthoz. Alig akar véget érni a leltár, Linklater filmje a hatvanas évek végi amerikai popkultúra valóságos enciklopédiája. A rendező olyan szenvedélyesen sorolja gyerekkora személyiségformáló filmjeit, lemezeit, rituáléit, a tárgyi kultúra megannyi részletét, hogy a történetmesélést is hajlandó felfüggeszteni.
Stan a film legelején megkapja a holdutazós küldetést, de Linklater csak majdnem egy órával később tér vissza erre a témára. A kettő között minden a fiú hétköznapi életének feltérképezéséről szól, az egymás mellé rendelt, egy szuszra végigmondott apró részletekről, amelyek valójában az otthont, a családot, a biztonságot jelentik.
A film központi állítása egyszerű, de megejtően szép: a mindenség nem odafenn, a kozmoszban van, hanem idelenn, a hétvégi matinésorozatok meg az olcsó marhahúskonzerv világában.
Ebbe a végtelenül aprólékos, intim közelségbe hozott gyerekkortanulmányba a fantasztikus alaphelyzet is észrevétlenül belesimul. Linklater filmje nyilvánvalóan fantázia, de nem a science fiction, hanem a képzelet és az álmodozás értelmében. Ahogy elmerülünk Stan emlékeiben, úgy értjük meg, mennyi mindent jelképez számára az űrutazás: az apát és a végtelenséget, a gyerekkor varázslatát és a felnőtté válás feszítő vágyát. Szó sincs arról, hogy az Apollo-10,5 az amerikai űrprogram legnagyobb sikeréről, az Apollo-11 Holdra szállásáról szóló, öreguras történelmi film volna. Linklatert inkább az érdekli, hogyan formálta ez a korszak egy generáció tagjainak személyiségét, még közelebbről az, hogyan lépett át ő éppen ekkor a kisfiúkorból a szorongásokkal teli, ólomsúlyú kamaszkorba.
Ám az Apollo-10,5 ennél is bonyolultabb és líraibb film. Stant ugyanis tévedés volna összekeverni a gyerek Linklaterrel, akinek a szülei - ez az Oscar-díjas remekművéből, a még erőteljesebben önéletrajzi ihletésű Sráckorból tudható - hamar elváltak. Az új film viszont népes és boldog családot ábrázol, egy olyan vágyálmot, amely sokak számára éppen annyira elérhetetlen, mint feljutni a Holdra.
A felhőtlen nosztalgiázás csapda: az Apollo-10,5 legalább annyira az elszalasztott lehetőségek, a csak képzeletben megnyert csaták és a csöndes melankólia filmje.
Ennek a képlékeny, rejtélyes, kétarcú alig-történetnek a bemutatásához a rendező ugyanazt a hiperrealisztikus animációs technikát választotta, mint két korábbi filmje, Az élet nyomában és a Kamera által homályosan esetében. Amíg a Linklater közönségét erősen megosztó, 2001-es rajzfilmben a tudati képek kavargásához, az "éber álmok" megjelenítéséhez kapcsolódott ez a technika, a Philip K. Dick-adaptációban inkább a drogok hatására megváltozott valóságérzékelést hivatott kifejezni.
A valódi színészek mozgásának és arcvonásainak átrajzolása mindkét alkalommal különleges, könnyen megjegyezhető látványvilágot teremtett, mégis úgy tűnik, mintha az új filmben nyerne igazán létjogosultságot a sajátos forma. Segítségével ugyanis a legapróbb részletek is megeleveníthetők, ám érezzük, hogy mindez távol áll a valóságtól, mert az emlékezet, a fantázia közvetíti. A látvány egyszerre félelmetesen, szinte elidegenítő módon közel hozza a múltat, melynek cserepei mégis tünékeny, vibráló, megfoghatatlan töredékek maradnak.
Richard Linklatert mindig is foglalkoztatta a nosztalgiában rejlő önámítás leleplezése és hétköznapi életünk jelentőségteljes, ám mindig éppen tovatűnő pillanatainak lefilmezése. Az utóbbi években készített filmjei közül akadt, ami gyengébben sikerült, az Apollo-10,5 azonban visszatérést jelent ahhoz a megindító és okos személyességhez, ami legkiválóbb filmjeit, a Tökéletlen időket, a Mielőtt-trilógiát és a Sráckort is átitatja.
Apollo-10,5: Űrkorszaki gyerekkor (Apollo 10½: A Space Age Childhood). Április 1-től elérhető a Netflixen. 24.hu értékelés: 9/10.
