Mindjárt két Flasht is kapunk egy mozijegy áráért, plusz több Batmant, Supergirlt és sok-sok meglepetésvendéget. Nem mellékesen pedig egy valamirevaló DC-filmet. Kritika.
A DC mozis univerzuma továbbra is bajban van. Eddig legalábbis nagy a fejetlenség, talán a részleg élére újonnan kinevezett James Gunn és Peter Safran végre rendet vágnak, és szórakoztató, emlékezetes és izgalmas egységet kanyarítanak a hősök között. Ennek első állomása a 2025-re beígért Superman: Legacy lesz, ám addig is érkeznek azok a darabok, amelyeket még az előző vezetés indított el az úton, s amelyek igen változatos minőségugrásokat, ám többnyire csalódást keltő box office-hozamokat képviselnek.
Ezek a filmek pedig felfogásukban is eléggé különbözőek, vannak drámaibbak, akadnak vicceskedőbbek, de az érezhető, hogy próbálnak beléjük némi egyéniséget csepegtetni.
Most pedig beviharzott a mozikba Flash is, akinek első saját kalandja nem kevés viszontagságon ment át, mire elkészülhetett (tengernyi rendezőcsere és forgatókönyv-átírás), ráadásul a címszereplő Ezra Millernek is többször meggyűlt a baja a törvénnyel botrányos viselkedése miatt, szóval már az is csoda, hogy végül a vászonra kerülhetett mindez. Mindezek ellenére azonban nem változtattak az anyagon, maradt Az Igazság Ligájában (2017) debütált Miller a piros-sárga gúnyában, a direktori székben pedig végül az Az két epizódjával sikert arató horrorfilmes Andy Muschietti foglalhatott helyet, hogy régóta várt sikert faragjon végre a DC egyik legismertebb szuperhőséből a stúdiónak.
Nos, az előzetes számok alapján, bár nem kell a Shazamhoz mérhető buktára számítani, a Flash: A Villám sem hozza el a megváltást anyagilag, hiába költöttek rá 200-220 millió dollárt, és egészítették ki a cikázó főszereplőt az Igazság Ligájának többi tagjával is kisebb szerepekben, valamint ástak elő korábbi franchise-okból karaktereket és színészeket (erről később), nem övezi akkora érdeklődés a filmet, mint amire előzetesen és a tesztvetítések alapján számítottak.
Na de lássuk, ezúttal miért száguld eszeveszetten Flash! A még mindig fiatal és bizonytalan Barry Allen (Ezra Miller) továbbra is küzd édesanyja jó néhány évvel korábbi elveszítésének traumájával, és próbál segíteni a gyilkossággal ártatlanul vádolt apja kiszabadításában, miközben természetesen éli a szuperhősök életét.
Majd Barry felfedezi, hogy ha olyan gyorsan fut, mint még soha, akkor képes visszamenni az időben, így kifundálja: ezen újdonsült képességét arra használja fel, hogy meghiúsítsa édesanyja megölését. S bár e terve sikerül, ezzel természetesen létrehoz egy alternatív idősíkot 2013-ban, amelyben nincsenek metahumánok, a Föld elpusztítására törekvő Zod tábornok (Michael Shannon) viszont nagyon is él, illetve találkozik önmaga 18 éves kiadásával (szintén Ezra Miller), akinek épp most kéne megkapnia a képességét. A két Barry tehát szövetkezik Zod ellen, s mivel egyedül Batman létezik itt, őt is csatába hívják.
Persze ebben az idősíkban nem Ben Affleck Denevérembere létezik, hanem Michael Keatoné, akit az 1992-es Batman visszatér óta, vagyis 31 éve nem láthattunk. Superman helyett pedig egy Supergirlre bukkannak…
Nagy itt a fejetlenség tehát, ez pedig magára a filmre is igaz, noha ez most nem feltétlenül válik a kárára.
Azért persze ne számítsunk Gunn-i magasságokra, mindenesetre Muschietti filmjének is van karaktere, és ez már valami.
Ezra Miller megtartása viszont jó ötlet volt, mivel apait-anyait belead a kettős szerepbe, egyszerre komoly, szorongó és aggodalmas, illetve laza, idétlen és lelkes, ugyanakkor mindkét Barry lelki küzdelmeit képes kellőképp érzékeltetni. Kétségtelenül sok egy kissé, amit itt előad, de ezzel együtt is szerethető. Rajta kívül pedig természetesen a film fő sztárját és csáberejét jelentő Michael Keaton emelhető ki, akit öröm újra Bruce Wayne-ként a vásznon látni, s aki 71 évesen is borzasztó menő, jelen sorok írójának például abszolút kedvence a karaker eddigi megtestesülései közül. Danny Elfman zenei temájával, a batmobiljával és a batwingjével sikerül visszaidéznie Tim Burton 1989-es remekét, ami, ne feledjük, a képregényfilmek első igazán nagy kasszaikerét hozta, és előhírnöke volt a már jó ideje tomboló mozis comicőrületnek.
Milleren és Keatonon kívül azonban maximum a cameóknak örülhetünk igazán, mivel az újonc Supergirl, Sasha Callee, bár kétségtelenül bájos jelenség, Christina Hodson forgatókönyvíró (Űrdongó) nem sok karaktert adományozott neki, szóval jobbára csak a pusztítógépezet funkcióját tölti itt be. Talán a későbbiekben jobban megismerhetjük. A cameók pedig… természetesen bármennyire is szeretnénk leírni mindent és mindenkit, aki itt felbukkan, ez legyen a nézők ajándéka, csupán annyit árulunk el, hogy Warnerék ezúttal minden követ megmozgattak, és akárkikre is számítunk, biztosan lesz meglepő is köztük. (Az IMDb adatlapján viszont ne olvassuk el a szereplőket, mert ott mindenkit felsorolnak!)
Hogy a Flash: A Villám végül mégsem érhet fel Marvel jobb filmjeihez, az épp a katyvasz mivoltának „köszönhető”. Ahogyan Pókemberéknél, már itt is a multiverzum üti fel a fejét, csak amolyan Vissza a jövőbe-felfogású időutazással magyarázva, de persze nem koppintásról van szó, hiszen a 2011-ben kiadott Flashpoint-képregények szolgáltatták a sztori alapját, amely füzetekben Barry Allen felfedezi az alternatív idősíkokat, és jól össze is kutyulja azokat.
Azt viszont nem lehet elvitatni tőle, hogy leköt, hogy kreatív, és folyamatosan próbál meglepni minket a sztori fordulataival, amit elég nehéz, sőt, lehetetlen teljesen kibogozni, de hát így jár ezzel temérdek, időutazással foglalkozó mozgókép.
A dráma viszont működik, többnyire a humor és akciók is, Keaton és Miller remekelnek, és a fan service sem hétköznapi. Ennek kapcsán pedig a Flash: A Villám nyilvánvaló hibái ellenére a jobb, emlékezetesebb DC-menetek közé sorolható, s talán előrevetít valamit abból, hogy mire is készülnek James Gunnék a továbbiakban. Reméljük, ez lesz a minimum a mércében!
