Mi lett a rendszerváltás legnagyobb botrányának két főszereplőjével?

Engem jelöltek ki szóvivőnek, ezért én úgy sztrájkoltam, hogy ettem, hiszen valakinek észnél kellett lennie. Először is tantuszos telefonon felhívtam a külügyet, kértem a minisztert, Kovács Lászlót, kapcsolták, ismertem újságíróként, vázoltam a helyzetet, s azzal zártam, hogy "miniszter elvtárs, bassza meg, mégse járja ez a dolog, tessék eljárni"; azt felelte, "rendben, értettem". Este bementem a tévéhíradóba, a képernyőn keresztül próbáltam leállítani a bolondokat, akikről hallottam, hogy készülődnek Prágába bunyózni. És vissza a követség elé. Első éjjel arra riadtam, hogy azt sziszegik fölülünk ismeretlenek, hogy ők munkásőrök, és jól szétrúgják a fasiszta fejünket; csukott szemmel, mozdulatlanul feküdtem tovább, és imádkoztam, hogy inkább ne rúgjanak, és nem is rúgtak. Eleinte a rendőrök is ellenszenveztek velünk, féken tartani jöttek bennünket, de két nap után már ott tartottunk, hogy vigyáztak ránk; megneveltük őket, megértették, mit akarunk.

Kínos volt a követségnek a tüntetés, utólag tudtam meg, komolyan szóba került, hogy közénk lőnek, de végül a tárgyalás mellett döntöttek. A Svejk kocsmában ültünk le, azt mondtam Deutschékra, hogy ezek gyerekek, nem tudják, mit csináltak, az egészet én találtam ki, én szerveztem, én finanszíroztam, vagyis én vagyok az egyetlen bűnös, tessék őket hazaengedni, és szent a béke. Mire rendes bírósági tárgyalást követően szépen kidobták őket az országból, s jöhettek haza megdicsőülni.

*

Ahogy teltek az évek, egyre kevésbé szerettem hálózati személyekkel foglalkozni. Miért, miért? Mert sokakat tettek földönfutóvá, hogy úgy mondjam, amiért szégyellem magam a mai napig; itt is bocsánatot kérek mindazoktól, akiket beszerveztem, de ötvenszer, sőt százszor annyi személyt tudnék mondani, akinek operatív úton segítettem.

1987-ben a következőt írtam a tábornokomnak, tudom bizonyítani, megvan a dossziémban: "Vitézlő harcos nem lehetek, ellenséget nem találtam se a színház, se a zeneművészet területén, belefáradtam ebbe a munkába, kérem az operatív területről az elbocsátásomat."

Négy személyt kellett beszerveznem, hogy elengedjenek. Sorolom. Az első: az Operaház egyik nézőtéri felügyelője, se kölyke, se verebe, még a lakására is rácsaptunk, a Nagymező utcában van, szép helyen. Az akkori szt-tisztünk, aki a lakásokkal foglalkozott, az tette rá a kezét, a cég szépen felújította, aztán vagy T-lakás lett, vagyis titkos találkozóhelyeknek otthont adó ingatlan, vagy kiutalták valamelyik közeli kollégának, nem tudom. A második: a Jurta Színház munkatársa. Oda nagyon be akartunk épülni, mert ellenzékiek gyakran megfordultak arrafelé. Simán ment a dolog, van egy fotóm, amin az emberem már a beszervezése után tartotta egy ellenzékinek azt a mikrofont, amibe előtte beépítettük a mi agyunkat, ami egészen 1990 márciusáig szolgált minket. A harmadik: egy zeneszerző, zenetudós. A negyedik: egy operaházi balettos. 1988-ra mind megvolt, és szépen el is engedtek az elhárítástól. Kivételes hozzáállás, hogy aztán nem ellenségként tekintettek rám.

Utoljára találkoztam még a beszervezetteimmel, és mindnek elmondtam, "ha nagyon nem akarod csinálni, ne csináld, költözz el, mert ha nem dolgozol, előbb-utóbb úgyis kizárnak".

Állandó ügyeletes szolgálatra vezényeltek a Néphadsereg utcai központba, ahol folyamatosan olvastam a jelentéseket, köztük az Ellenzéki Kerekasztal belső megbeszéléseiről készült dokumentumokat, amiket persze megkaptak az MSZMP vezetői is. Valamelyik este egy kollégával néztük a híradóban az ellenzékiek és a kommunistákat képviselő Fejti György tárgyalásáról szóló tudósítást, amikor Fejtire mutatva felkiált a munkatársam: "Nézd már, ez a marha szó szerint felmondja, amit leírtam nekik!" Történelmi időket éltünk.

*

A Prága utáni első munkám egy interjú Orbán Viktorral arról, hogy a Fidesz nem akarja Pozsgay Imrét köztársasági elnöknek, mert az eltorzítaná a rendszerváltást, tök igaza volt; megírtam, leadtam, hív a főszerkesztő, Tábori elvtárs, hogy bocs, de ezt nem adja le. Mivel ez volt a tizedik cenzúrám, megköszöntem az együttműködést, leszámoltam a munkaügyi osztályon, és a zsebemben háromezer-nyolcszáz forinttal kiléptem a redakció kapuján. 1989 októberében járunk, épp lezárult a Nemzeti Kerekasztal tárgyalás, amit végigtudósítottam, és az járt a fejemben, hogy ezek a politikusok mindent végigvettek, kivéve a gazdasági átalakulást, sumák, mind azt gondolta, hogy majd ő nyúlja le a közvagyont. Sétáltam az utcán, hogy most aztán mi a túrót fogok csinálni. Mázli, hogy szembejött Pesty Laci, és elkezdtem dolgozni neki, illetve a Fekete Doboznak.

A kamerát más kezelte, én csak szerveztem, kérdeztem, s figyeltem, hogy mindenhová biztonságosan bemenjünk, onnan biztonságosan kijöjjünk, és közte csináljuk meg nagyjából, amit elterveztünk. Októbertől márciusig rengeteg húzóanyagot készítettem a Dobozzal. Háromszor jártunk Örményországban, egyszer Hegyi-Karabahba is átmerészkedtünk. Megfordultunk Moszkvában, párszor az NDK-ban, Romániában, és egy kamion rakterében megbújva ismét belógtunk Csehszlovákiába.

Mázli, hogy ingyen laktam egy csajnál, mert csóró voltam, de egyszer azért beesett egy komolyabb összeg, nyolcvanezer forint, ketten kaptuk Pesty Lacival a Balótól, miután a köztévé Lapzártában lement egy anyagunk a Dunagate-ről. Nyolc stósz pénz, nyolcszor tízezer százasokban; bementünk a pasaréti stúdióba, letéptük a papírgyűrűket, földobtuk a levegőbe a stekszet, és aláültünk röhögni.

Iszonyú sűrű időszak volt, a dobozozás mellett megalapítottam és beindítottam a Magyar Narancs hetilapot, aminek a nevét is én találtam ki; jöttek mindenféle ötletek, Papírsárkány, Papírtigris, Hajtűkanyar, Evolúció, Revolúció, tököm tudja, én meg épp akkor láttam zárt körű vetítésen a Tanút, s mondtam, legyen Magyar Narancs, már csak gúnyból is a fórumosok meg a többi kacagányos álszent magyarkodásaira. Tömeglapot akartam, olyat, mint a Magyar Ifjúság, azzal a különbséggel, hogy amit mi írunk, igaz.

1989 decemberétől a Fidesz országos sajtófőnöke is lettem, és vittem a két választási forduló közöttig. Plusz Bozóki András és Hertel Robi társaságában tagja voltam a párt kreatív csapatának, együtt agyaltuk ki, hogy legyen a narancs a Fidesz szimbóluma, merthogy az olyan radikális, liberális és alternatív, és ezeket a szerepeket be is azonosítottuk Orbánnal, Fodorral és Deutsch-csal.

A Dunagate-be lényegében Erdély miatt csöppentem. Sokat jártam ki, magánemberként vittem ki adományba élelmiszert, gyógyszert, óvszert, amit csak tudtam, újságíróként többször tudósítottam onnan, köztük a '88. novemberi brassói tüntetésről, így aztán ismertem, aki számított, magát Tőkés Lászlót is. A romániai forradalom kellős közepén, 1989. december 22-én azzal küldött ki engem és Németh Zsolt későbbi külügyi államtitkárt Erdélybe a Fidesz, hogy találjuk meg az akkor már napok óta elérhetetlen Tőkést. Nem volt kocsink, az utcáról szedtünk össze egy Fidesz-aktivistát meg az ő mustárszínű Skodáját az akcióhoz. Még aznap kiértünk Temesvárra a püspök fivéréhez, Andráshoz, őt is ismertük, megbízott bennünk, és vele kiegészülve hajnalban elindultunk Menyőre, ahová, mint kiderült, áttelepítette Lacit a román hatóság. Bezörgettünk, semmi, megint zörgetünk, megint semmi, mire a tesó bekiabált, hogy "én vagyok az, az András, gyere már ki, ne légy ilyen beszari!". Erre kidugta orrát, hogy "és a szekusok?". Na, azok nem voltak sehol. Tőkés Laci jó figura volt, emberi, aranyos, rögtön kérdezte, van-e cigim, véletlenül volt nálam egy karton arany Marlboro, mondtam, "nesze, vigyed, cserébe szerezz valami rendes kaját"; rengeteg virslit főzött meg, jól bezabáltunk, aztán nyilatkozott a kameránknak, hogy "éljen a forradalom, szeressétek egymást, emberek", és indult Bukarestbe forradalmat csinálni.

Mi meg húztunk haza a felvétellel, nem volt tréfa, csomó ellenőrzőpont, ha nincs velünk Tőkés András, aki perfektül beszélt románul, nem jutunk messzire, Kolozsvárnál így is részeg románok husánggal estek a kocsinknak, Vajdahunyadnál pedig effektív lőttek ránk, előttünk fél órával nyírtak ki egy segélyszállító magyart. Azért csak elértük a határt, Vásárosnaménynél jöttünk át, be az első kapitányságra, a mustáros skodás kifeküdt, azóta sem hallottam róla, mi be egy rendőr Zsiguliba, szirénázva hoztak bennünket Pestig. Felfoghatatlan értékkel bírt a film, az, hogy megvan Tőkés, olyan volt, mintha Petőfit találtad volna meg Segesvár után, élve. Még úgy is, hogy sajnos szinkronhibás volt a felvétel, és csak egy rövid szakasz maradt használható. A tévéfőnök Horváth Ádámnak tetszett, betette a híradóba, és kérte, előtte valamelyikünk mondja el két percben a magyar népnek, hogy mi a tosz folyik odakint. Németh Zsolttal feldobtunk egy kétforintost, isten bizony így történt, én nyertem, beültem, elmondtam, és az okosságom végére odabiggyesztettem, hogy másnap, vagyis december 24-én éjfélre, aki tud, jöjjön a Hősök terére, ökumenikus misére a romániai forradalom áldozataiért.

Maradt pár óránk kitalálni, mi is legyen a téren. Arra jutottunk az emlegetett kreatív teammel, hogy kivetítjük Tőkés fotóját a filmünkből, valaki elmondja szépen, mi történt, a végén meggyújtunk egy a menyői ház kerítéséből letört faszilánkot, és mint a Moszfilm elején az a figura, Németh Zsolttal föltartjuk a forradalom lángját. Gagyi ötlet, kicsit röstelltem is magam miatta, viszont elsöprő hatása volt, és bizony ott mászott fel az addig csupán két százalékra mért Fidesz a politika nagyszínpadára.

A mise éjfélkor kezdődött, előtte a műsor tán este nyolctól, de már jóval korábban kimentem. Néztem, ahogy ácsolják az emelvényt, amikor odalépett hozzám Roszík Gábor gödöllői lelkész, aki fideszes is volt meg MDF-es is, akkoriban ott mocorgott körülöttünk, kicsit zavart, mit érdeklődik állandóan; na, és azt mondta, hogy "te, Zoli, van itt egy ipse, valami belügyi főtiszt, beszélne egy feketedobozossal". Jószerivel csak én voltam itthon, mert Pesty Laci meg a többiek kimentek Romániába; dög fáradt voltam, anyám várt karácsonyi menüvel, tessék engem békén hagyni, de persze mondtam a Rosziknak, hogy szervezze meg a találkozót. Roszik el, kisvártatva vissza, hogy az éjféli mise után sétálgassak az Állatkerti körúton. Így is tettem, Negyed kettő volt, vagy negyed három, mindenesetre kurva hideg, nyúlós, ködös idő, sárgán világítottak a lámpák, minden olyan sejtelmes, vacogtam a vékony kabátkámban, sétáltam, mellettem a barátnőm, Patthy Anna, rágta a fülem, hogy menjünk haza, nem látott napok óta, mi a szart keresünk az éjszakában. Megfordult a fejemben, hogy hagyjuk az egészet, lehet, szimpla szívatás, amikor is

a bokorból ténylegesen előbukkant egy borostás, usánkás fickó, mondom, úristen, egy hülyét szabadított rám a Roszik, de ez az alak megmutatta az igazolványát és egész meggyőzően beszélt; azért annyit csak megkérdeztem, miért néz ki ilyen hülyén, azt felelte, az álcázás miatt. Mondta, miféle disznóságok történnek: a négy igenes népszavazás és a Nemzeti Kerekasztal megegyezései ellenére a komcsik megfigyelik a Fideszt és az SZDSZ-t, bár, furcsa módon, és röhögött, az MDF-et nem annyira, ráadásul darálják le a titkosszolgálati jelentéseket, hogy eltüntessék az elmúlt évtizedek mocskát.

Megdumáltuk, hogy másnap bevisz a munkahelyére, épp ő az ügyeletes, és karácsony lévén rajtunk kívül egy lélek nem lesz a házban.

Inkább hittem neki, mint nem, hiszen annyi, korábban elképzelhetetlen furcsaság történt a megelőző hónapokban! Ki hitte volna, hogy az NDK-ban, Kelet-Berlin határán úgy motoznak minket mikrofilm után kutatva Pestyvel egy deszkalap két oldalán, hogy közben nem összeszarjuk magunkat, hanem röhögünk, hogy "te, ezek buzik, neked is a töködet fogdossák?!". Azt se nagyon hittem volna el, hogy úgy maradunk le a berlini fal lebontásáról, hogy valami ócska berlini szállóban egy procc német pincércsaj sértettségből csak egy óra várakozás után hozza ki a kajánkat, amiben annyira elfáradunk, hogy beájulunk az ágyunkba, s mire magunkhoz térünk, el van bontva a fal. És az, hogy gond nélkül lebaszhattam a magyar külügyminisztert?! És hogy én találom meg egy román falucskában a forradalomba induló Tőkés Lászlót?! Ezek közül melyik nem szürreális? Szóval simán belefért, hogy Végvári igazat mond. Meg az is, hogy csőbe húz.

*

Na, vajon miért a Roszíknak szóltam? Hát mert ő volt ott a kezem ügyében. Ha a Tökös Laci lett volna a kezem ügyében, akkor neki szólok. Hogyhogy ki az a Tökös?! Tőkés. A Tőkés Laci. De hát a Roszík volt kéznél, így az ő nevét írtam be a történelembe. Sejtettem, hogy ha már pap az illető, akkor nem köcsög, nem fecseg, tud titkot tartani.

Éjfélkor kezdődött az istentisztelet, de én már este hatkor megérkeztem, fejemen csúcsos kucsmával, amit kilenckor orosz bundasapkára váltottam, tízkor pedig hosszú, világos ballonkabátot húztam a felöltőmre. Nem volt tréfadolog, álcáznom kellett magam, az ilyen események előtt mindig kiadták nekünk, hogy csak az jelenhet meg, akit szolgálatba vezényeltek; korábban, a Nagy Imre újratemetésén kis híján lebuktam, arra is kimentem, és kiszúrt az egyik kukkos, másnap jött be hozzám lobogtatva a rólam készült lesifotót, hogy "hohohó, megyek operába! mit ér ez meg neked, Végvárikám?", mondtam, "mennél inkább cirkuszba, az olcsóbb lenne". Na, de visszatérve a december 23-ára: ott én magánemberként odaadtam az utolsó vagyonomat, csináltak valami gyűjtést, ami pénzt találtam magamnál, öntöttem bele a perselybe. A sokadik ellenzéki esemény volt ez, amin megjelentem, a napi jelentésekből tudtam, mikor és hová szerveznek ilyet, próbáltam felvenni valakivel a kapcsolatot, egyszer szinte már megérintettem az MDF-es Csengey Dénest, de mindig megzavartak. A Hősök terén viszont eljött az én időm. Figyeltem a Cég mozgását, lestem Roszíkot, és a megfelelő pillanatban azzal léptem hozzá, hogy "állambiztonsági főtiszt vagyok", és elmondtam, micsoda horderejű dokumentumokat szeretnék átadni az ellenzéknek, és hogy kérek másnapra egy kamerás embert, akit beviszek a Céghez. Abban maradtunk, hogy az illető kamerás a Hősök terei rendezvény után sétáljon az Állatkerti körúton, és várja, míg megszólítom.

Ott dekkoltam a sötétben, láttam, amikor a kukkós kollégák távoznak. Lovasék kétszer haladtak el előttem, a harmadiknál szóltam, nehogy azt higgyék, hogy beugratás. Szegény Lovas úgy fázott, mint a szar. Hát még én! Rajtam még az övénél is vékonyabb kabát volt. Szűk negyedóra kellett arra, hogy kiképezzem, mire vigyázzon. Mindent közöltem, mégis megszegte, amire kioktattam, mert egy link, mint az újságírók: egyebek mellett mondtam neki, hogy senkivel nem beszélhet telefonon, mire reggel mi volt az első dolga? Felhívta a Kőszeg Ferencet, mert lusta volt elmenni hozzá. Utóbb ennek alapján eredtek a nyomomba. Kis híja, hogy nem történt tragédia.

*

Ma sem egyértelmű számomra, hogy Végvári fontos ember volt az apparátusban, vagy csak egy komolytalan, félreállított fasz, olyan, akit közel ötvenévesen is lehet szívatni, aki beosztható karácsonykor ügyelni; az biztos, hogy kulturális elhárítóként bejárt kiadókhoz, lemezkiadókhoz, és elhemzsegett a tégláival. Abban maradtunk, úgy fogjuk hívni, hogy Jób. Sosem jössz rá, miért. Rövidítés: Józsi bácsi. Ez aztán konspiráció, mi? Fincsi mozgalmi név. Mindenesetre megegyeztünk a haditervben.

Hajnali ötre értem anyámhoz, eldőltem, a csajom kiborult, aludtam pár órát, tízkor keltem, le az utcai fülkéhez, mert telefon nem volt otthon, hívtam a belügyet a megadott számon, kértem Végvári őrnagyot, kapcsolták, mondom, "Józsi bácsi, az unokaöcséd vagyok, megjöttünk Mátészalkáról, hoztuk a disznótorost meg a bort", mondta, "gyertek nyugodtan". Csakhogy nem volt kamerám, mindet kivitték Laciék Romániába, de eszembe jutott, hogy a Hírlapnál taxizott nekünk egy srác, a Gál Zoli, aki maszekban csinálgatott home videókat. Felhívtam a csávót, és virágnyelven közöltem, kéne nekem egy kamera s hozzá a kamerás is… Ja, nem! Először a Kőszeget hívtam, hogy segítsen már ki, mire azt habogta, hogy ezt a vonalat lehallgatják, és ugyan van neki kamerája, de nem tartja szerencsésnek most kölcsönözni. Utóbb láttam a lehallgatási jegyzőkönyvet, benne, hogy "Lovas Zoltán hívta Kőszeg Ferencet" satöbbi.

Gál Zolival negyed kettőre beszéltük meg a találkozást a Kossuth téren, a Parlamentnél, kábé ott, ahol most a nemzeti fallosz áll. Előtte fölugrottam még anyámhoz, hogy egy-két dolgot kölcsönvennék egy filmforgatáshoz, nem árultam el, miről van szó, infarktust kapott volna szegény; a spejzben találtam egy pár kolbászt, két fokhagymafüzért meg egy üres boros demizsont, amit megtöltöttem vízzel, és céklalevet öntöttem rá, úgy nézett ki, mint valami lőre. Már csak a jampiszerkómmal kellett kezdeni valamit, mert a szőrös pofámmal, a hosszú Desperado kabátomban, felemás kesztyűben, felemás sállal, gyerekcsináló sapkában, fekete pulóverben, bő, fekete kordnadrágban, magas szárú, fűzős velúr csizmámban nem úgy festettem, mint egy őstermelő. A kabátot kifordítottam, a hátamat kitömtem, hogy púposnak tűnjek, és adtam a kacskalábút, gondolván, a sántítás eltereli a figyelmet. Már a térre is így mentem, Gál Zoli nem ismert meg, lesett, amikor mellélépve odaszóltam, hogy "én vagyok az, baszki". Vázoltam, mi a meló, úgy összeszarta magát, nem akart jönni. Azzal győztem meg, hogy bármi van, mindent magamra vállalok. Nyilvánvalóan köztörvényes volt, amit elkövettünk, utóbb katonai bírósági meghallgatásra vittek, amnesztiával úsztuk meg a börtönt.

Szóval oldalamon Zolival bebicegtem a titkosszolgálat Néphadsereg úti központjának portájához, tájszólással lebátyámoztam a kormányőrt, egy huszonéves kölköt, hogy "jöttünk a bátyámho', a Józsi bácsiho', Végvári őrnagyho', hoztunk neki disznótorost", közben föl és alá tipegtem. Lejött Végvári, majdnem elcseszte az egészet, nem tudta, hogy céklalötty kotyog a demizsonban, mondta a kormányőrnek, "igyál velünk egyet, komám". Még jó, hogy a gyerek azt felelte, "őrnagy elvtárs, szolgálatban tilos, majd utána". Mindenesetre, ahogy felértünk a harmadikra, az ügyeletes szobába, első dolgom volt kiönteni az egészet a csapba, nehogy kifelé lestoppoljon a srác.

*

Az akció minden mozzanatát alaposan elterveztem. Két olyan igazolvánnyal érkeztem a kapuhoz, amivel az atyaistent is bevihettem volna. Senki nem tudhatja, hogyan szereztem, te se törődjél vele. Szorított az idő, rengeteg olyan papír gyűlt össze, amiről tudtam, hogy másnap, harmadnap ledarálják. Zsákokban állt az anyag. Háromcolos csövön ömlött folyamatosan a forró víz a darálóba, a túlfelén olyan vastagon jött ki a pépesített papír, mint az elefántszar. Naponta negyven tonna darálmányt vittek el! Kérdeztem a Lovast, hogy "mi érdekel benneteket?". Azt felelte, hogy "hát, valami friss". Kérdem, hogy "de pontosan mi, te, pupák, december huszonkettő és huszonhárom elég friss?!". Bólintott. Nem beszéltünk, mindent leírtunk, elmutogattunk. Jeleztem, hogy azt csináljátok, amit mondok, ha lehasalok, ti is hasaltok, este majd kimosod a ruhádat, firkász. Merthogy, bár minden riasztót kikapcsoltam, egyet nem értem fel, és ha az megszólal, akkor jön ám a kémelhárító meg a kormányőr, és hatalmas a baj. Bár a riasztó nem kapcsolt be, mégis érkezett a járőr, mire előkaptam a szolgálati fegyveremet, kibiztosítottam, éles volt a helyzet, maga a Horváth tábornok ellenőrzött, eljött az ajtóig, csak hívta valaki, és visszafordult. Elképzelheted, hogy még én is beszartam. Ha belép, és megkérdezi, mit keres itt ez a két bunkó, mit mondok? Akkor nincs mit tenni, le kell lőnöm. De megcsináltuk. A firkászok kameráját újságba tekertem, és másnap reggel, amikor lejárt a szolgálatom, én vittem ki a házból, ami szintén rizikós, hiszen a táskába mindig belenéztek, ám az újságot nem tapogatták meg. Bárcsak lett volna saját felvevőm, akkor megcsinálom magam a filmet, nem kellett volna öt vagy tíz évet odaadni az életemből az izgulás miatt, de hát nem volt kamerám.

*

Mondtam Végvárinak, "gyerünk, mutogasd, mid van, virítsd a cuccot", közben Zoli kibogozta a batyuját, amiben nem kolbász lapult, hanem kamera. Mondta Végvári, hogy a szovjet elvtársak a folyosó túlfelén dolgoznak, ott a katonai hírszerzés, olyannyira, hogy egy függőfolyosón át lehet sétálni a szomszédos Honvédelmi Minisztériumba. Megjegyzem, a beszervezett újságírókat, említhetnék neveket, de inkább nem, mind katonai vonalon vették állományba, mert az védettebb a civil titkosszolgálatoknál, ezért nem buktak meg a rendszerváltás után.

Végvári kipakolt a páncélból, volt még aznap reggeli holmi is, felvettük, és mielőtt a szomszéd szobában folytattuk volna a rögzítést, levitt a pincébe a darálóhoz, fény alig, de azért felvettük a darálékkal teli zsákokat. Aztán vissza föl, forgattunk tovább, amikor kapott egy telefont, hogy az elhárítók riadót rendeltek el, miután úgy értesültek, hogy illegális behatolás készülődik. Végvári kurva ideges lett, mondta, pörögjünk, mert ha jön öt-hat ember, képtelen fogni a helyzetet.

Gál Zoli totál kész lett, egyébként én is. Forgott a gép Zoli remegő kezében, én a földön nyitogattam a dossziékat, odatettem, elvettem, odatettem, elvettem, közben narráltam, mit látunk. Egyszer csak azt mondja az öregúr suttogva, hogy "feküdjetek le, ellenőrzés!"; mondom, "mi van?!", s hasra vágtuk magunkat, mintha az életünk múlna rajta, speciel, meglehet, tényleg az életünk múlt rajta. A zsebéből előkapott egy pisztolyt, kibiztosította, "ez egy rabicfal, ha be akarnak jönni, átlövök rajta". Na, nekem ott filmszakadás! Anyám, én nem akarok mártír lenni! És ténylegesen feküdtünk a földön, és ténylegesen jöttek, hallottuk a lépteket, de végül mentek tovább, és az őrnagy visszabiztosította a pisztolyt, elrakta. Forgattunk még kicsit, aztán mondtam, "bocsi, de mi most elmennénk", s ugyanazzal a kamuval, ahogy bejöttünk, ki is mentünk. Remegtem, hogy odakint várnak bennünket, és jól lefognak, de semmi. Elsántítottam a Kossuth téri metróig, mellettem a Zoli, lent beálltunk a Keleti felé tartó oldalra, és amikor mindkét irányból jött szerelvény, és a túloldalon majdnem csukódott az ajtó, átrohantunk. Ekkor kezdtem elhinni, hogy megúszhatjuk. A Batthyányin szálltunk le, a Csalogány utca előtt beléptünk egy kapu alá, leguggoltunk a kukák mögé, tíz percig lapítottunk, a filmet átvettem Zolitól, közben a kukába dobtam az összes díszletet, kolbászt, fokhagymát, demizsont, utóbb kaptam érte anyámtól rendesen, visszafordítottam a kabátomat, megszabadultam a púpomtól. Először Zoli indult el, én maradtam még, figyeltem, aztán én is nekieredtem, vissza a metróba, sőt vissza a Kossuth térre, föl az Alkotmány utcába, ahol a két nagy gyerekem és az anyjuk, akitől kevéssel előtte váltam el, laktak. Tudtam, nincsenek otthon, családi vendégség, bezártam magam mögött az ajtót, bevánszorogtam a fürdőszobába, és telehánytam a kádat, olyan ideges voltam, komolyan kihánytam a belemet is. Lihegtem kicsit, kimostam a kádat, három órán keresztül feküdtem egy ágyon, mint a hulla, s járt az agyam. Fingom nem volt, mihez kezdjek. Átmentem a Visegrádi utcába ahhoz a csajhoz, aki miatt nyomdász lettem, Simó Sári, azóta meghalt szegény, s közöltem, van itt egy ilyen illegális dolog, amit nem mondanék el, de egyrészt el kéne rejteni néhány filmet, másrészt szükségem volna a lakásra, hogy időnként nyugodtan beszélgethessek néhány emberrel. Aztán átmentem a Kőszeghez, kértem, hogy a Rajkkal nézze meg a filmanyagot, és döntsék el, mit kezdenek vele, mert nekem ennyi pont elég a stirlitzkedésből.

Tényleg nem vagyok hős, de ha már rám talált az ügy, abban a történelmi helyzetben nem lehetett elugrani előle. Irtóztam az egésztől, annyira, hogy eszembe se jutott, hogy kordokumentumot gyártunk, becsületből végigcsináltam, de azóta is távol tartom magam attól a világtól. Így is sokáig az volt az érzésem, hogy figyelnek, amúgy tényleg figyeltek, a metróban távol a síntől várakoztam, s csak akkor léptem a peronra, amikor megállt a szerelvény. Szar volt. Utólag persze kicsit nevetséges is, pláne, hogy látom, ma is ugyanolyan figurák osztják az észt, sőt részben ugyanazok, mint akkoriban, hiszen tele a politika volt III/3-assal; a szervezet ma is él, csak nevet váltott, szolgálja a hatalmat. A titkos tiszt nem vész el, csak átalakul.

*

A december 25-ei akció után maradtam még három hétig a Cégnél, kellett hozzá bátorság, bármikor lebukhattam volna, kerestek, szondáztattak, de csak jártam be szépen, mentettem, amit lehetett, köztük egy csomó, a csoportfőnökségünk által beszervezett személy adatait. Volt egy ünnepség, nem mondom meg, minek kapcsán, rád bízom, hátha tudsz gondolkodni, na, és ott illuminált állapotba kerültek egyes vezetők, és elfelejtették lezárni a páncélt. Nekem kellett ellenőrizni az ajtókon a pecsétes gyurmát, reggel nem írtam be az ügyeleti naplóba, hogy nyitva találtam, inkább szóltam az illetőnek, hogy "egy-null a javamra, jössz eggyel". Előtte persze egész éjjel nyálaztam, másoltam ki a névsorokat, semmit nem aludtam, úgy mentem haza, mint a kivert pöcs.

*

A Kőszeg beszélt is a Rajkkal Sári lakásán, született csomó kérdés, kérés, aztán találkoztam újra a Józsi bácsival, végigvettük a listát. Akkor mesélte az öreg, hogy hosszú ideje gyűjtöget, ugyanis rég jár a fejében, hogy átáll a szabadság oldalára, és van neki elásva egy szögesdróttal körbetekert bőröndje, ami az ő kincsestára, abból hozott papírokat, még katonai lehallgatóállomások koordinátáit is, vagy mi a túrót, az ügyhöz semmi közük, még nekem, laikusnak is nyilvánvaló volt, hogy ez a hazaárulás kategóriája, mondtam is neki, ezeket dugja el azonnal. Kezdtem félteni, igyekeztem vigyázni rá, nem alaptalanul, hiszen miután felfedte magát, henteskampókat dobáltak be a kertjébe.

Az anyag a Fekete Doboznál kötött ki, ők vágták meg a filmet, és csináltak pótforgatást a Józsi bácsival. Kaptam a pofámra a Fideszből, hogy bár nekik dolgoztam, mégis másnak adtam a politikai aranymalacot. Egyszerű az ok: nem néztem ki belőlük, hogy képesek okosan megbirkózni a feladattal, azt viszont tudtam, hogy a Kőszegék eléggé otthon vannak a konspiratív dolgokban.

*

Kértem a Lovast, hogy az MDF-nek adja a videót, de átvert, inkább a Fideszt és az SZDSZ-t választotta. Azok meg csak január ötödikén jöttek elő a filmmel, akkor mutatták be a dokumentumokkal együtt, és tettek büntetőfeljelentést a belügyminiszter, az állambiztonsági miniszterhelyettes és a III/3-as csoportfőnök ellen. Az én személyemet január 19-én fedték fel, addig mindenki találgatta, ki lehetek. A társadalom felismerte bennem a hőst, de a Cégnél árulónak tartottak, hatalmasat vadásztak rám.

Az utolsó bent töltött éjszakai ügyeletemben is mind átolvastam a legfrissebb anyagokat, reggel nyolckor léptem ki a kapun, és délelőtt tizenegykor sajtótájékoztatón bemutattak a nyilvánosságnak. Utána hetekig bujtattak a dobozosok. Fogalmad sincs, milyen megterhelő volt lelkileg, ne is említsd fel, mert átélésre kerül. Elég volt egyszer. Annyira kellett figyelnem mindenre! Annyira.

A felfedésem estéjén bent voltam sokadmagammal szegény Baló Gyurinál a Napzártában, de nem akartam mondani semmit, féltem. A műsor szünetében Baló minden politikust elzavart, és azt mondta nekem, hogy "nem a macskajancsikra kíváncsi az ország, hanem magára", én meg azt feleltem, hogy "persze, dumálhatok, de aztán mehetek a börtönbe, és akkor maga, Baló úr, jön majd látogatni?", na, akkor visszavett… Hát megint meghatódtam… Macskajancsik! Ezt mondta szó szerint, pedig olyanok voltak bent a stúdióban, mint a Demszky meg az Orbán. Azt mondta, hogy "az ilyenek jönnek és mennek, de maga, Józsi bácsi, beírta magát a történelembe". Szép, magasztos keretet szentelt ennek a Gyuri, átlátta a helyzetet. Abban a Napzártában benne van minden, lényegében az alapján ítéltek el, nézd meg. Illetve nem tudod megnézni, lehetetlen megszerezni, törölték mindenhonnét. Vajon miért?

Sok évvel később azt találta mondani rám az SZDSZ-es Kenedi János, hogy nem hős vagyok, hanem a Cég parancsára dezinformáltam az ellenzéket, azt a látszatot keltve, hogy az anyagok zömét megsemmisítették. Föl is hívtam a pasast, közöltem vele, hogy az a dezinformáció, amit ő állít. Azért dezinformált, mert nem rendszerváltást csináltak, hanem csak módszerváltást. Sem az MSZP-nek, sem az SZDSZ-nek nem volt érdeke a tisztánlátás, az MDF pedig gyönge volt, annyi érdek rángatta. Rendszert én akartam váltani! Aztán 2010-től az Orbán is, de nem megy neki, csinál hülyeségeket, közpénzből milliárdokat költ focira, reklámra, jegybankos alapítványokra.

Valaki még az első ciklusban a Cégtől kilopott, MDF-tagok beszervezését igazoló papírokat adott át az SZDSZ-nek. Kőszegék kikérték a véleményemet, és biztosítottam őket arról, hogy az iratok valódiak. Örültek. Annak kevésbé, hogy hozzátettem, "ti is érintettek vagytok, a kilenc választmányi tagotokból öt be volt szervezve". Persze a kisgazdák is virultak a mocsokban. Mindenki. Szemétség, hogy a mai napig titkos az egész, a szomszédaink mind rég lerendezték a maguk trágyadombját.

Az én hőstettem nélkül sose lettek volna szabad választások! Nekem köszönhetően tudta meg az ország, hogy a tárgyalások ellenére megfigyelik az ellenzéki politikusokat, és darálják az állambiztonsági iratokat. Nekem köszönhető, hogy 1990. január 23-án lemondott a belügyminiszter!

Négy törvényt köszönhet nekem ez a demokrácia! Nekem köszönhető még az is, hogy a belügyminisztertől az igazságügy-miniszterhez került a titkosszolgálati eszközök és módszerek alkalmazásának engedélyezése. Hála járna nekem, ehhez képest harminc éve ott tesz alám a rendszer, ahol csak tud. Kezdődött azzal, hogy bíróság elé rángattak, pártállami törvények alapján elítéltek, mondván, hogy fondorlatos módon megszegtem az eskümet. És a mai nap