Márki-Zay Péter megnyerte az ellenzéki előválasztást, így ő indulhat el miniszerelnök-jelöltként Orbán Viktorral szemben a jövő tavaszi parlamenti választáson. Márki-Zay győzelmét a politikai elit és az elemzők nagy része és ő maga is ellenzékváltásként értékelte, amelyben egy, a rendszeren kívülről érkező jelölt futott be győztesként. A hódmezővásárhelyi polgármester sikere valóban átalakíthatja a mögötte álló pártok működését, de hogy hogyan, arról egyelőre több a kérdés, mint a válasz. A miniszterelnök-jelölt személyének viszont valójában kisebb jelentősége van a választás szempontjából, mint bárki gondolná.
Magyarországon nem közvetlenül választják a miniszterelnököt, ezért a jelölt megnevezése inkább politikai iránymutatás, mint egzakt döntés. Többnyire ő áll a lista élén, és a parlament - a megalakulását követően - jó eséllyel őt választja meg. Ebből a szempontból a kormányfőjelöltnél sokkal fontosabb az, hogy a választáson a pártok milyen összetételben indulhatnak el a 106 egyéni körzetben a már korábban lezárult előválasztás alapján.
Az látszik, hogy a hatpárti ellenzéki összefogás legnagyobb pártja a Demokratikus Koalíció lett, így Márki-Zay a győzelmével Dobrev Klára felett nem feltétlenül váltja le a régi ellenzéket, inkább valós súlyán kezeli azt.
Karácsony Gergely értelmezése az volt az első forduló után, hogy Magyarországon az ellenzéki szavazók egyharmada a 2010-es fideszes hatalomátvételt puccsként élte meg, és az előtte lévő időszakhoz szeretne visszatérni, némi revanssal kiegészítve. Az ellenzéki szavazók kétharmada viszont nagyjából annyira vágyik a 2010 előtti időszak elitjére, mint a jelenlegire. Előbbi csoport jellemzően a DK-ra szavaz, utóbbi a többi ellenzéki pártra. Ez az egyharmad-kétharmad felállás nagyjából tükröződik a pártok és a miniszterelnök-jelöltek eredményében is.
Nem annyira a régi ellenzék leváltásáról van tehát szó, mint inkább a súlypontok áthelyezéséről.
A súlypontok áthelyezése pedig valójában kifejezett célja volt az ellenzéknek a miniszterelnökjelölt-választás második fordulója előtt. A DK-n kívüli összes ellenzéki párt azt szerette volna elérni, hogy Gyurcsány Ferenc pártja ne legyen túl hangsúlyos az ellenzéki összefogáson belül. Ennek csak részben a DK-elnök személye az oka, legalább ilyen fontos tényező Gyurcsány pragmatikusan agresszív politikája is, ami a szocialista pártot például a létében fenyegeti. Ugyanígy fenyegeti egyébként Márki-Zay Péter például a Momentumot, bár itt még nem tartunk.
Az előválasztás második fordulójában több mint kétszázezer új szavazó jelent meg. A részvétel kicsivel magasabb volt, mint az első fordulóban, így könnyű kiszámolni, hogy valamivel kevesebb, mint kétszázezer szavazó viszont otthon maradt. Ahogy írtuk, ők valószínűleg nem kaptak olyan politikai ajánlatot, ami tetszett volna nekik. A legvalószínűbb, hogy Karácsony Gergely és Jakab Péter szavazóiról van szó. Ők tehát olyan emberek,
akik az ellenzéki megújulásnak erre a fajtájára nem mondtak direktben igent.
Természetesen közülük sokan lehetnek, akik elmennek majd áprilisban, hogy a Fidesszel szemben bármi másra szavazzanak. Hozzájuk jönnek még azok, akik most is elmentek és leszavaztak a Demokratikus Koalíció miniszterelnök-jelöltjére. Majdnem háromszázezer ilyen szavazó volt. Ahhoz viszont, hogy bármilyen típusú kormányváltás lehessen, erre a félmillió emberre, és még sokkal többre is szükség lesz jövő áprilisban.
A kérdés tehát az, hogy hova álljanak azok, akik nem elégedettek az előválasztás végeredményével?
A kérdésre viszont nem az előválasztás adja meg a választ, ebben ugyanis végig benne volt az, hogy a végén nem az nyer, aki önnek tetszik.
Ennek a megértéséhez érdemes újra átismételni, miért is tartott most előválasztást a hat nagy ellenzéki párt. Karácsony Gergely még az első miniszterelnök-jelölti próbálkozása előtt beszélt arról: két választási ciklus kell ahhoz, hogy az ellenzék megértse egy megváltozott választási rendszer működését. Ez a két ciklus letelt, és az ellenzék meg is értette azt.
A Fidesz ezt a rendszert úgy találta ki, hogy a centrális erőtér miatt ne állhasson össze vele szemben egy nagy blokk, hiszen az ellenzék alapvetően a Fidesz két oldalán, a baloldalon és a szélsőjobbon foglalt helyet. Ezt a helyzetet a Fidesz részben maga szüntette meg azzal, hogy megelőzte jobbról a Jobbikot, elrabolva a párt legtöbb témáját.
A Fidesz stratégiája segített ugyan megállítani a Jobbik erősödését, de áttolta arra az oldalara a pártot, ahol a többiek voltak, és a Jobbik Jakab Péter vezetésével már nem is zárkózik el a baloldallal való együttműködéstől, amire a középre húzást megkezdő Vona Gábor még nem volt hajlandó.
Ma Magyarországon egyébként is egyetlen kérdéstől függ az, hogy valaki jobb- vagy baloldalinak számít-e: attól, hogy Orbán Viktort szeretné-e miniszterelnöknek. Ezt a személyi kultuszhoz hasonló politikai állapotot Orbán ugyanúgy maga idézte elő, ahogy a Jobbik közép felé tolását is. Mégis végül mindkettő segítheti az ellenzéket abban, hogy legyőzze a Fideszt. Ennek az eszköze az összefogás. Az összefogás pedig maga a kompromisszum.
Orbán Viktor három ciklusa alatt a szavazók nagyrészt elfelejtették, hogy a politika egyik alapja a kompromisszum. A kompromisszum az, amikor valaki nem tökéletesen azt kapja, amit szeretne, hanem azt, amivel együtt tud élni, és elfogadja. Az összefogás is valami ilyesmiről szól.
A szélsőségesen polarizált második forduló előtt az volt a kérdés, hogy a győztes kihirdetése után a vesztes jelölt milyen elánnal támogatja majd a győztest. Most is ugyanez a kérdés. Dobrev Klára ugyan elismerte a vereséget, de továbbra is kérdés, mekkora lelkesedéssel fogja támogatni a Demokratikus Koalíció azt a jelöltet, aki a gyakorlatban velük szemben határozta meg a saját politikáját. Jakab Péter szintén fintorogva állt be a későbbi győztes mögé, de a Jobbik vidéki embereire óriási szüksége lenne a "Budapest-nehéz" Márki-Zaynak. Azok az emberek, akik nem akartak ellenzékváltást, ugyanúgy kellenek majd a kormányváltáshoz, ezért kérdés, hogyan lehet majd velük együttműködni a továbbiakban.
Ezen az idő valószínűleg segíteni fog. Az elmúlt hetekben nem látszott a valódi ellenfél az előválasztás eufóriája mögött. Nem véletlenül voltak olyanok a második forduló utáni beszédek, mintha épp választást nyert volna az ellenzék. Rendeztek ugyanis egy választást, ami kemény volt, verseny volt, de a Fidesz nem vett részt rajta, így kicsit saját maguk is elhihették, hogy ilyen érzés győzni.
De amint vége az eufóriának, feltűnik a valódi ellenfél is, aki miatt az egész szoárét megtartották. Orbán Viktor legyőzése pedig minden ellenzéki párt érdeke lesz. A Demokratikus Koalíciónak azért, mert ők lehetnek a legnagyobb erő egy pártnélküli, viszonylag gyenge miniszterelnök mögött. A Jobbiknak azért, mert a túlélésük múlik rajta. Az MSZP-Párbeszéd-LMP triumvirátusnak azért, mert egy erős Márki-Zay Péterrel az élen kevésbé számolja őket fel az érdektelenség és Gyurcsány Ferenc. A Momentumnak pedig azért, mert sokkal jobb kormányzati pozíciókat remélhetnek egy Márki-Zay vezette kormánytól, mint Dobrev Klárától. Azoknak pedig, akik most nem szavaztak, végig ott lesz a lehetőség, hogy most végre tényleg le lehet váltani Orbán Viktort, akit valószínűleg ők is kevésbé szeretnek, mint Márki-Zay Pétert vagy Gyurcsány Ferencet.
A kormányváltás tehát csakis az ellenzéki összefogással együtt érhető el, ezért lesz egyértelmű az elvileg leváltott ellenzék és ellenzékiek számára is, hova kell állni. Ráadásul mostanra annyi energiát és lelkesedést fektettek a legfontosabb szavazóik az összefogás létrehozásába, hogy brutálisan megbüntetnék azt, aki kikacsint belőle.
Aki most kilép, annak vége van.
A sötét ló most is a Magyar Kétfarkú Kutya Párt marad, ami képes lehet becsatornázni az ellenzéket vesztett ellenzékieket, ha a hatpárti összefogás nem képes nekik elmagyarázni a helyzet súlyát.
