Jordan Peele filmjében mindenki talál magának valamit, amit szerethet, amin gondolkodhat, ami sokkolhatja.
A tavalyi Oscaron a legjobb eredeti forgatókönyv díját bezsebelő Jordan Peele rendező-író legújabb groteszk horrorélménye a Mi. A tavalyelőtti Tűnj el! című filmjével elért győzelme után Peele valószínűleg a stúdiótól szabad kezet kapott, így olyan filmet készíthetett, amilyet csak szeretett volna, ő pedig maradt a jól ismert úton és egy igazán szórakoztató, elgondolkodtató, bizarr és nagyon különleges szerzői thriller-horror-drámát rakott le az asztalra.
A film története a szokványos horror/thriller zsáner alapokra építkezik: egy családi nyaralás pokollá válik egy elszigetelt helyen. Ugyan nem egy elhagyatott kunyhóban játszódik a cselekmény, de majdnem: egy vidéki nyaralóba utazik le a família, s majd aztán itt kénytelenek szembeszállni támadóiikkal és önmagukkal. A cselekmény központjában a karaktereik és az ő döntéseik állnak, a személyiségfejlődésükkel együtt a történet is velük fejlődik, átalakul. A bezárt, klausztrofób helyszín kinyílik, már-már „road movie” lesz és így tovább – ahogy halad előre a cselekmény, úgy folyamatosan nyílnak ki a film előtt is az utak. Egy-egy visszaemlékezés strukturálisan megtöri az eseményeket, ezzel próbálják a nézőket kizökkenteni a konstans feszültségből. Ezek a felbukkanó múltbéli bűnök pedig még a tapasztalt horrorrajongók számára is tartogatnak meglepetéseket.
A Mi nem kellemes meglepetés, mert az a rendező előző munkája volt - ez már az elvárt szint volt Jordan Peeletől és csapatától, amit magasan meg is ugrott. Fantasztikus szereplőgárda állt a rendelkezésére. A főszereplő, az anya, azaz Lupita Nyong’o annyira erőteljes, emlékezetes alakítást nyújt, hogy meg lennék lepve, ha nem jelölnék Oscarra év végén. Az apát alakító Winston Duke a „comic relief”, vagyis az a karakter, aki humorral oldja a feszültséget, hiszen majdnem minden horrorfilmben szükség van egy ilyen szereplőre. A film e téren még túl is teljesít és már-már a vígjáték zsánerébe is bele-bele kóstol Winston Dukenak köszönhetően - de nem zavaró módon, sőt, akár külön filmben is megnézném ezt a karaktert. A gyerekszínészeket sem kell félteni, mindenki a száz százalékot nyújt. Egyszerűen nincs kifogásolható elem, minden szereplő/mellékszereplő tökéletes választás. Ezzel is bizonyíthatják az alkotók, hogy a Tűnj el! castingja nem véletlenül sikerült annyira jól tavaly.
Apró spoiler, de ezt már az összes reklámanyag és trailer alapján tudhatja a néző: minden színész két szerepet játszik, egy gonoszat és egy jót. Ez a fajta dualitás nagyon felkavarja az állóvizet, amikor mondjuk valaki szó szerint öngyilkos lesz, és mégis életben marad. Ez az ötlet ad egyfajta kafkai humort a filmnek, nagyon bizarr, nagyon humoros, felkavaró.
Itt nem a kiontott belek zaklatják fel a nézőt igazán, bár azért azokból is akad elég.
A szereplők pedig ezt a kettős szerepeket láthatóan élvezik, a „gonosz” szereplők minden megmozdulása, mimikája aranyat ér.
Apróbb hibának érzem, hogy a film elég alapos magyarázatot nyújt a történtekre, de ha ezt kevésbé szájbarágósra készítik és az egészet kicsit a sötétben tartották volna az alkotók, rábízva a nézők fantáziájára az értelmezést, akkor is nagyon szórakoztató és kellően félelmetes lett volna a mozi. Így meghagyhatták volna a nézőknek a lehetőséget arra, hogy kirakják a puzzle-t. Természetesen ettől függetlenül a filmről órákig lehetne beszélgetni, értelmezni az utalásokat, szimbólumokat, az erős társadalomkritikát. Kiváló a forgatókönyv, minden elismerést megérdemel, hiszen remekül egyensúlyozza a humort és a terrort.
Az operatőr nagyon kreatív képekkel játszik, aki látta a Valami követ vagy a Széttörve című filmeket, az ismerheti Mike Gioulakis munkásságát: színekkel, helyszínekkel, fény-árnyékkal, tükröződésekkel való játék jellemzi, ezért számos jelenetet külön élmény volt emiatt nézni. Ami pedig a zenét illeti: Michael Abels komponálta a Mi zenéjét, amit nem tudok nem kiemelni. Mikor hazaértem, újra meghallgattam a trackeket YouTubeon - nem csak az aktuális jelenetekhez illenek tökéletesen, de akármikor meghallgatnám őket akárhol: epikus, dallamos, zseniális zene.
A film leginkább a tavalyi Örökségre emlékeztet, nem csak a főszereplők erős játéka, a család központi kérdése, az anya szerepe a családban és a rengeteg megfejteni váró szimbólum és társadalomkritika, vagy a túlmagyarázott befejezés miatt, hanem mert az Örökség is egy nagyon jó film volt, talán 2018 legjobbja - most pedig a Mi pedig jelentkezett be a 2019-es év legjobb horrorja díjáért.
