Charlie Chaplin remekműve, a Nagyvárosi fények a ráismerés jelenetével ér véget. A vak lány visszanyeri látását, és először pillantja meg a Csavargót, a jótevőjét, akivel egymásba szerettek. "Látsz?" - kérdezi a Csavargó, mire a lány megnyugtatja: "igen, látlak". Nemcsak a látás, mint érzékelés lehetőségére utal, hanem a megismerésre is, arra, hogy végre színről színre látja a másik embert. Ha úgy vesszük, a Nagyvárosi fények a látás története: arról szól, hogy ha "belülről", a lelkünkből képesek vagyunk tisztán látni, akkor nem a biológiai látás képességén múlik az életünk. Az csak a ráadás.
Chaplin alkotása nem kerül szóba A látás története című filmben, de éppenséggel szerepelhetne is Mark Cousins példái között. Mégsincs hiányérzetünk, mert az ír származású, Skóciában élő dokumentumfilmes annyi más film- és művészettörténeti utalással és asszociációval dolgozik, hogy nem bosszant, ami kimarad, inkább lenyűgöz mindaz, ami bekerült a filmbe.
A kilencvenes évek óta aktív Cousins a filmkultúra közvetítésének, a filmtörténeti emlékezet ápolásának brit lovagja. Elfeledett mesterműveket fedezett fel újra és mutatott be a BBC-n futott műsorában, majd tematikus filmtörténeti ismeretterjesztő filmek rendezésébe fogott. Eddigi legkomolyabb vállalkozása a mozgókép történetét a nyugati központú filmes kánon finom áthangolásával újramesélő, tizenöt részes The Story of Film: An Odyssey. Hasonló céllal készítette nemrég a Women Make Filmet is: igyekezett felhívni a figyelmet, mennyire gazdag a filmkultúra, mennyi mindent nem ismerünk belőle azért, mert filmes örökségünk megőrzését a kánonok mindenkori alakítóinak, kritikusoknak, díjkiosztóknak, tanároknak a korlátozott - jellemzően férfi - nézőpontja határozta meg.
Noha a szabadon összeválogatott, bőséges filmtörténeti példaanyag a korábbi filmjeivel is rokonítja, A látás története más jellegű munka. Nem az ismeretterjesztés az elsődleges célja, Cousins nem történeti ívet jár be, hanem személyes élethelyzetéből kiindulva kezdi el átgondolni, ő hogyan lát, és hogyan láthatnak általában az emberek. A kiindulópontot az jelenti, hogy a rövidlátó Cousins felismeri, komolyabb gond is van a látásával. Enyhén homályosan lát a bal szemére, és bár sokáig csak azt hitte, koszos a bal szemüveglencséje - "reflexszerűen törölgettem, de nem lett jobb" -, a helyzet valójában az, hogy szürkehályog-műtétre szorul. Rutin beavatkozásra készül, de azért fél tőle, és elkezd töprengeni azon, mit veszítene, ha nem láthatna többé, és mit őrizne meg a nézéssel töltött életéből.
Elmélkedéseit egyenesen a nézővel osztja meg, mert - mint szinte mellékesen, nagyjából fél óra elteltével kiderül - filmje a koronavírus-járvány kitörése után, az első karantén időszaka alatt készül. Nem találkozik senkivel, csak a szűk környezetét látja a külvilágból, és kénytelen arra hagyatkozni, amit korábban a látás képessége által már beépített az emlékei közé.
A film visszatérő képe az ágyában meztelenül fekvő és hozzánk beszélő Cousins alakja, aki törekszik rá, hogyha a látásról beszél, őt magát, ezt a középkorú, mókásan kitetovált férfit is biztosan jól lássuk.
A személyesség és az alkotó feldúltsága érthetőbbé teszi, hogy a film kicsit csapongó: nem a látás filozófiájáról vagy kultúrtörténetéről szól, hanem Cousins kérdéseiről, benyomásairól, emlékeiről. Nem annyira dokumentumfilmet nézünk, hanem gazdag elméleti és történeti utaláshálót mozgósító, mégis intim és személyes esszéfilmet.
Ezzel együtt A látás történetében logikusan felépített, valóban ismeretterjesztőnek nevezhető részek is helyet kaptak. Az egyik jelenetsor a kisbabák látásának fejlődéséről szól: előbb homályos fényfoltok, majd a mozgás lekövetése, színek és tekintetek kavalkádja ragadja meg a csecsemők figyelmét. Cousins minden fázishoz filmrészleteket és általa rögzített dokumentumképeket társít.
Egy ízben percekig beszél arról, mit jelent neki a kék szín, annyira meghatóan, hogy nézőként mi is arra vágyunk, bárcsak olyan alaposan tudnánk megszemlélni, a tekintetünkkel befogadni a világot, mint a rendező.
Később a kamaszkor traumatikus önfelfedezésén gondolkodik, amikor hirtelen kritikusan kezdjük el figyelni a saját testünket, a látásunk pedig a másik emberrel, a többi testtel való összehasonlítás eszköze lesz.
Talán ebből a példából is kitűnik, hogy Cousinst legkevésbé a látás fizikai, biológiai háttere érdekli, sokkal inkább néhány elméleti vonatkozása. Elmereng azon, hogy ha a festett önarcképeket művészi teljesítményként és kulturális értékként tartjuk számon, akkor önmagunk megörökítésének végtelenül demokratikus rítusát, a napi harmincmilliárd mobilos szelfi elkészítésének gyakorlatát miért tartjuk cikinek. Hogyan változott a történelemben az, hogy ki kap lehetőséget képpé formálni saját magát, és így az utókorra hagyni valamit a lényéből?
Kár azt várni A látás történetétől, hogy Cousins tudós alapossággal járja körbe ezeket az elméleti kérdéseket, vagy részletesen mutasson be egy-egy, a látással összefüggésbe hozott témát. Ahogy 2017-ben megjelent, azonos című, de a látás más vonatkozásairól szóló könyvében, a rendező ezúttal is eltartja magától a filozófus vagy a művészettörténész szerepét. Filmje sokkal inkább annak a széttartó gondolatmenetnek a mozgóképes lenyomata, amely jóformán aludni sem hagyta Cousinst a szemműtétje előtti napokban. Értéke abban áll, hogy a személyesség, a közvetlenség és a szabad asszociációk révén magától értetődő természetességgel hozza közel absztrakt és elméleti témáját.
Így az első percektől egyértelmű, hogy A látás történetéhez mindannyian nagyon könnyen tudunk kapcsolódni. Cousins nem tesz forradalmi megállapításokat, végeredményben csak elmeséli, miért okoz számára kimeríthetetlen örömöt a látás. Ezzel emlékeztet mindenkit, akinek megadatott ugyanez a képesség, hogy micsoda kincs birtokában vagyunk.
A látás története (The Story of Looking), 2021, 87 perc. Elérhető a Verzió Filmfesztivál programjában.
