Ha valaki átnézi a török gazdaság helyzetéről készült elemzéseket, azt látja, hogy az alapok viszonylag kedvezőek. A népesség folyamatosan nő (már 84 millió fölött jár, megelőzve Németországot), az átlagéletkor alacsony, 32 év körül van - összehasonlításképp: Magyarországon 43 év -, miközben ott a szíriai menekültek milliói rendkívül olcsó és kiszolgáltatott helyzetű munkaerőnek számítanak. A nagy nemzetközi rangsorokban sem áll rosszul az ország: az üzlettámogatási környezetet mérő Doing business szerint a 33. helyen volt 2020-ban (Magyarország az 52.). Igaz, a Transparency International korrupciós indexe szerint Törökország helyezése romlott, 2021-ben a 96. volt (Magyarország a 73.).
Ráadásul az ország földrajzi elhelyezkedését is ki szokták emelni: közel van Európához, a Közel-Kelethez és Afrikához, a török cégek pedig - elsősorban az építő- és textiliparban, de újabban már a fegyveriparban is - sikeresen terjeszkednek a kevésbé fejlett országokban. Ám az erőfeszítések ellenére a külkereskedelmi mérleg deficites maradt, még a török líra utóbbi években tapasztalt leértékelődése ellenére is.
Ilyen alapok mellett mégis mi a gond a világ 19. legnagyobb gazdaságával?
Törökország közepesen fejlett ország, a vásárlóerő-paritáson számított GDP 28 113 dollár volt fejenként 2020-ban (Magyarországon 33 253 dollár/fő a Világbank adatai alapján). Érdemi kőolaj- és földgázmezők nélkül (noha jelentős mezőket találtak az utóbbi években a Fekete-tengeren, ezek kitermelése még éveket várat magára) a közepesen fejlett országok megszokott útját kell bejárnia, ha fel akar zárkózni a Nyugathoz: versenyképesnek, innovatívnak és kiszámíthatónak kell(ene) lennie, a lehető legkevesebb korrupcióval, hatékony bürokráciával kell(ene) működnie, és megfelelő humán tőkével kell(ene) rendelkeznie.
Ami a kiszámíthatóságot illeti: a fáma szerint egy Törökországban élő svéd állampolgár egyszer azt nyilatkozta, hogy ott egy hét alatt több dolog történik, mint Svédországban egy év alatt.
Való igaz, hogy a már említett adottságok mellett a Törökország környezetében zajló háborúk (Irak, Szíria, az Iszlám Állam elleni hadviselés) és azok az országot érintő hatásai, illetve a belpolitikai fejlemények - terrortámadások, háború a Kurdisztáni Munkáspárttal, leszámolás a gülenista mozgalommal - is megnehezítették az ország helyzetét. Csökkent a tőkevonzó képessége, a 2016-os puccskísérlet utáni letartóztatási és - a gülenistákhoz tartozó cégeket érintő - államosítási hullám különösen elgondolkoztatta a külföldi befektetőket. Mindezt olykor az egyes államokkal fenntartott kétoldalú kapcsolatok megromlása egészítette ki. 2015 végén egy orosz vadászgép lelövése után Moszkva komoly szankciókat léptetett életbe, amik számos szektort érintettek, és több millió orosz turista kiesését okozták, miközben a turizmus a török GDP több mint 10 százalékát adja. A bilaterális csatározások csúcsa 2018 nyarán az volt, amikor egy letartóztatott amerikai lelkész kiadatása kapcsán odáig fajult a viszony az amerikaiakkal, hogy Donald Trump elnök szankciókat jelentett be, és a török líra azonnal 20 százalékot veszített az értékéből.
Ebben a nem túl kedvező helyzetben, a lassan, de folyamatosan leértékelődő líra és a növekvő infláció mellett ütött be 2020 márciusában a koronavírus-járvány. A kormány igyekezett elejét venni a vírus terjedésének: 2020-ban több alkalommal is kijárási tilalmat vezetett be, és jelentős pénzmennyiséget pumpált a gazdaságba. Az eredmények nem maradtak el: a hivatalos adatok szerint 2020-ban a török gazdaságnak sikerült 1,8 százalékkal bővülnie, 2021-re pedig 10,5 százalékos felpattanást várnak. Persze a túlköltekezés megemelte az államháztartási hiányt és az államadósságot is, ami a 2016-os, alacsonynak számító 29 százalékról 39,5 százalékra nőtt 2020-ra.
A líra leértékelődését azonban nem sikerült megállítani, noha egyes intézkedések - így a tavaly decemberi válságkezelési csomag - javítottak a helyzeten. Míg 2017 tavaszán egy dollár 3,5 lírát ért, 2021 nyarán már 8-9 lírát, a decemberi mélyponton pedig több mint 18-at, és bár a stabilizációs intézkedések hatására a török fizetőeszköz valamelyest erősödött, e sorok írásakor egy dollár 13,5 lírába kerül.
A már említett tényezők mellett a kialakult helyzet okaként magát a kormányzatot szokás megjelölni, pontosabban az államfő kamatellenes és gazdasági függetlenséget célzó politikáját. Mint ismeretes, az iszlamista háttérrel rendelkező elnök ellene van a magas kamatoknak, emiatt - néhány kivételtől eltekintve - a jegybank igyekezett alacsonyan tartani, illetve a 2018-as kényszerű emelés után fokozatosan csökkenteni az alapkamatot. Az ezzel a politikával szembemenő vezetőket az államfő leváltotta, így három év alatt már a negyedik jegybankelnököt fogyasztja az ország. Ezekkel a beavatkozásokkal a jegybanki függetlenséget erodálta Recep Tayyip Erdogan, a bizalom egyre jobban megrendült, amit csak még magasabb kamatokkal és egy függetlenebb, kiszámíthatóbb monetáris politikával lehetne visszaállítani. (2018-ban 24 százalékra emelték az alapkamatot, majd fokozatos csökkentésbe kezdtek, tavaly decemberben 14 százalékra csökkent a mértéke, ami tavaly év végén a líra brutális gyengülését hozta el.)
Az alacsonyan tartott kamatok messze nem érik el az infláció szintjét, ami arra sarkallja a törököket - legalábbis azokat, akik megtehetik -, hogy euróra vagy dollárra váltsák a pénzüket, ezzel súlyosbítva a válságot. Erdogan többszöri felhívása, hogy az emberek a líra védelmében váltsák vissza dollár és euró megtakarításaikat, vajmi keveset ért.
A líra stabilizálása érdekében a jegybanki dollártartalékok jelentős mértékben csökkentek. A helyzet kezelésére a török diplomácia lendült támadásba: számos állammal írtak alá SWAP-megállapodásokat (ez a devizacsere-megállapodás lehetővé teszi, hogy az egyik fél egy másik devizanemben jusson likviditáshoz). A sort a Perzsa-öbölben lévő olajmonarchiával, Katarral kezdte Törökország (pontosabban a legelsőt még 2012-ben Kínával kötötte, de akkor jól ment a gazdaság). Dohával a törökök amúgy is évek óta stratégiai szövetséget alkotnak, török katonai bázis is van az országban, és a 2019-es katari-szaúdi válság idején Ankara kiállt partnere mellett.
A jelenlegi helyzetben azonban Katar nem elég a török gazdaság megmentésére, így a 2021 elejétől "mosolyoffenzívát" kezdő török diplomácia egyrészt megpróbálta javítani kapcsolatát számos országgal, amikkel az utóbbi években komolyabb konfliktusba került, másrészt további SWAP-megállapodásokat is aláírt más államokkal. Nem véletlen, hogy Ankara mindent megtesz a tetszhalott állapotban lévő uniós csatlakozási tárgyalások fenntartása, de legalább az 1996-ban életbe léptetett vámunió megújítása és továbbfejlesztése érdekében - ez a legvastagabb mézesmadzag, amivel Brüsszel rendelkezik a török határok menekültek előtti megnyitását jelentő furkósbottal szemben.
Erdogan Rijádba készül, ahol a reményei szerint sikerül rendeznie a viszonyt a szaúdiakkal, és a török gazdasági szereplők kérésének megfelelően véget ér a török termékekre kivetett szaúdi embargó. A SWAP-megállapodások is beindultak: az Egyesült Arab Emirátusokkal újat kötöttek, Kínával és Dél-Koreával megújították a korábbiakat. A hírek szerint Azerbajdzsán, Türkmenisztán, Üzbegisztán és Líbia következhet.
Az más kérdés, hogy ezek mennyire lesznek elegendők a líra mélyrepülésének megakadályozására. Erre vélhetően egy más kamatpolitika, de leginkább a bizalom visszaállítása volna a megfelelő ellenszer, de egyelőre inkább az látszik, hogy a török vezetés a tűzoltás és a már említett intézkedések mellett abban bízik, hogy a globális válság minél hamarabb elül, ami lélegzetvételhez juttatja az országot. Egyúttal arra számítanak, hogy az ellátási láncok átrendeződnek, de legalábbis megváltoznak a koronavírus-járvány miatt, és számos befektető dönt úgy, hogy az Európához közeli Törökországot választja beruházása helyéül. A líra leértékelődésének köszönhetően mindenesetre
a török munkaerő nagyon olcsó.
A monetáris politikai kalandozások hatásai persze messze túlmutatnak az ország határain: a török bankok adóssága számos európai nagybank kezében van. Ezek közül kiemelkedik Spanyolország (nem véletlen, hogy a 2020-ban a görög-török tengeri területekért folyó csörte idején Madrid megértőnek mutatkozott az Európai Tanácsban Ankarával), de Franciaország, Németország, az Egyesült Királyság és Olaszország számos bankja is érintett.
Hosszabb időszakot nézve az infláció elharapódzása egyáltalán nem egyedi. Az 1990-es évek folyamán is jelentős inflációs számokat produkált a török gazdaság, sőt az Erdogan pártját hatalomra juttató 2001-es válság miatt több mint 50 százalékos volt az infláció az országban. A még Erdogan hivatalba lépése előtt elfogadott gazdaság- és pénzügypolitika nyitotta meg az utat a későbbi stabilizáció és fejlődés előtt, és azt nagyjából az Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) is megtartotta, ami jelentős mértékben hozzájárult Erdoganék választási sikereihez.
Azóta húsz év telt el, és a közhangulat az egekbe szökő árak miatt érthető módon rossz, a munkanélküliség magas - a hivatalos adatok szerint 11 százalék, de egyes elemzők jóval többre teszik -, az elektromos áram ára egy év alatt 50 százalékkal nőtt, a gázé 25 százalékkal. Ráadásul a többségi társadalom egyre kevésbé tolerálja a szíriai menekültek jelenlétét, fonák módon úgy fest, hogy a leginkább menekültpárti politikus maga Erdogan. Az elégedetlenség már a közvélemény-kutatásokban is érezteti a hatását:
Erdogannál népszerűbb Ankara (Mansur Yavas) és Isztambul (Ekrem Imamoglu) főpolgármestere, az AKP támogatottsága pedig 30-35 százalék körül alakul a "szokásos" 40-45 százalék helyett. És ezen keveset változtatott az 50 százalékos minimálbér-emelés és a nyugdíjak látványos növekedése.
A török döntéshozóknak ez fontos jelzés: a jelenlegi vezetés hatalomra kerülésében egy komoly gazdasági válság játszott szerepet. Kérdéses, hogy a 2023-ban várható parlamenti- és államfőválasztáson nem a jelenlegi válság okozza-e a leváltását.
