Ahol sokan nélkülöznek, ott virágzik a populizmus, ezt első kézből tudjuk mi, magyarok is. Azt is jól ismerjük - és az előttünk álló hónapokban alighanem további ismereteket szerzünk majd róla -, hogy ahol nagy a szükség, ott az elvont eszméknek és távoli fogalmaknak, mint a demokrácia, az emberi jogok, a fenntarthatóság vagy a klímavédelem nem sok híve akad. Ahol éhség van, ott reprezentáció, kulturális örökségvédelem és biodiverzitás helyett azt nézik az emberek, hogyan jussanak élelemhez, mint ahogy a falu széli, fázó család feje sem fog azon gondolkodni, eltüzelje-e a mégoly védett fák mégoly védett fáit is. És még csak fel sem lehet róni nekik ezt - akkor sem, ha a nélkülözők mögött többnyire áll néhány nagypályás játékos, akik a nincsteleneken keresztül szedik meg magukat. Egy efféle tehetetlen helyzetben feszül egymásnak Jair Bolsonaro brazil elnök populista politikája, opportunista földrablók, önszerveződő telepesek és egy aprócska amazonasi indián törzs. Erről mesél a Darren Aronofsky produceri közreműködésével készült, a Sundance-en két fontos díjat és egy tucat egyéb fesztiválelismerést nyert, magyar vetítésen először látható Föld életre-halálra (The Territory).
Uru-eu-wau-wau. Az európai fülnek szokatlan, játékos hangzású szó egy Brazíliában őslakos amazonasi indián törzset jelöl, akikből mára olyan kevesen maradtak, mint egy aprócska zsákfalu lakossága: kétszázan sincsenek. Népük furcsa időköziségben él: társadalmuk működése a törzsközösséget idézi, arcfestéssel, fejdíszekkel őrzik a hagyományaikat, ugyanakkor muszáj kapcsolatban lenniük a jelennel, máskülönben nem tudják megvédeni magukat és a területüket,
így a kamerák, a drónok és a modern tömegmédia működését is értik.
Első látásra helyzetük pedig egészen paradicsomi: a világ legszebb esőerdeje az otthonuk, a fák, a bokrok, a folyó adja táplálékukat, a terület pedig hivatalosan az övék, védelem alatt áll. Az édeni idill azonban nem összeegyeztethető az ország realitásával: hiába a hivatalos védett státusz, a valóság az, hogy területük határán éles vonal húzódik, a buja dzsungel hirtelen tarkopaszra nyírt területbe vált, és ami egykor őserdő volt, most inkább csúnyán gyógyult égési sérülésnek tűnik. A területre gyakorlatilag az tör be, aki akar, az pusztítja, irt rajta erdőt, vonja művelésbe, aki akarja, aki meri - és egészen sokan vannak ilyenek. A kormány és a fehér telepesek ugyanis nem értik, minek az a nagy terület az indiánoknak, és eleve, miért élnek úgy, ahogy, amikor tarthatnának marhákat is, meg művelhetnék a földet.
Ilyen telepesből kétféle van: az illegális és a féllegális-legális. Utóbbiak egy szervezetbe tömörülnek, a Rio Bonito Szövetkezetbe, melynek célja, hogy az uru-eu-wau-wauk dzsungeléből kihasítsanak egy területet, művelésbe vonják, és feldarabolják a tagjaik között. Feloldhatatlan helyzet: ezen a kihasított területen elférne úgy ezer család, saját földjük lehetne - ami a nyomorból kivezető út, a Brazil Álom maga. Igen ám, csak épp az ára ennek a brutális esőerdőirtás, ami egyaránt ökológiai katasztrófa és egy nép lakóhelyének pusztítása. A Rio Bonita a hivatalos utat választva, politikai hátszéllel, némi korrupcióval igyekszik érvényt szerezni törekvéseinek. A politikai klíma kedvez is nekik: Bolsonaro az elnök, aki számos arcpirító, populista ígérete mellett - mint például, hogy minden háztartásban lesz egy lőfegyver - már a választási kampányban is nyilvánvalóvá tette, hogy ha megválasztják, az őslakos csoportok rezervátumainak harangoztak.
A legalább ebben a furcsa értelemben legalitásra törekvő telepesekkel van a kisebbik gond: a tilosban járó önkényes földrablókkal nagyobb a baj. Ők ugyanis, kihasználva a terület nagyságát, a kormányzati propaganda feljogosítását meg némi bigott vakhitet, akár egyénileg, akár csoportokba tömörülve véletlenszerűen neki-nekiesnek az erdő egy részének, hol bozótvágóval, hol egyenesen nehéz munkagépekkel, mi több, az erdőégetés is egy teljesen bevett módszerük. Szerintük ez nekik jár, a föld ugyanis azé, aki megműveli, és különben is: egész Brazília minden útja, minden városa úgy épült, hogy valakik kivágtak egy darab erdőt. Az érvelésük egyébként nem alaptalan, nem beszélve arról, hogy bár döbbenetes látni, hogy mennyire nem érték a szemükben sem az esőerdő, sem a maroknyi őslakos, mégis egyértelmű, hogy ez csak a nyugati, jóléti értékrend felől nézve értékes, és hogy ezek az emberek nem a fene nagy jólét miatt, unalmukban játszanak láncfűrészekkel. Az egész film legnyomasztóbb dilemmája ez, ami a legalitásra törekvő telepesekre épp ugyanígy igaz: ha nincs semmid, és etetni kell a családot, akkor egy darabka föld, amin gazdálkodhatsz, nagyságrendekkel többet ér, mint holmi távoli, homályos lózung fenntarthatóságról meg a világ tüdejéről, pláne őslakos területekről. Hogy az ország szegénységben élő néprétegeinek felemelése épp azon politikusok dolga lenne, akik választási győzelmének olyan hisztérikusan örültek ezek a csoportok, az mintha senkinek nem jutna eszébe.
A film kamerája e három nézőpont között váltogat: hol az illegális földfoglalókat, hol a Rio Bonita telepes törekvéseit, hol az uru-eu-wau-wauk elkeseredett küzdelmét követjük földjük védelméért. Valahol megejtő, hogy hisznek harcukban és népük fennmaradásában, miközben alig kétszáz fős törzsük eltűnése minden racionális indok mentén elkerülhetetlennek tűnik - és mégis beleállnak a harcba, miután a törzs egy fontos tagja erőszakos halált hal. Társuk elvesztése miatti dühüket egy elkötelezett környezetvédő aktivista nő, bizonyos Neidinha Bandeira segít irányba csatornázni, aki annak ellenére, hogy őt és családját is rendszeres halálos fenyegetések érik, nem hajlandó feladni, meg van győződve ugyanis, hogy az uru-eu-wau-wauk területének megóvása a kulcsa a teljes amazonasi őserdő megóvásának. Az irány pedig, ami a leghatékonyabbnak bizonyul: az uru-eu-wau-wauk hangjának hallatása, éspedig professzionálisan.
A törzs tagjai beruháznak némi technikai és médiaapparátusra, drónjaik lesznek, kézikameráik és mikrofonjaik, és egyre tökéletesítve híradástechnikai tudásukat, videóra rögzítik területük pusztulását, hogy legyen némi dokumentáció a kezükben a világ közönye ellen.
A Föld életre-halálra képileg egészen lélegzetelállító, David Attenborough természetfilmjei szoktak ennyire szépek lenni - csak éppen itt a tökéletesen komponált, tökéletesen világított, tökéletesen színezett képek a pusztításpornó jegyében készültek. Egészen perverz, ahogy a fűrész ezeréves fatörzsekbe belekaszabol, olyan költőien hullik a fűrészpor, mint Tarantinónál a vérpermet. Az operatőrcsapat kellő hatásvadászsággal, de kétségkívül eredményesen találja meg a tökéletes kontrasztpárokat: színes pillangó billegteti szárnyait a kép előterében, majd a kép átélez, s látjuk a háttérben vegyszerrel permetező telepeseket. Tehát egyszerre kapjuk a tökéletes, gyönyörű, makulátlan képekkel dolgozó tipikus NatGeo-doksit, és a megoldhatatlan helyzetek pokoli nyomasztását. Gyönyörű, nehéz film ez, mint a fontos filmek általában.
A Föld életre-halálra (The Territory) a Pont Csopak szabadtéri vetítésén lesz először - és lehet, hogy utoljára is - hazánkban látható, szeptember 10-én szombaton este nyolctól.
