Központi csillagunk ugyanis sokkal rakoncátlanabb volt négymilliárd évvel ezelőtt, ez a féktelenség akár be is indíthatta az aminosavak képződését.
A Csillagászat.hu hírportál ad hírt a Life tudományos folyóiratban megjelent tanulmányról, amely szerint érdemes felülvizsgálni azt az általános elméletet, miszerint az ősi Föld légkörében gyakori villámlások segítettek aminosavak és karbonsavak képződésében, amelyek a szerves élet építőkövei. Az addig biztos, hogy ezeknek az anyagoknak valahogyan meg kellett jelennie a bolygón, csak a hogyan marad a kérdéses.
A XIX. század vége óta elterjedt nézetek szerint az élet valószínűleg meleg, sekély vizekben alakulhatott ki. Stanley Miller 1953-ban elvégzet híres kísérlete a Chicago-i Egyetem laboratóriumában
Azonban azóta kiderült két fontos körülmény: a Föld ősi légköre némiképp eltért Miller modelljétől, továbbá mára, hála a Kepler űrtávcsőnek reprezentatív adatbázisunk van már a fiatal Nap-típusú csillagok viselkedéséről. Életük ezen szakaszában ezek az égitestek kissé halványabbak, viszont sokkal hevesebbek.
A ma szuperflernek nevezett rendkívül intenzív napkitörés akkoriban tíznaponta fordultak elő (ma kb. egy évszázadnak kel eltelnie két ilyen esemény között). Ezt felismerve Vladimir Airapetian asztrofizikus most új ötlettel hozakodott elő: a Napból származó töltött részecskékkel. Joggal feltételezhető, hogy az intenzív elektromágneses viharok, szuperflerek, koronakidobódások is hatással lehettek a földi légkörre. Airapetian felvetésére Kobayashi Kensei kémiaprofesszor el is végzett néhány kísérletet.
Ugyanehhez az eredeti Miller-kísérletnél (tehát elektromos kisüléssel) 15% metán kellett.
Az eredmények alapján tehát valószínűsíthető, hogy inkább az aktív központi csillag, mintsem a légköri villámlások segítették életre kelni bolygónkat. Persze a tudományban egy valószínűsítés még messze van a kijelentéstől. De mint lehetséges megoldást, Airapetian és Kensei munkáját érdemes figyelembe venni.
