Minden jól indult: Juan Guaidó, az egyik venezuelai elnök (akit a világ ötven országa, köztük Magyarország is elismert) boldogan jelentette be, hogy kiszabadította házi őrizetéből a venezuelai ellenzék másik vezetőjét, a filmsztár kinézetű, Harvardon tanult Leopoldo Lópezt. Ketten együtt már elegen lennének megdönteni Nicolás Maduro (a másik, hivatalos) elnök hatalmát. Utcára vonultak, lelkesen üdvözölték a tömeget, akik közül sokan máris az ország megmentőit látták bennük. Ez volt az a pillanat, amikor úgy tűnt: elsöpörhetik a Hugó Chávez (fogadott) fiának tartott Madurót. Washingtonban eközben elterjedt, hogy a venezuelai rendszer három vezetője (az elnökön kívül) hajlandó egyezkedni az amerikai vezetéssel, és Caracasban már repülőgép várja Madurót, hogy külföldi száműzetésbe repítse.
Ám a bajszos egykori buszsofőr maradt. Az amerikaiak szerint Moszkva avatkozott be, gyakorlatilag megtiltva Madurónak, hogy olajra lépjen. Eddig 25 milliárd dollárnyi kölcsönt nyújtottak Caracasnak, ráadásul az egyik utolsó latin-amerikai szövetségesüket vesztenék így el, mindössze kétezer kilométerre az amerikai partoktól. Az oroszok ilyen könnyen nem szokták feladni.
A házi őrizetből épp kiszabadult Leopoldo López - aki korábban Caracas egyik leggazdagabb kerületének a polgármestere és az ország egyik legnépszerűbb politikusa volt, mielőtt 2015-ben 14 évnyi börtönre ítélték - ettől kezdve nem kergetett illúziókat: gyorsan a chilei nagykövetségre menekült, majd tovább a spanyolokhoz. A venezuelai ügyészség a letartóztatását követeli, de a spanyolok egyelőre nem adják ki. Most ott dekkol a feleségével együtt, miközben a házát a titkosrendőrség alakulatai brutálisan feltúrták, számítógépeket, ruhákat valamint gyerekjátékokat zsákmányolva. Patthelyzet. Megint két elnök próbálja uralni az utcát, Guaidó általános sztrájkkal, és az olajszektor megbénításával fenyegetőzik, de csütörtökön Maduro is megjelent terepszínű ruhába öltözött katonák gyűrűjében, ijesztően észak-koreai benyomásokat keltő fotókon.
Négyből semmi
Mi történhetett? Slendrián módon szervezett hatalomváltás? Edward Luttwak a spanyol nyelvű sajtóban sokat idézett, még 1968-ban írt könyve (Kézikönyv egy puccshoz) szerint legalább négy elengedhetetlen feltétele van egy sikeres hatalomátvételnek, és ezeket sajnálatos módon a Guaidó-López duó nem vette figyelembe. Az első a gyorsaság.
Amennyiben egy, maximum két napon belül nem sikerül megszerezni a hatalmat, úgy jobb is hagyni az egészet, mert az események dinamikáját épp a meglepetés, az elsöprő lendület adja. Ha ez kifullad, akkor marad a hosszú, kifárasztásos módszer.
Itt most jól indultak az események, López elmondása szerint minden elő volt készítve: heteken keresztül beszélgetett különböző szintű katonai vezetőkkel a házi őrizetében (és ez már a Maduro-rendszer szétesését jelzi), amíg a titkosrendőrség tagjai készen álltak arra, hogy elengedjék a házi őrizetből. Vagyis valójában nem kiszabadítás történt, hanem egy paktum a katonai vezetőkkel. Ám a jelek szerint a hadsereg döntő, felső vezetését nem sikerült meggyőzni. A tábornoki réteg egyértelmű haszonélvezője a korrupt rendszernek, hozzájuk áramlik ugyanis a venezuelai olajbevételek jelentős része. Nagy nyomásra lenne szükség ahhoz, hogy önként feladják gazdasági pozícióikat, ráadásul tudva, hogyha a népharag egyszer elsöpri a rendszert, akkor fizikai épségüket sem garantálja senki. Így inkább próbálják kihúzni, amíg lehet, minél nagyobb vagyont felhalmozni, hogy ha épségbe kikerülnek az országból, legyen miből tengetni hátralevő életüket. Az elmúlt napok eseményeiből és az amerikai sajtó spekulációból is úgy tűnik, hogy az amerikai kormányzat nem tudott meggyőző alternatívát kínálni nekik. Maduro egyik legközelebbi embere, a védelmi miniszter Vladimir Padrino nyilvánosan el is ismerte: "megpróbáltak megvásárolni minket". Azt már nem tette hozzá, hogy valószínűleg az ár nem volt elég magas.
Nem sikerült megszerezni a médiát sem. Luttwak könyvében még a rádiók és tévék azonnali átvételéről ír, de ez manapság, a Facebook és a Twitter korában jóval bonyolultabb feladat. De továbbra is igaz: aki sikeres puccsot akar végrehajtani, annak valahogy uralnia kell a médiát, hogy ő határozza meg a következő napok narratíváját, ami döntő a társadalom meggyőzése szempontjából. Itt viszont mi történt? Hiába posztolt a Facebookon és a Twitteren Guaidó és Leopoldo López arról, hogy küszöbön a siker, amikor néhány percre rá jelentkezett Maduro is a Twitteren, hogy még a helyén van, kézben tartja a hatalmat, és mindenki le lesz tartóztatva. Az állampolgárok és nem utolsósorban a katonák között is hatalmas volt a bizonytalanság, hogy akkor most mi történik? Mivel a hadsereg felső vezetését nem sikerült átállítani, így meghiúsult az a remény is, hogy Madurót látványosan megfosszák a hatalmától, és ezzel egyértelművé tegyék az erőviszonyokat. Ezzel a sikeres puccs harmadik feltétele sem valósult meg, miként a negyedik sem: az erőszakszervezetek ellenőrzésének átvétele. Vannak persze olyan forgatókönyvek is, amelyek szerint elég lenne a tábornokok helyett az ezredeseket átállítani, ők ugyanis jóval kevésbé profitáltak a korrupcióból, kevesebb a vesztenivalójuk. Ők azok, akik napi szinten hallják - mondjuk a feleségüktől - hogy hiába van pénzük, abból már semmit sem lehet kapni a piacon, a kórházakban nincsenek gyógyszerek, az utcára nem lehet kimenni az erőszak miatt, úgyhogy most már tényleg lépni kellene. Ez a háziasszonyok lázadása lenne, de erre is várni kell még kicsit.
Héják akcióban
Viszont eközben az amerikaiak sem tétlenkednek. A washingtoni héják (Donald Trump nemzetbiztonsági főtanácsadója, John Bolton vezetésével) már egy jóval nagyobb szabású tervben gondolkodnak, amelynek Venezuela csak egy eleme. A mesterterv lényege a három latin-amerikai baloldali rezsim, Venezuela, Nicaragua és - főleg! - Kuba bedöntése. A három ugyanis összefügg: a hajdan Dél-Amerika leggazdagabb országának számító Venezuela olajbevételeiből finanszírozza már vagy két évtizede a "testvéri rendszereket". Ám az olajárak zuhanása óta és a venezuelai olajszektor egyre drámaibb állapota miatt a "testvériség" már olyan terheket ró a venezuelai gazdaságra, amibe az gyakorlatilag beleroppant. Az amerikaiak pedig buzgón verik be az utolsó szögeket a koporsóba.
Meglepő, de az évek óta tartó ellenségeskedések dacára az olajbiznisz eddig egész jól működött a két ország között. 2018-ban még napi félmillió hordó nyersolajat exportált Venezuela az USA-ba, és a dél-amerikai ország olajbevételeinek 75%-a az Egyesült Államokkal folytatott kereskedelemből származott. Fordítva is működött a dolog: napi 120 ezer hordó könnyűolajat is importáltak, hogy ezzel keverjék a rendkívül nagy sűrűségű orinocói nyersolajat, és egyáltalán lehetővé tegyék a szállítását. Ezt a kereskedelmet április 28-ától gyakorlatilag betiltotta a washingtoni pénzügyminisztérium - talán nem véletlen, hogy López kiszabadítása két nappal ezután történt. Az USA-ban emellett működnek a venezuelai olajvállalat, a PVDSA olajfinomítói és benzinkútjai (Citgo néven), amelyekre Washington várhatóan szintén kiterjeszti majd a szankciókat, hogy végleg térdre kényszerítse a caracasi kormányt.
De nem csak Maduróék állnak a célkeresztben. Szakítva elődei politikájával Trump május 2-án életbe léptette a Helms-Burton törvényt, amelynek értelmében amerikai állampolgárok (az egykori kubaiak is) beperelhetik azokat a magánszemélyeket és vállalatokat, akik és amelyek a kubai forradalom alatt államosított cégeikben tulajdonrészt szereztek, illetve ezekkel üzletelnek. A törvényt 1996-ben még Bill Clinton írta alá, az akkori demokrata elnök így akarta kikényszeríteni a kubai rendszerváltást, de végül átmeneti időre felfüggesztette a végrehajtását. Utódai hasonlóan cselekedtek, volt, aki bízott a kubai rezsim lassú és békés eróziójában, mások nem akarták kockáztatni a beláthatatlan következményekkel járó pereskedéseket, a konfliktusokat európai, kanadai vagy épp latin-amerikai szövetségeseikkel. Spanyol, francia, német, kanadai, argentin és mexikói vállalatokat az elmúlt évtizedekben dollármilliárdokat fektettek a kubai gazdaságba, elsősorban a turizmusba, nem véletlen, hogy az EU külpolitikai főképviselője, Federica Mogherini élesen tiltakozott a Helms-Burton törvény aktiválása ellen. Az amerikai igazságügyi minisztérium máris jelezte, hogy 6000 megalapozott jogkérelmet tart számon, összesen 2 milliárd dollár értékben, és további 200 ezer követelés kerülhet elő, akár több tízmilliárd dollár értékben. Emellett a Trump-adminisztráció negyedévente 1000 dollár/főre csökkentette a kubai hazautalások felső határát, ami még ennél is súlyosabb érvágás lehet a szigetországnak. A Havana Consulting Group hatmilliárd dollárra becsüli az éves hazautalásokat, ez így a felére eshet vissza.
Ha minden Washington terve szerint megy, akkor Venezuela a szankciók (és a pocsék gazdaságpolitika) hatására lassan összeroppan, és vele együtt hamarosan összeomolhat Kuba is.
Nicaragua csak hab lenne a tortán, a stratégiai játszmában nem játszik szerepet. Persze az oroszok és főleg a kínaiak besegíthetnek a bajba jutott latin-amerikaiaknak, de azok már eddig is inkább vitték a pénzt, Moszkva pedig nincs abban a helyzetben, hogy a végtelenségig szponzorálja őket. De vajon meddig tart Trump türelme? Ha ügyesen sakkozik, még a 2020-as elnökválasztás előtt ölébe hullhat akár mindkét ország (bár a kubaiak tűrőképessége legendás), és akkor nincs, aki megállítja az újraválasztás felé menetelő úton.
De ha nem bírja cérnával, és beküldi a katonákat - a Blackwater magán biztonsági vállalat alapítója, Erik Prince már ajánlkozott, hogy 4-5 ezer latin-amerikai zsoldossal frappánsan megoldják a venezuelai helyzetet - akkor nyerhet egy csatát, de újabb évtizedekre összekovácsolhatja Latin-Amerikát a "Jenkik, haza!" jelszó alatt. A Fehér Ház egyelőre nem foglalkozik Prince ajánlatával, de John Bolton az 1961-es, Disznó-öbölbeli kudarcos partraszállás évfordulóján, április közepén arról biztosította hallgatóságát, hogy Washington többé nem fogja sorsukra hagyni a latin-amerikaiakat. Csak találgatni lehet, hogy ez pontosan mit jelent.
Kiemelt kép: AFP
