Az elmúlt évtizedek merész színekkel operáló kortárs építészet egyik zsenije, Richard Rogers, az építészek Oscarjának tartott Pritzker-díj 2007-es kitüntetettje szombaton, nyolcvannyolc évesen hunyt el londoni otthonában.
A Firenzében született, a fasizmus elől azonban családjával együtt a szigetországba menekült - gyerekkorában diszlexiával küzdő, és épp ezért sokáig reménytelen esetnek tartott - Rogers
Londonban (1954-1959), illetve az amerikai Yale-en (1959-1962) tanult, itt az utóbbi évtizedek másik legendája, Sir Norman
Foster közeli barátjává vált tervező pályáját a nagy múltú Skidmore, Owings & Merrill-nél indította, majd visszatért a szigetországba, ahol Fosterrel megalapították a Team 4-t.
Munkáikkal pillanatok alatt a figyelem középpontjába kerültek, a csoport 1967-ben azonban feloszlott. Rogers ezután több építésszel is együttműködött, az évtized legjobb munkáit azonban
egyedül hozta létre: szülei wimbledoni házát az előregyártott elemek iránti rajongása hívta életre, a festő-formatervező Humphrey Spender számára tervezett, stúdió-lakás
hibrid képét pedig az I-gerendák, illetve az üvegfalak dominálják.
Legnagyobb sikerét - és egyben a legnagyobb felhördülést - a Pritzkert 1998-ban átvett Renzo Pianóval (1937-) együtt, a párizsi Pompidou központtal érte el. Élete talán legfurcsább sztoriját is ennek az 1977 óta a francia főváros egykori vöröslámpás negyedében álló, szavakkal nehezen leírható kulturális központnak köszönhette, hiszen a megnyitót megelőzően az épület előtt álló tervező egy arra járó, elegáns nő előbb felajánlotta, hogy bújjon be az esernyője alá, majd
miután megtudta, hogy ki áll mellette, inkább fejbevágta, majd elviharzott
- emlékezett vissza a tervező 2017-ben, A Place for All People (Egy hely mindenkinek) címmel megjelent önéletrajzi kötetében.
Az első évben a Louvre és az Eiffel-torony együttes látogatószámánál több kíváncsi francia, illetve turista által felkeresett épület mellett Rogers számos másik ikon terveit is szignózta: kivételes tehetségét a londoni üzleti negyed közepén álló Lloyd-torony (1978-1984), a Bordeaux-i központi bíróság (1992), a Wales-i parlamentnek otthont adó cardiffi óriás (1998-2005), a Madrid-Barajas repülőtér négyes terminálja (2005), a strasbourg-i Emberi Jogok Európai Bírósága (1994, Claude Buche-vel), a londoni Millennium Dome (1996-1999), illetve a 2001-ben ledőlt ikertornyok egyike helyén született 3 World Trade Center (2010-2018) is bizonyítja.
A megfizethető otthonokért, autómentes városokért, illetve fenntartható épületekért küzdő, 1991-ben II. Erzsébet által lovaggá ütött tervező életpályája tökéletesen mutatja, hogy a modern építészetnek egyáltalán nem kell hidegnek lennie, és képes lehet arra, hogy annak nézőiből, illetve mindennapi használóiból érzelmi reakciót váltson ki, sőt, kapcsolatot is létesítsen velük - írja a New York Times nekrológja.
