Cikkünket frissítjük…
Életének 91. évében meghalt Heller Ágnes filozófus, esztéta, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) rendes tagja - értesült a 444.
A hírportál úgy tudja, hogy a filozófus pénteken úszni indult az MTA balatonalmádi üdülőjének strandjáról indult úszni, de ismerősei hiába várták a parton. A halálhírt a német közszolgálati tévé régiós tudósítója is megerősítette, és egy kép kíséretében a filozófus Facebook-oldalára is kikerült.
Heller Ágnes zsidó származású polgári családba született, a második világháború során számos családtagját, barátját elveszítette. A háború befejeződése után Budapesten ugyan visszakapták Falk Miksa utcai lakásukat, de éhezésben és nyomorban éltek édesanyjával - olvasható a honlapján található életrajzában.
Édesanyja az éhezés elől beadta a szegedi árvaházba, ahol megismerkedett a cionista mozgalommal, és abban később aktív szerepet töltött be. 1948-ban szakított a mozgalommal és férjével, Hermann Istvánnal együtt belépett a kommunista pártba.
1947-től 1951-ig a magyar-filozófia szakon tanult és középiskolai tanári diplomát szerzett, majd a Budapesti Iskola megalapítójának, Lukács Györgynek a tanítványa lett az ELTE Filozófia Tanszéken, ahonnan 1958-ban mindkettejüket politikai okokból eltávolították.
Heller Ágnes 1958-1963 között középiskolában tanított, majd 1963 és 1973 között az MTA Szociológiai Kutatócsoportban dolgozott. 1955-ben kanditátusi, 1968-ban pedig a filozófia tudományok doktora (DSc) fokozatot szerzett. Állásától újra megfosztották, pár évig fordításokat vállalt, majd 1977-ben emigrált.
A Berlini Egyetemen, a melbourne-i La Trobe Egyetemen, a Torinói Egyetemen, a São Pauló-i Egyetemen is tanított, majd 1986-ban a New York-i New Schoolban kapott katedrát. 1990-től újra elkezdett itthon is tanítani, előbb a szegedi József Attila Tudományegyetemen, majd az ELTE-n, ahol 1999-es nyugdíjazásáig tanított, majd 2010-ben visszatért a katedrára.
A filozófussal májusban jelent meg interjú a 168 Órában, ahol többek között arról is beszélt, hogy a világháború alatt háromszor vitték le a nyilasok a Dunához:
Ha az embert majdnem megölik, onnan nem fog tudni félni, mitől féljen már? Kétféle traumatikus hatás jelentkezett. Nem mertem bemenni az Újlipótvárosba. Egyszerűen rosszul lettem, szédültem, hányingerem lett. Ez 1956-ban múlt el. Tudtuk, hogy Varga Iván ott volt a Parlamentnél a sortűz idején, és megijedtünk, hogy meglőtték, rohantunk az újlipótvárosi lakásába megnézni, hogy rendben van-e. Akkor döbbentem rá: úristen, átmentem a határon - vége a traumának. A másik másfajta trauma volt. Amikor ott lőtték agyon a Duna-parton előttem az embereket, akkor én mereven néztem a Dunát, és arra összpontosítottam, mikor fogok beleugrani, merthogy nem volt kérdés, hogy bele fogok ugrani. Jó úszó voltam. Hosszú évek múlva, az ötvenes évek végén jött ki, hogy nem tudtam végigmenni a hídon, mert mindig úgy éreztem, hogy bele kell ugranom a Dunába. Elmentem egy pszichológushoz a Hold utcai SZTK-ba, egy nagyon kedves öreg bácsihoz, Rapaport Samuhoz, ő kezelte egyébként annak idején József Attilát is, és elmondtam neki a tünetet és azt, hogy mi történt velem '45-ben. Azt mondta, ezen ő nem tud segíteni. Adhat nekem nyugtatót, de inkább azt ajánlja, hogy legyek úrrá magamon, és ez is történt. Először villamossal mentem, aztán végigmentem a villamos mellett úgy, hogy időnként a víz felé is néztem, aztán már a járdán. Eltartott egy ideig.
Kiemelt kép: MTI/Szigetváry Zsolt
