Régóta közismert tény, miszerint a klímavédelem legfontosabb eszköze az üvegházhatású gázok, elsősorban a szén-dioxid kibocsátásának csökkentése, sőt megszüntetése lenne, mint ahogy az is: különböző, főleg gazdasági okokból ez nem megy. Legalábbis nem olyan ütemben, amivel a visszafordíthatatlan, káros hatásokat elkerülhetnénk. Az okot ugyan nem szünteti meg, viszont a következményeket mérsékelné a szén-dioxid megkötése, elnyeletése olyan eszközzel, ami a Föld számos, egyéb sebére is kiváló gyógyír: erdősítéssel.
Mostanában világszerte egyre intenzívebb fásítási, erdősítési programokkal találkozunk, a gyakorlati megvalósítás előtt azonban nagyon fontos kérdés, hogy mit és hova ültessünk? Utóbbi "dilemmával"az Ide nem kérünk fákat Magyarországon című cikkünkben írtunk, miután egy átfogó kutatás a közelmúltban kimutatta, hogy az alföldi, homokhátsági területeken a faültetés csak fokozza a szárazodást.
A legideálisabb az lenne, ha csak az arra alkalmas területekre telepítenénk őshonos fajokat, olyan fákat, amelyek számára optimálisak a körülmények, és erdőt alkotva gazdag életközösségnek adhatnak otthont. Csakhogy a klímaváltozás nem vár, az idő sürget, és ha csak ezt vesszük figyelembe, egyes "ipari módszerek" - amikor homogén ültetvényeket hozunk létre természetes társulások helyett - rövid távon hatékonyabbnak tűnnek.
Ebben az összefüggésben merül fel egyre többször a császárfa, amelyet olykor egyszerűen csak csodafának aposztrofálnak.
Császárfa, a csodafa
Egy gyors kereséssel a neten számos információs anyagot találunk róla. Ezek ugyan a legkevésbé sem nevezhetők tudományos értekezéseknek, ám rendkívül meggyőző érveket sorolnak a császárfa fajok és különböző fajhibridjei mellett. Például az úgynevezett C4-es fotoszintézis úttal nagy mennyiségű szén-dioxidot képesek megkötni a levegőből.
A császárfa jól tűri a hőmérsékleti szélsőségeket, jó minőségű lombavart képez, gyökerei "megtisztítják" a talajt, így kiválóan alkalmas korábbi szennyezett ipari létesítmények, laktanyák területének rehabilitációjára. Rendkívül gyorsan növekszik, faanyaga alkalmas biomassza-erőművekbe, egyes speciális célokra, e mellett potenciális mézelő faj, és bioetanol is előállítható belőle.
Remekül hangzik, az utóbbi években azonban erdészeti szakemberek és ökológusok egyre többször írnak arról, hogy szerintük indokolatlan a hurráoptimizmus. Hogy miért, arról Török Pétert, a Debreceni Egyetem növényökológus professzorát, az MTA-DE Lendület Funkcionális és Restaurációs Ökológiai Kutatócsoport vezetőjét kérdeztük.
Valójában nem is ismerjük
Érdemes azzal kezdeni, hogy a császárfa elnevezés egy 7-17 fajból álló növénynemzetséget takar - attól függően, hogy rendszertanilag hogyan kezeljük az alfajokat -, mindegyikük Ázsia keleti részének csapadékos szubtrópusi vidékein őshonos, főleg Kína és Japán térségében.
A gazdasági célból létrehozott számos fajhibrid különböző fantázianeveket visel, de akár a nagy levelű és illatos virágú oxyfával, sárkányfával vagy smaragdfával van dolgunk, tudni kell, hogy mindig császárfa nemzetségébe tartozó növények fajhibridjeiről beszélünk. Itthon is találkozhatunk velük a kísérleti ültetvényeken kívül városi parkokban, közterek szélvédett, napos helyein, ahová gyors növekedésük, impozáns megjelenésük okán ültették őket.
Az aggodalmak alapja, hogy nincs elég alapos és megbízható kutatási eredmény arra vonatkozóan, hogy az eredetileg csapadékos szubtrópusi és mérsékelt klímájú területekre jellemző fajok megtelepítése a kontinentális Európában vajon valóban ennyi előnnyel járna-e, vagy épp ellenkező hatást váltana ki
- mondja a 24.hu-nak Török Péter. Hozzáteszi, hogy mielőtt a problémát részleteznénk, fontos hangsúlyozni: a cél nem valamiféle "hangulatkeltés", hanem szakmailag megalapozott, több helyen feltételes módban megfogalmazott vélemény megalkotása.
A szén-dioxid megkötése
A császárfa az úgynevezett C4-es fotoszintézis útján köti meg a légköri szenet, szemben a hazai fajok többségére jellemző C3-as úttal. Mindez annyit tesz, hogy a fotoszintézis során létrehozott elsődleges termék molekulái 3 vagy 4 szénatomot tartalmaznak-e. A "C4-es út" nem mennyiségileg több, hanem hatékonyabb szénmegkötést jelent, hiszen a C3-as növények alacsonyabb CO2-koncentráció mellett a "fénylégzés" során, a már megkötött szén egy részét újra felszabadítják.
A hatékonyabb szénmegkötés bár pozitív tulajdonság, de nem jelent alapvetően több szénmegkötést, a gyakorlatban ugyanis ezt a termőhely számos egyéb tényezője is befolyásolja a talajtól a mikroklímáig, és a császárfa esetén nem ismertek ilyen kutatások. Ha pedig klímavédelemről beszélünk, fontos tényező a növény élettartama is.
Egy tölgy vagy bükk évtizedek után válik vágáséretté, a benne felgyülemlett szén a fa pusztulása után visszatér a légkörbe: ha elégetjük, akkor azonnal, de ha házat építünk belőle, akár csak évtizedek vagy évszázadok alatt. Amennyiben a császárfa-ültetvényeket három-négy évente biomassza-erőművekbe szállítjuk, úgy a megkötött szén-dioxid is ennyi idő után jut vissza a légkörbe - persze még így is jobb, mint fosszilis energiahordozókat égetve, plusz szenet felszabadítani.
Mennyire előnyös?
A császárfák tápanyag- és nedvességigénye magas, termesztésük legalább 1000 mm/év csapadék mellett optimális, de az ajánlott minimum is 600 milliméter. Magyar viszonylatban ez öntözést, az amúgy is szárazabbá váló talaj további kizsákmányolását jelenti. Igényes a talaj összetételére, a jól átszellőzött, mély és laza talajokat kedveli, e mellett a tartósan magas talajvizet, belvizet, pangóvizet nem viseli el.
A kifejlett egyed jelentős hőmérsékleti szélsőségeket képes elviselni, de fiatalon fagyérzékeny, telepítésénél kontinentális éghajlaton fóliatakarás javasolt. A gyors növekedés következményeként "törékeny", ezért az élénk szelek komoly károkat okozhatnak az állományban, faanyaga kezelés nélkül nem tartós - egy köbméternyi, feldolgozásra kész császárfa tömege légszáraz állapotban nagyjából 300 kilogramm, míg ugyanennyi tölgy két-két és félszeres tömegű.
Ettől még nyilvánvalóan lehet gazdaságos a termesztése; mechanikailag jól megmunkálható, igen könnyű fáját a faipar leginkább a hangszer-, furnér-, forgácslap- vagy papírgyártásban használja fel. Azonban klíma- és természetvédelmi szempontból még jelen tudásunk alapján sem szerencsés választás. Ebből a szempontból pedig a magas vízigénynél is rizikósabb a biológiai invázió lehetősége.
Az invázió veszélye
Egyetlen idegenhonos fajról sem lehet a behurcolás kezdeti időszakában egyértelműen megmondani, hogy új hazájában várható-e özönszerű terjedése, így a császárfáról sem. A professzor elmondja:
Kollégáink - épp a közelmúltban a császárfát népszerűsítő hírek kapcsán - számoltak be az ország több pontjáról, spontán császárfa-kivadulásokról a Pilis, a Soproni-hegyvidék és a Mecsek területéről.
Ilyen esetekben a folytatást illetően a kutatók leginkább külföldi tapasztalatokra támaszkodhatnak, ezek pedig semmi jóval nem kecsegtetnek. Az illatos császárfa (Paulownia tomentosa) Európa területén Németországban, Ausztriában és Svájcban özönnövényként viselkedve agresszíven terjeszkedik, Észak-Amerika keleti és délkeleti, csapadékos területein pedig már a bálványfához hasonló kiterjedt inváziót mutat.
Az új fajhibridek terjedésére vonatkozóan nincsenek megbízható adatok, ugyanakkor tapasztalataink alapján a hazai állományból származó hibridek magjainak csíraképessége nem marad el a P. tomentosa magjaitól. Egyedenként több millió magja (egy grammnyi szaporítóanyagban 5000 mag is lehet) ráadásul szélterjesztésű, gyorsan és messzire jut a természetben, ezen túl tőről és gyökérről is aktívan sarjad.
Félő, hogy a szétterjedő magokból, vadon fejlődő növények jókora területekről kiszoríthatják az őshonos fajokat, a fagyzugos helyeken könnyen lefagyó fiatal egyedek tőről vagy gyökérről rendre újrahajtva jókora sarjtelepeket képezhetnek.
Kiemelt kép: MTI/Varga György
