Először is leszögezném, hogy én nem azért szültem, mert unatkoztam. Nekem Mimi előtt is volt hobbim, imádott szakmám és jófej férjem. Egyszóval boldog volt az életem, és ezt a boldogságot akartuk megosztani egy harmadik kis emberkével. Félni viszont féltem, sőt a legrosszabbra készültem.
Egész terhességem alatt végigasszisztáltam, hogyan küzdenek barátnőim az újdonsült anyaszerepben, hogyan vesztik el a személyiségüket, és hogyan veszi át az életük feletti korlátlan uralmat a babájuk. Éppen ezért, én nagyon tudatos voltam. Már a terhességem alatt is - a rosszullétek és folyamatos savazás ellenére - aktív maradtam. Amellett, hogy rendszeresen jártam kontrollra, a kiírt dátum előtt egy nappal (sőt, ami azt illeti még utána is) csináltunk programokat a férjemmel, és volt, hogy vidékre is kiruccantunk.
A szülés után persze menetrend szerint jött a mindenféle sokk, bénázás, elkeseredés és kimerültség. Én pedig egyszerűen tudtam, hogy ha beleesek egy szülés utáni depresszióba, az a lehető legrosszabb, amit a babámmal tehetek. Hiszen ő akkor lesz jókedvű és kiegyensúlyozott, ha én is az tudok lenni. Éppen ezért fogtam magam, és a szülés után egy héttel egyedül elmentem egy kiállításra.
Aggódtam persze, hogy minden rendben legyen, és még fájt a császár utáni seb, de úgy éreztem, szükségem van erre. Ugyanakkor jó próbatétel is volt: vajon erősebb bennem az ész nélküli majom-ragaszkodás, vagy tudok racionálisan cselekedni? Tudtam.
Most a bezzeganyák biztos felhördülnek, micsoda szörnyeteg vagyok, hogy otthagyom az egy hetes babámat. De nekik elárulom: az én gyerekemnek apukája is van.
És itt akkor ki is térnék egy másik nagyon fontos dologra, amit elengedhetetlennek tartok ahhoz, hogy jó anya legyek, és más anyáknak is ezt tanácsolom:
Könyörgöm, merjetek segítséget kérni!
A férjetekben, párotokban egyszerűen meg kell bíznotok. Hiába adja rá fordítva a zoknit, hiába felejti el pelenkázásnál bekenni a popsiját, és hiába csinál valamit teljesen máshogy, mint ahogy ti csinálnátok, semmi olyasmit nem tud tenni az első napokban, hónapokban, ami “elrontaná” a gyereket.
Szerencsés esetben a babának nagyszülei is vannak. Nekem is rengeteget segített mami az első időktől a mai napig, és papiék sem jöttek soha üres kézzel. Ha viszont nem számíthattam volna se rokonra se barátra, én nyugodt szívvel hívtam volna Mimihez megbízható bébiszittert is.
Ne értsetek félre, nyilván nem arról van szó, hogy boldogan átadnám a lányom nevelését idegeneknek azért, hogy én önfeledten szórakozhassak. Talán ha két órát lehettem távol, amit Mimi tulajdonképpen végigaludt apukája és nagymamája felügyelete alatt. Fel sem tűnt neki, hogy nem vagyok ott.
Úgy gondolom, hetente vagy minimum havonta pár órás kimenő minden anyának jár. Már csak azért is, hogy meg ne őrüljön. Pont Mimi születésekor jött ki egy sokadik hír arról, hogy megint megölte egy anya a gyerekét. De persze nem kell ilyen messzire menni: mindannyian ismerünk feszült, idegroncs anyákat.
Azt is tudatosan észben tartom, hogy amúgy van egy férjem is, szóval nem csak anya, hanem feleség is vagyok. Túl sok sztorit hallottam az elmúlt időszakban kiságy fölötti veszekedésekről és válásokról. Szóval mi szakítunk időt randizásra. Sőt bevallom, havonta egyszer a barátaimmal is találkozom.
A férjemmel az elmúlt három hónap alatt voltunk kiállításokon és moziban is többször. Ezek csak néhány órás programok, de minket feltöltenek, és közelebb hoznak egymáshoz.
Különben alig vártam, hogy Mimi elég nagy legyen ahhoz, hogy az esetek többségében őt is magunkkal tudjuk vinni. Először csak kocsikázni, aztán elmerészkedtünk a Normafához és Szentendrére. Múlt héten pedig megkockáztattuk a Szépművészetit.
Most a bezzeganyák biztos azt gondolják, minek citáljuk magunkkal azt a szerencsétlen gyereket olyan helyekre, amit ő nem élvez.
Nos nekik jelentem, három kiállítást is megnéztünk, és Mimi egyszer sem sírt vagy nyűgösködött, végig nagyon jól viselkedett. Az egyiptomi tárlat tetszhetett neki a legjobban, mert érdeklődve nézegette a múmiákat, a középkori oltárképek és görög amfórák viszont valószínűleg untatták, mert azokat majdhogynem végigaludta.
Voltak persze a múzeumban is olyanok, akik felvont szemöldökkel, fejcsóválva néztek ránk. Ám sokkal több elismerő pillantást kaptunk, és voltak akik utyuluputyuluzni is odajöttek hozzánk.
És essen pár szó Mimiről is, csak hogy a bezzeganyák ne gondolják, hogy egy szerencsétlen, elnyomott, mellőzött, boldogtalan gyerekről van szó, aki ki van téve az önző anyja kénye kedvének. Mimi soha sem sírt órákon keresztül, el tudja foglalni magát, nem kell egyfolytában karban lennie, és másfél hónapos kora óta végigalussza az éjszakát. Rengeteget foglalkozom vele, sokat játszunk és röhögünk. Nem volt még beteg, és jól fejlődik.
Őszintén szólva rohadtul büszke vagyok a lányomra, hogy ilyen jófej és kiegyensúlyozott. Büszke vagyok a férjemre is, mert nagyon jó apuka, és nagyon jó partnerem ebben a szülőség dologban. De büszke vagyok magamra is, mert nem vesztettem el önmagam.
Igaz, picit több szervezést igényel, de tudom folytatni az írást, és az élménygyűjtést. Egyszóval az életemben a változás csak annyi, hogy már hárman vagyunk boldogok.
