A koncert nemcsak azért volt szenzáció, mert egyetlen napon hallhatta a közönség a pályájuk csúcsán lévő Peter Gabrielt, Stinget és Bruce Springsteent, és a magyar fellépők, a Hobo Blues Band és Bródy János mellett, megismerhette az akkor feltörekvő fiatal fekete „folk-Madonnát”, Tracy Chapmant és a világzene csillagát, a Gabriel által felfedezett Youssou N’Dourt. Ez volt az első alkalom, hogy a neves emberi jogi szervezet hivatalosan bebocsátást kapott Magyarországra – egy évvel a rendszerváltás előtt.
Hegedűs Lászlóval, a Multimedia Ltd. akkori kelet-európai igazgatójával idézzük fel a 30 évvel ezelőtti felejthetetlen nap történetének hátterét.
Hegedűs László - Fotó: Gáti György- Hogyan került Magyarország a turné kapcsán az Amnesty International látókörébe?
- A turné célja a fogva tartott, lelkiismereti okból katonai szolgálatot megtagadó politikai foglyok kiszabadítása és a bebörtönzésüket lehetővé tevő törvények megváltoztatása volt. Ez a hagyomány már sokkal korábban elindult: számos nagy pop- és rock-sztár vett részt az Amnesty által és az ő javukra szervezett turnékban. Az egész mozgatója Bill Graham amerikai promoter volt, aki már 1983-ban járt Magyarországon Santana menedzsereként.
- A fiatalabbak kedvéért: Bill Graham a rock aranykorának leghíresebb koncertszervezője, a Monterey-i fesztivál egyik atyja, övé volt a két legendás Fillmore koncertterem, a legnagyobbak turnéit irányította évtizedeken át…
- De ő ismertette meg Amerikával a koncertező Rolling Stones-t a Led Zeppelin-t vagy a U2-t és az 1985-ös a Live Aid philadelphiai stadionbulijának is ő volt a promotere. Mi már 1982–ben jó barátságba keveredtünk, számos közös projekten dolgoztunk, köztük több politikával is erősen összefüggő projekttel, mint a szovjet piac megnyitása és az Amnesty-turné. Tulajdonképpen a zene, a koncertek iránti, politikai rendszereken átívelő rajongás segítségével én voltam a kapocs, akin keresztül az Amnesty eljutott Magyarországra. Ők tudtak a magyarországi problémákról, de arról is, hogy akkor már volt egy erős hajlandóság a politikai okokból, mindenekelőtt a katonai fegyveres szolgálat megtagadása miatt fogva tartottak szabadon engedésére. A kormány dolgozott azon, hogy ezt a több nemzetközi fórumon is felvetett kellemetlen ügyet megoldja. Bill Graham felhívott, és megkért, hogy áldozzunk néhány hónapot az életünkből az Amnestyre, mert nagyon értékes az ő munkájuk, megérdemlik. Meghívtam Budapestre az Amnesty főtitkárát, Ian Martint, a kiváló brit polgárjogi harcost, aki kérte, szervezzem meg, hogy a külügyminiszter és a belügyminiszter fogadja őt. Ez a magyar ENSZ társaság segítségével jött létre.
Kicsit tartottam ettől, de a találkozók abszolút pozitív módon sikerültek. Horn Gyula, aki akkor külügyminiszter-helyettes volt, kiselőadást tartott arról, hogy Cromwell idején milyen emberi jogi visszaélések voltak Angliában, de Martinnak volt humorérzéke… Végül nagyon udvarias, történelmileg is korrekt beszélgetés zajlott, amelynek végén Horn Gyula megígérte, hogy javasolni fogja az ominózus törvény módosítását, de nem látott lehetőséget az érintettek azonnali szabadon bocsátására. Átmentünk a belügyminisztériumba Horváth Istvánhoz. A kapuban már várt bennünket a kabinetfőnöke, beszálltunk a szép, ódon épület liftjébe és a félemeletnél beragadunk. Háromnegyed óra múlva találták meg a házon kívül ebédelő liftszerelőt, aki kiszabadított minket. Azért próbáltuk magyarázni Ian Martinnak, hogy ez nem a személye elleni támadás volt, de ő is látta, hogy milyen öreg a lift… A miniszter meglepően dinamikus, progresszív gondolkodású ember volt. Egyrészt mindent tudott az Amnesty Internationalről, másrészt pedig konkrét javaslatokat hozott arra vonatkozóan, hogy ezeket az embereket hogyan lehet kiszabadítani. Horváth István megígérte, hogy mindent megtesz, hogy a koncert napjára egyikük se legyen börtönben. Így is lett.
-A Népstadion és Intézményei vállalták az előőrs szerepét…
- Ők már e találkozókat megelőzően hivatalosan léptek az akkori sport államtitkárság felé. Onnan az ügy már Berecz János elé került, és ő, mint teljhatalmú MSZMP KB-titkár a kulturális és ifjúsági ügyekben, pár nap után igent mondott rá. Később ő is ott volt a koncerten feleségével, Sáfár Anikóval, és bejöttek az öltözők előterében berendezett catering-be, és gratuláltak Stingnek, Peter Gabrielnek, Youssou N’Dour-nak és Bill Grahamnek Beszélgettem velük, Anikó nagyon vagány nő benyomását keltette bennem, és volt egy olyan érzésem, hogy Berecz ezzel a koncerttel és a bennfentességével neki is imponálni akart… Azt azonban még az engedélyek mellett, szóban kikötötték, hogy ez egy „magáncég által szervezett rendezvény” legyen. Erre a többi szocialista ország miatt volna szükség, hogy a begubózott, ókonzervatív rezsimek, elsősorban az NDK és Románia, de ilyen volt akkor még Csehszlovákia is, amelyek gyakran támadták Magyarországot liberális lépései miatt, ne köthessenek bele. Az 1986-os Queen-koncert után engedélyt kaptam angliai cégem magyarországi leányvállalatának létrehozására a Külkereskedelmi Minisztériumtól. Az engedélyt Martonyi János főosztály-vezető írta alá. Tehát a Multimedia Ltd. akkor már egy létező jogi személy volt, Magyarországon, vállalhattuk a felelősséget a rendezvényért. A koncertek szervezésében a bevétel devizásítása miatt mindig más hazai cégekkel működtünk együtt, ezúttal a Népstadion volt a partnerünk. Főigazgatója, dr. Müllner Jenő mindenben támogatott minket, de bevontuk a kitűnő szervező Lehel Lászlót, a Petőfi Csarnok igazgatóját, Hidasy Nórát, az Ifjúsági Rendező Iroda művészeti igazgatóját – ő lett a projekt egyik motorja – de sorolhatnám még sokáig a közreműködőket. Végül is teljes sikert arattunk, mielőtt a koncert elkezdődött volna.
- Ez volt három éven belül a Multimédia harmadik nagy Népstadion-koncertje, a Queen és a Genesis után.
- Akkoriban a Népstadion még teljes egészében üzemelt, akár 80 ezren is befértek, csak a legnagyobbakat lehetett odavinni, de az Amnestyhez még a Népstadion is kicsinek bizonyult. A Springsteen-Sting-Gabriel felállás mágikus dolognak számított a környező országokban is. Autó- és buszkaravánok indultak mindenhonnan. Többször kellett engedélyt kérnünk a hivatalos kapacitás fölötti nézőszám miatt a tűzoltóságtól és a rendőrségről. Bizonyos határ felett viszont már nem lehetett engedélyt szerezni. Akkor már hat ország stadionjaiban szerveztem folyamatosan nagy koncerteket, nem hiszem, hogy idehaza akár a tűzoltóságnál vagy a rendőrségnél bárki nálam jobban ismerte volna a stadionok tömegmozgásának törvényszerűségeit és biztonsági határait. Ezt el is ismerték az illetékesek, kikérték a tanácsaimat. Így is volt egy 5000 néző körüli határeset. Ennél mindenki csak annyit vállalt, hogy becsukja a szemét, azt nem, hogy engedélyt ad. Ezért nekem kellett vállalnom a személyes felelősséget. De úgy gondoltam: ilyen koncert egyszer van az életben, és hogy ezt a meccset egykapura játsszák, biztosan nem lesz semmilyen konfliktus a nézők között, és több baj lenne abból, ha kint maradnának. Legalább 85 ezren voltak. És minden rendben ment.
- Hogyan választották ki a magyar fellépőket?
- Én választottam Hobót és Bródyt, mert úgy gondoltam: ők azok, akik valamit mondanak és jelentenek emberi jogok vonatkozásában, zenéjük, dalszövegeik szabad szellemű, liberális gondolkodást közvetítenek. Hobo az ellenzéki, rendszerváltó közönség kedvence volt, Bródy pedig szövegeiben, gondolataiban, és az egész életérzésben, amit közvetített, igazi emberi jogi harcos volt. Továbbá korábban az Illés együttesnek volt egy Human Rights című kantátája – mivel ennek a koncertnek Human Rights, Now! volt a címe, nem volt nehéz összekapcsolni a kettőt.
- Őriz-e valamilyen személyes élményt a koncertről?
- Nagyon sok apró mozzanat megmaradt bennem. Például az, hogy az éppen válófélben lévő Bruce Springsteen, a „Boss”, éppen szerelmi lázban égett új barátnőjével, Patti Scalfiával, az egyik háttérénekesével, akit később feleségül is vett. Abban a korai fázisban voltak, amikor nem tudták elengedni egymás kezét, állandóan bebújtak különböző sarkokba csókolózni, szerették volna kizárni a külvilágot. Ez persze nem jelentette azt, hogy nem dolgoztak zseniálisan: a „Boss” elkötelezettsége és előadóművészi energiája ettől csak még jobban csillogott. Nemcsak a közönségnek, hanem a szerelmének is bizonyítani akarta, hogy ő mennyire jó és férfias. Stinggel, Gabriellel és Youssou N’Dourral már dolgoztam turnékon, így ez egy többségében jól bejáratott társaság volt. Nagyon jó hangulat uralkodott közöttünk. Mivel a turné egyes állomásainak szervezése az utolsó pillanatig tartott, Bill megkért, hogy vállaljam magamra a vendéglátó szerepét, míg ő folyamatosan telexezett.
Bill GrahamEgy hónappal később együtt csináltuk az athéni koncertet, ami nem volt egy egyszerű történet… Vittem őket városnézésre, főleg a régi Budapest, a Vár érdekelte őket, gyönyörködtek a dunai panorámában… Az egyik budai étteremben cigányzene volt, érdekesség, hogy Peter Gabriel pontosan tudta, hogy „műzenét” játsszanak, és megkérdezte, hogy nincs-e olyan étterem ahol autentikus cigányzenét lehet hallgatni.
- Voltak a koncertnek kevésbé ismert háttéreseményei is…
- Akkor is telefonált az az elmebeteg, akárcsak a korábbi Népstadion-koncertek előtt, hogy bombát helyezett el a stadionban. De már tudtam őt kezelni: „Robbantson csak, majd kitakarítunk” - mondtam neki. Természetesen tűzszerészek kutatták át már a beeresztés előtt a stadiont, tudhattuk, hogy ez csak a szokásos bolond. A kezdés előtt bejött hozzám Cserhalmi György egy szöveggel, amelyet szeretett volna a színpadon felolvasni. Egy proklamáció volt az erdélyi falurombolás és Ceausescu emberi jogi gyalázata ellen. Nagyon jól megírt, szenvedélyes szöveg volt. Csakhogy az Amnesty kikötötte, hogy világstratégiájuknak megfelelően, semmilyen eltérő célú helyi politikai ügybe nem keverednek bele, mert ez veszélyeztethette volna az itt dolgozó munkatársaik biztonságát és tevékenységét. Ezt próbáltam Cserhalminak elmagyarázni, aki végül, nem szívesen, de megértette. Számomra ez nehéz pillanat volt. Annyit tehettünk, hogy a mi tudtunkkal és behunyt szemünk előtt az ellenzékiek becsempésztek a nézőtérre egy nagy, talán 30 méteres feliratcsíkot, egy Erdély szabadságáról szóló felirattal, amit aztán kézről kézre adva kifeszítettek. És ebbe senki sem köthetett bele, mert a közönség véleménye volt.
- Ez volt az első olyan magyarországi koncert, amelynek konkrét társadalmi-politikai üzenete volt. Sokan azt tartják, hogy az ilyen rendezvényeknek nincsen gyakorlati hozadéka. Én nem hiszem, hogy ne lenne…
- Akik ott voltak, 30 év után is úgy emlékeznek rá, mint egy katartikus, sokaknak életüket döntően meghatározó élményre. Úgy gondolom, hogy a Human Rights, Now! koncert kulturális súlya és értéke ma is megvan, és meg is fog maradni. Nem volt ugyan olyan pénzben mérhető, fizikailag megfogható hozadéka, mint az afrikai éhezőknek gyűjtő Live Aid-nek, vagy az 1989-es erdélyi segélykoncertnek, amelynek bevételéből nyolckamionnyi gyógyszert vihetett a Vöröskereszt Temesvárra. De ugyanilyen érték, hogy 80 ezer ember közösen gondolkodik, ugyanazt érzi, megélik a szabadságukat. Hogy meg lehetett csinálni egy koncertet, amely a bebörtönzöttek szabadon bocsátásáról és az emberi jogokról szól, nagyon sokat jelentett annak a generációnak. Én akkor világpolgár voltam, hivatalosan Nyugat-Berlinben éltem, szabadon utaztam, szabadabban, mint barátaim és kortársaim, de nagyon fontos volt számomra, hogy Magyarország a szabadság felé mozduljon, és máig büszke vagyok arra, hogy tettünk valamit ezért a szabadságért.
