Érdekes dilemma ez a rocksztárélet, melyben az alkotás sokszor életveszélyes őrületét kellene összehangolni a legnagyobb idoloknak is kijáró normális élet vágyával, a zenészek testi-lelki egészségét az általuk nyújtott, a rajongók által elvárt koncertélménnyel. Hisz rockkoncertre az ember a felszabadult zsigeri viselkedésért megy: ordítani, tombolni, ha kívül nem megy, legalább belül - ez a felszabadulás pedig a zenészeken múlik, a megasikeres zenekarok megasikere pedig azon, hogy ezt a vezénylést milyen svunggal végzik, mennyire tudják feltüzelni a jegyvásárló tömeget.
Igen ám, de mindeközben a rocksztárság munka is, hisz a színpadon úgy kellene hozni az elvárt zenei és emberi minőséget, úgy adni a közönségnek katarzist minden egyes fellépésen, mintha az lenne az egyetlen - miközben egy turné két-háromnaponta más városban tartott koncertet jelent. Hogy erre a dilemmára hány zenészünk ment rá, azt alaposan körbejárták cikkek-könyvek tucatjai - például Sebők János Az utolsó dalt a halál játssza című kötete -, és akik élnek, azokat óvintézkedések tucatjai és/vagy már megjárt mély poklok tanulságai tartják itt változatos egészségi állapotban. A sűrűjét megjárt zenekaroknak meg kell tanulniuk az elvárt őrületet józanul hozni, és ez nem mindegyiknek megy jól - a Red Hot Chili Peppers viszont szép kivétel.
Az RHCP ugyanis az érett, sőt, ami azt illeti, lassan már bácsi rock legjobb értelemben vett példája, mely az örök fiatalságra mutat egy méltóságteljes verziót, melyben hatvanéves férfiak úgy viselkednek - és Anthony Kiedis énekes kivételével, aki egészen biztosan megitta az örök élet elixírjét - úgy is néznek ki, mint a magukat elég jók tartó hatvanéves férfiak, viselkedésükben viszont megőriztek valamit a garázszenekari időkből anélkül, hogy idióta tiniknek tettetnék magukat. A tegnap esti budapesti koncert pedig, miközben nem volt ugyan tökéletes, egyértelműen bizonyította: a Red Hot Chili Peppers nem vált nosztalgiazenekarrá, maradt aktívan alkotó és releváns zenei tényező, miközben saját, lassan negyvenéves múltjuk sem vált terhes kötelességgé.
Ez szépen látszik a dallistából, amelyben ugyan többségben voltak a nagy és a még nagyobb slágerek, de mégsem ragaszkodtak az összes nagy kötelezőhöz, és az elhangzottak sem csak a nagyon megmozgató dalok közül kerültek ki. A zenekar teljes nyugalommal játszott egészen csendesülős, lassú dalokat ráérős szólózgatásokkal, és az új lemezről is hoztak pár számot, az It's Only Naturalt egyenesen nálunk játszották először a turnén. A koncert dinamikája egyébként általában rendben volt, csápoltatós megaslágert a vérnyomást helyreállító lassítás követett, a koncertet a csúcsponton zárták, hogy kissé izgalomban maradjon a közönség - az egyetlen igazi negatívum a rövidre szabott koncertidő volt.
Kicsit későn is kezdődött a buli, alighanem amiatt is, hogy nem egy, hanem két előzenekarnak is időt kellett adni. A Thundercat és a Nas is érdekelte a közönség egy részét, ám az egészen botrányos kiszolgálás - közel negyven percig tartott egy italhoz jutni - elég sok nézőt távol tartott az előzenekarok fellépéseitől. Végül az RHCP mindössze tizenhét számot játszott, és valamilyen okból az eleinte tervezett csúcssláger Under The Bridge - bár a turnén eddig jobbára játszották - nálunk nem hangzott el.
A showelemeket egyébként nem gondolták túl - bár a költségvonzat így is elég erős lehetett, a színpad ugyanis szinte teljes egészében egyetlen, ívbe hajlított, monstre LED-fal volt, mely a zenészek talpa alatt és feje fölött is folytatódott, ezt egészítették ki a színpad két oldalán már kötelező kivetítők. A LED-színpadot afféle fényfestésként használta a zenekar, színes minták táncoltak rajtuk, az oldalsó kivetítőkön pedig a koncert élőképei futottak, nem egyszer vadul megeffektezve. Ez egészen fenomenálisan nézett ki időnként, ezzel együtt csak mérsékelten kárpótolt a nem túl jól sikerült hangosításért, ami a túl sokszor tapasztalt túltolt basszus/halk vokálok kombót hozta. Az eredmény nem volt élvezhetetlen, de azért sokat levett az összélményből, hogy Kiedisből sokszor csak kásás motyogást lehetett hallani - és rögtönzött Facebookfal-közvélemény-kutatásom szerint ez nemcsak a színpad és a hangfaloszlop közelében volt így, hanem távolabb is. Hogy hova optimalizálták a hangosítást, az tehát rejtély.
Ezzel együtt a koncert egészen imádnivalóan szeretetteljes élmény volt, ez pedig két fő tényezőnek köszönhető, az egyik a zenekar tagjainak ragadós hangulata, a másik pedig a közönségben jelenlévő, meglepően testvéries atmoszféra. A Red Hot Chili Peppers koncertsikereinek döntő hányada a zenekar tagjainak elképesztő energiaszintjéből fakad, és bár Kiedis mostanában már valamelyest kevésbé szántja fel a színpadot, azért még ma is távol áll a táncdalénekesek fáradt topogásától, a zenekar fő őrültje, Flea pedig helyette is hozza a "sosehalunkmeg" energiát, amellyel az egyszerű basszusgitározást valamiféle erőszakos sámántáncként vezeti elő, vagy éppenséggel kézenjárva érkezik vissza a színpadra egy szünet után - ezzel feloldva a koncert elejétől feszítő kérdést, vajon visel-e emberünk alsónadrágot az őrült kényelmesnek tűnő, szellős férfiszoknya alatt. Egyébként viselt, éspedig fehér fecskét.
A budapesti koncert - ahogy általában az idei turné - fő szenzációja azonban John Frusciante gitáros szereplése volt. Frusciante az RHCP történetének afféle mesebeli szereplője: hol volt, hol nem volt, már a korai években is el-elvonult szünetekre a nagy hírnév elől, legutóbb pedig éppenséggel tíz évig tartott a távolléte, ami 2019-ben ért véget. Ennek ellenére az ősrajongók számára Frusciante "A Gitáros" a zenekarban, mindenki más csak helyettes, így a mostani turnére rengetegen főként azért váltottak jegyet, hogy Frusciantével láthassák fellépni a bandát. A zenész most látszólag élvezte a reflektorfényt, bár tény, hogy társai közül ő viselkedett leginkább visszafogottan, és teljesen átlagos utcai viseletével némiképp turistának is nézhettük volna - ha nem lenne olyan döbbenetesen jó gitáros, amilyen. Kapott is teret, mindjárt a koncert elején szólózott egy gyönyörűt, ahogy egyébként a dobos Chad Smith is, az valamivel meglepőbb volt. A visszatérő Frusciante és Flea láthatólag boldogan zenélnek párosban, a koncert egyik legszebb mozzanata az volt, amikor ők ketten egymással szemben állva pengettek hosszan, ráérősen, nagy tisztelettel és még nagyobb összhangban.
Talán a zenekari energiák miatt vagy egyszerűen az együttes zenéjének játékos-okos jellegéből fakadóan, de a Red Hot Chili Peppers koncertjének közönsége volt az eddigi legjobb fej tömeg, amelyben valaha csápoltam. (A legőrültebb meg a Prodigyé, de ez egy másik történet.) A kiemelt álló szektorban csordultig telt szívű rajongók tomboltak az élménytől szerelmesen, és nem volt olyan gyengéd meglökés, amit ne követett volna őszinte bocsánatkérés, és úgy általában, a közönség soraiban általános gyengédség, öröm és testvériség-hangulat uralkodott. Összességében bakancsilista-kipipálós élmény volt a Red Hot Chili Peppers budapesti koncertje: bármikor újráznék, de ha úgy alakul, hogy ez marad az egyetlen RHCP-koncertem, már azzal is mélyen elégedett leszek.
