Ötvenéves vagyok, és már nyugdíjba akarok vonulni. Hihetetlen, elképesztő, hogy az ő korában még mindig képes hajóra szállni.
Így nyilatkozott a Boston Globe amerikai lapnak Geno Holmes halász, ahogy egy Maine állambeli kikötőben állva nézte, amint Virginia Oliver kigyalogol a partra hajójától. Délután két óra volt, Oliver akkor már több órát töltött el a tengeren, ahol nő létére a világ egyik legkeményebb munkáját végezte: homárokra vadászott. Mindezt ráadásul jóval túl a nyugdíjkorhatáron.
"Ebben nőttem fel"
Az egész életben Rockland városában élő nő májustól novemberig dolgozik rákászként, és hetente háromszor megy ki 78 éves fiával a Penobscot-öbölbe, hogy ellenőrizzék négyszáz csapdájukat. Oliver hajnali három órakor kel, és a fia viszi ki a közeli Spruce Headben található kikötőbe, ahonnan napfelkeltekor kihajóznak, és egészen délután kettőig a hajón dolgoznak.
Oliver kapitányként vezeti a róla elnevezett hajót, a csapdákat a fia húzza fel, ő pedig megméri a kifogott rákokat, a kicsiket és a petéket hordozó nőstényeket visszadobja (erre törvény kötelezi), a megfelelő méretűek ollóit összekötözi és a tartályokba helyezi, illetve előkészíti a csapdákba helyezett csalikat. A Globe-nak azt mondta:
Számomra ez egyáltalán nem nehéz munka. Másnak lehet, hogy az, de nekem nem.
Az 1920-ban született Oliver kislány kora óta dolgozott rákászhajókon, azóta, hogy hét-nyolcévesen elkísérte rákászként dolgozó apját a munkába. Miután tíz évvel később férjhez ment, egy ideig otthon nevelte négy gyermekét, majd egy gyárban dolgozott, de a homárfogás szenvedélye nem hagyta nyugodni. Amikor férje úgy döntött, hogy felmond a munkahelyén és homárhalász lesz, Oliver követte.
Én is felmondtam, és mentem vele homárokat fogni. Egészen addig csináltuk, amíg kilencvenéves nem lett. Én irányítottam a hajót, és mindenkinek azt mondta, hogy én vagyok a főnök. Azt hiszem, igaza volt
- nyilatkozva Oliver a Maine Woman Magazinnak, majd hozzátette: máshogy élt, mint a legtöbb nő.
Nem nőknek való?
Amikor a huszadik század első harmadában elkezdett rákászni, a szakmát fizikailag kimerítő és veszélyes mivolta miatt kifejezetten férfimunkának tartották.
Amikor elkezdtem, rajtam kívül nem volt egyetlen nő sem a rákászhajókon
- mondta. Ez azonban mostanra megváltozott. Az állam kikötőiben egyre több nőt lehet látni, akik saját hajóikon mennek ki a tengerre homárra vadászni, és a rákászok körében már egyre kevésbé is tartják mindezt meglepőnek. Az NPR amerikai közszolgálati adó cikke szerint 2016-ban már 434 nőnek volt homárhalász engedélye, ami az összes engedély nyolc százaléka. 2020-ra ez az arány 15 százalékra nőtt.
Maine híres homáriparában mindig fontos szerepet játszottak a nők, akik a főleg családi vállalkozásként működő cégekben a könyvelést vezették, beárazták a rákokat és lebonyolították az eladást, miközben a család férfitagjai a hajókon dolgoztak. Az utóbbi évtizedekben azonban egyre több és több nő jelent meg a hajókon is. Nagy többségük úgy kezdte, mint Oliver: kislányként mentek ki a családtagjaikkal a tengerre homárvadászatra, mint az NPR 2017-es cikkében bemutatott Sadie Samuels, aki akkor, 25 évesen már elismert tagja volt a helyi rákászközösségnek. A nő elmondta, szinte születése óta halászik, hétévesen már tanulóengedélye volt, ma már saját hajója van, ahol ő a főnök.
A nők száma, illetve aránya feltehetően a következő időszakban tovább nő majd - mostanra leginkább csak azért nincsenek többen, mert Maine állam szigorúan korlátozza a homárfogásra szóló engedélyek kiadását, emiatt nem ritka a tízéves várólista sem. A 33 éves Krista Tripp például a New York Times cikke szerint tizenkét évet várt, mire megkapta az engedélyt. Ráadásul most attól tart, hogy az túl későn érkezett: a klímaváltozás miatt ugyanis idővel eltűnhetnek a homárok.
Véget érhet a homárálom
Manapság már nincsen annyi homár. Túlhalászták őket, mint minden mást.
Ezt újra Oliver mondja, és ha valaki, ő biztosan tudja, milyen változások mentek végbe a homárpopulációban Maine állam partjainál, ahol a világ legjobbjának tartott, minden másnál puhább és édesebb húsú amerikai homárokat lehet kifogni, ami igazi ínyencségnek számít.
Nem mindig volt ez így. Amikor az első telepesek megérkeztek a mostani Egyesült Államok keleti partjára, olyan sok volt a homár, hogy vihar idején fél méteres magasságban álltak a tengerpartokon, és még halászni sem kellett azokat. Mondjuk, nem is nagyon akarták. A homárokat akkor ugyanis olcsó, már-már "szemétkajának" tartották, amit a szegények, a rabszolgák és az elítéltek ettek, és leginkább csalinak vagy a földek trágyázására használták.
A homár az 1800-as évek végétől jelent csak meg a bostoni és New York-i éttermek étlapjain, és a huszadik század közepétől kezdett el igazi ínyencségnek számítani, miután számuk csökkenni kezdett. A szegény ember ételéből a homár olyasvalami lett, amit leginkább a hollywoodi filmsztárok esznek.
Maine állam rákászai, akik először kezdtek el csapdákat használni a homárok kifogására, már a 19. század végén rájöttek arra, hogy a megélhetésüket veszélyeztetheti, ha túlhalásszák a homárokat, emiatt önként elkezdték megjelölni és visszadobni a tengerbe a petehordó nőstényeket. Ezt a gyakorlatot később törvényben tették kötelezővé. Ahogyan azt is, hogy csak bizonyos méretű homárokat lehet kifogni, és ezt be is tartják a maine-i homárvadászok - mondta el a Timesnak James M. Acheson, a Maine-i Egyetem antropológia professzora.
Az állam "homáripara" az 1980-as évektől kezdve kezdett el igazán nőni, amikor a klímaváltozás miatt felmelegedtek a partmenti vizek, ami kedvezett a homárok szaporodásának. Mostanra már több mint félmilliárd dolláros üzletnek számít a homárhalászat, ugyanakkor sokan attól tartanak, a bőség évtizedei véget érnek: az eddig hasznosnak bizonyult klímaváltozás miatt ugyanis folyamatosan tovább emelkedik a víz hőmérséklete - most már olyan mértékben, hogy az kezd károssá válni a homárpopulációnak.
Dave Cousens, a maine-i homárhalász szövetség márciusban lemondott elnöke a Timesnak elmondta:
A klímaváltozás sokat segített nekünk az elmúlt húsz évben, viszont a következő harminc évben végez velünk.
Andrew Pershing maine-i klímatudós a National Geographic című tudományos lapnak elmondta, 2050-re jelentősen csökken a homárok száma Maine állam partjainál, de szerinte nem tűnnek majd el teljesen. Bár a homárhalászat megmarad, a fogás már nem lesz annyira bőséges, mint amihez az elmúlt évtizedekben hozzászoktak. Szakértők figyelmeztetése szerint több mint hatvan százalékkal csökkenhet a homárok száma a területen.
A 101 évesen is dolgozó Virginia Oliver példáját követő homárhalász nők így attól tartanak, hogy egy eltűnőfélben lévő hivatást választottak maguknak. Az engedélyére 12 évet váró Krista Tripp a Timesnak azt mondta, felkészült erre a lehetőségre, és a biztonság kedvéért vásárolt magának egy osztrigafarmot Spruce Headnél.
