Manyi nénitől senki nem kérdezte meg egész nap, hogy evett-e vagy ivott-e bármit. Manyi néni majdnem teljesen mozgásképtelen, nagyothalló, kicsit zavart és nem utolsósorban rákos volt. Mit tehetünk, ha szeretteink kórházba kerülnek?
Este 8-kor ismerkedtünk meg. Ágyszomszédok lettünk a sürgősségin. Nagy luxus, hogy jutott ágy, és nem ülve kellett várakozni. Csak a legveszélyeztetettebb pácienseknek járt ez az extra szolgáltatás. Így a terhességemre tekintettel egyedüli „fiatalként” gurítottak oda a magatehetetlen kisöregek közé. És így én lettem az első, akitől Manyi néni segítséget kérhetett. 14 órás étlen-szomjan töltött várakozás után halkan nyöszörögve megkért, hogy hozzunk neki vizet. De az is lehet, hogy eddig tartott, hogy összeszedje a bátorságát, hogy szólni merjen egyáltalán bárkinek. Hiszen láttam, hogy nagyon zavarba jött, amikor utána bemutatkoztam, megkérdeztem a nevét, és mondtam, hogy mondja nyugodtan, ha kell valami.
Annak, aki még a kisközösségek világában nőtt fel, szokatlan hogy ma már a sors által egymás mellé sodort idegenekkel kell összefognia, ha úgy hozza az élet. Mert már hiába várod, hogy olyan segítő kéz bukkanjon fel, amit ismersz. Végül mi – mert velem volt kísérő is - intéztünk neki ágytálat, adtam neki a puffasztott rizsemből, és felajánlottam, hogy a telefonomról felhívhatja a családtagjait.
A nagy jövés-menésben és panasztengerben képtelenség átlátni, hogy pontosan ki hány korty vizet ivott. Figyelnek vérnyomásértékeket, laboreredményeket, gyógyszerezést – és ezen az osztályon amúgy nem is feladatuk az etetés-itatás. Amikor a sürgősségi protokollokat kitalálták, még két, de legfeljebb 8 órás várakozás volt az általános. Most már 6-12 de akár 18 órával kell számolni.
Épp ezért szerintem lassan ideje volna felülvizsgálni a lejárt szavatosságú eljárásrendeket, hiszen egészségügyi okból is monitorozni kéne, hogy fennáll-e a kiszáradás lehetősége, és esetleg azért romlanak-e a nagy gondossággal mért laborértékek.
Szóval tehetetlen dühöm új céltáblát kellett, hogy keressen. Manyi néni családjára kezdtem haragudni. Hogy lehet egy palack ásványvíz, keksz és legfőképpen telefon nélkül itthagyni a szerettünket? Miért nem ellenőrizték százszor, hogy minden nála van-e? Telefon, pénz, gyógyszerek, okmányok, leletek, zsepi, stb.? Esetleg ennyire rosszban vannak? Megeshet, hogy egy megöregedő bántalmazó szülő irányába jobb csak a minimum szinten tartani a kapcsolódást, de jelen esetben nem tűnt reálisnak ez az opció.
És valóban, amikor éjfélkor megérkeztek, egy szerető család képe rajzolódott ki előttem. Aggódtak a mamácskáért. Kétségbeesve hallgatták, hogy mennyi ideig nem ivott egy korty vizet se. Félmondatokból azt is összetettem, hogy messziről jöttek, és bonyolult volt megszervezni a kórházba való eljutást.
Nem állt össze a kép. Mégis miért hagyták itt 18 órára minden nélkül a magatehetetlen nénit? Mivel még további 3 órát volt szerencsém várakozni, volt időm végiggondolni és összeilleszteni a részleteket. Ők még a régi rendszerhez voltak szokva.
Hozzáteszem: minden egyéniesítés nélkül. Na, erre számított valószínűleg Manyi néni családja is. Ők valószínűleg úgy mentek haza, hogy na most már intézi a rendszer a mamácska minden ügyét. Ők úgyse tehetnének semmit se, akkor se ha ott maradnának.
De már se idő, se ember, se rendszer nincs arra, hogy csak passzív résztvevői legyenek a betegek – és családtagjaik – az egészségügyi gépezetnek.
Ennek a másik oldalát is megtapasztaltam. Fiatal orvosok és nővérek hálásak voltak, hogy folyton szóltam, hogy terhes vagyok (mivel még nem látszik egyértelműen), ezért nem úgy kell engem gyógyszerezni, ultrahangozni, ct-zni meg aztán pláne nem, mintha „alapállapotban” lennék.
Segítség volt nekik, hogy emlékeztetem őket, hiszen kétségbeejtően sok beteg adatait kéne fejben tartaniuk. Ám a régi „rendje-módja szerint majd én tudom” idősebb orvosok sokszor zokon vették, hogy mindenre „figyelmeztetem” őket – pedig én csak segítő szándékkal „emlékeztetni” akartam őket, ha esetleg kiment volna a fejükből. És nagyon is volt, hogy kiment a fejükből.
Szóval ha rossz állapotban lévő családtagodat be kell vinned a sürgősségire:
1. Lehetőleg legyen vele valaki. Ha ez nem megoldható, akkor legalább 4-6 óránként menjen be ellenőrizni váltásban egy-egy családtag. Evett? Ivott? Pisilni, kakilni tudott-e? Pelenkáját cserélték? Szokásos gyógyszereit bevette/beadták? Fázik?
2. Ha ez se lehetséges, akkor legalább kétóránként telefonáljunk. Ne csak az orvosi eredményekről érdeklődjünk, hanem a fent felsorolt élettani funkciókról is.
3. Akármilyen pánikban, zavarban, megoldhatatlan helyzetben vagyunk, mielőtt eljövünk, ellenőrizzük le kétszer, hogy enni- és innivaló, telefon, leletek, pénz, okmányok, szokásos gyógyszerek vannak-e a beteg családtagunknál. Tudom, hogy nagy félelem, hogy ellopják ezeket. De egy ellopott okmány vagy telefon kisebb kár, mint egy kiszáradt nagymama.
4. Készüljünk fel alulfűtött és túlfűtött várótermekre is. Kérjünk, szerezzünk, vigyünk be takarót. Lehet, hogy a váró vagy kórterem ahol elbúcsúzunk, meleg, de előfordulhat, hogy áttolják egy másik szobába, ahol meg egész nap vacogva fog fázni.
5. Rágjuk a szájukba sokszor, hogy már nem tiszteletlenség szólni orvosnak, nővérnek, vagy ágyszomszédnak, ha valamire szüksége van. Nyilván ez nem hotel, hogy minden apró-cseprő dologgal zargassuk az ott dolgozókat, de az alapvető szükségletek jelzése nem hiszti. Sőt segítség az egészségügyiseknek. Nekik is plusz nehezítés, ha a meglévő bajok mellett még egy beesett vércukrot is rendbe kell hozniuk, mert a beteg nem szólt, hogy szédül az éhségtől, mert 10 órája nem evett. A nővérkének és az orvosoknak van épp elég baja.
6. És nem áll meg a világ, ha pont egy olyan egészségügyisbe futunk bele, aki rossz néven veszi a „szólást”. De itt már nincs megtartó rendszer, ha nem nyitjuk ki a szánkat, akkor lehet, hogy hiába várunk arra, hogy majd a megadott rendben és időbeosztás szerint úgyis intézi majd a nővérke, vagy úgyis tudja majd a doktor. Ha pedig mégis pont olyanra kérdezünk rá, aminek amúgy lenne rendje és módja, és csak ki kell várni, és ezért morog egyet a nővérke, hát akkor se „maradunk szégyenben”.
A szomszédok se fognak másnap megszólni, mert mekkora butaságot kérdeztünk a kórházban a gyógyszerbeadás rendjéről. No meg a közismert félelemnek sincs sok alapja, hogy ha egy valóban tiszteletteljes és fontos kérdezéssel felbosszantjuk a morgós nővérkét, akkor majd rosszabb vagy lassabb ellátást kapunk. Ha egy egészségügyis idegállapotában vagy kiégettségében már mindenért is morog, akkor az udvarias és türelmes kérésünk már nem tud sokat rontani az eleve rossz helyzeten.
7. Ha hozzátartozóként, jobb állapotú páciensként látjuk, hogy egy ágyhoz kötött beteg régóta várakozik a folyosón, lépjünk oda hozzá, megkérdezni, hogy van-e valamire szüksége. Lehet, hogy ő nem mer szólni. Sőt, az is lehet, hogy kifejezetten zavarba jön, vagy undok lesz. De ha pont bajban van, és te most segítesz neki, majd ezt otthon elmeséli az unokájának, lehet, hogy egy napon az unokája fog odalépni a te magatehetetlen nagymamádhoz a kórház folyosóján, hogy segítő kezet nyújtson neki.
A legtöbb orvossal, nővérrel egy csónakban evezünk, ők is gyógyult betegeket akarnak visszaadni a családnak, ezért muszáj aktívan együttműködnünk egymással. És nem azt méricskélni, hogy egy ideális világban kinek a dolga lenne egy feladat elvégzése, vagy épp wc-papír biztosítása. Egy helytelenül működő rendszerben a helyes megoldások keresése szinte értelmezhetetlen. Az akármilyen-bármilyen megoldások megtalálása az egyetlen reális cél, ha épségben ki akarjuk juttatni beteg szeretteinket ebből a süllyedő hajóból.
