Váradi Béla már másodjára állított ki a világ egyik leghíresebb fesztiválján – a nagy-britanniai utazó cigányokról készített fotóit tízezrek láthatták óriási plakátokon.
Váradi Béla évekig dolgozott a hazai médiában szerkesztő-riporterként, a 2010-es évek elején azonban úgy döntött, mindent maga mögött hagy és Angliában kezd új életet. Eleinte főként filmes munkákat vállalt, majd fokozatosan a fotózás felé fordult. A nagy-britanniai utazó cigányok mindennapjai két évvel ezelőtt kezdték el foglalkoztatni.
„Akkoriban nagyon magam alatt voltam a koronavírus okozta lezárások miatt, elszigetelődtem a barátaimtól, akikből kint egyébként se volt túl sok. Független filmes munkából egyre kevesebb akadt, a divatfotós megbízásaim szintén megfogyatkoztak. A dokumentarista fotózás viszont nagyon érdekelt” – emlékszik vissza.
Miután Angliába költözött, a hazalátogatásai során évekig fotózta a családját. Ezekből szerkesztett össze egy sorozatot, amit aztán meg abban az évben (vagyis 2021-ben) jelöltek is a Fine Art Photography Awards nevű díj dokumentarista kategóriájában. Ez volt az a pont, amikor eldöntötte, hogy érdemes komolyabban foglalkoznia a dologgal, mert úgy tűnik, van érzéke hozzá.
Úgy gondolta, érdemes lenne a saját szemével megnézni a tiltakozást és megismerni azokat az arcokat, akik a törvénytervezet elleni harcot vezetik. Amiatt is fontos volt ez számára, mert szeretett volna odakint is közelebb kerülni a romákhoz, hiányzott neki a közeg.
Elment Manchesterbe és sikerült is többekkel megismerkednie a tüntetés szószólói közül. Rajtuk keresztül jutott el a kimondottan a vándorló cigányokra specializálódott Travellers Times című laphoz – ők voltak az elsők, akik megbízást adtak neki egy cigány tematikájú anyagra. Így kezdődött a dokumentarista fotós karriere, amit ma már a fő foglalkozásának tart.
Azóta dolgozott a magyarországi Forbesnak is, saját sorozataiban pedig az utazó cigányok mellett az LMBTQ témák jelennek meg hangsúlyosan. Nemrég, egy jordániai útja során arról is készített anyagot, milyen hatással bír a klímaváltozás az emberek életére egy olyan területen, ahol eleve magas az átlaghőmérséklet.
A Travellers Times elindított egy programot TT Vision néven, aminek keretében újságírókat képeztek tovább. Mivel neki már komoly szakmai múltja és tapasztalata volt, az induláskor felkérték, hogy vegyen részt a program struktúrájának kialakításában. Érdekes, hogy mindezek után tanulóként is felvették, ennek köszönhetően idővel akár a Guardiannál vagy BBC-nél is lehetőséget kaphat.
A program során találkozott Sam Haggertyvel, aki Emma Bray mellett az Unfairground nevű helyszín egyik igazgatója a Glastonbury Fesztiválon.
Haggerty tavaly találta ki, hogy mivel a cigányok reprezentációja rendkívül rossz Angliában (a Travellers Times-on kívül alig foglalkozik velük más médium), ő viszont jó barátságban van velük, lehetőséget ad nekik, hogy bemutathassák a kultúrájukat. 2021-ben szervezte meg először az Atchin Tant, ami helyi cigány nyelven pihenőhelyet jelent.
„Az egyik Travellers Times-os kollégám az utolsó pillanatban kérdezett meg, lenne-e kedvem kiállítani a képeimet. Ráadásul a belépőjegy mellett – amit halandó embernek a lehetetlennel határos megszereznie, annyira gyorsan elfogy minden évben – a szállást, ellátást, utazást is állták. Egészen hihetetlen volt, a felhők felett jártam az örömtől.”
A feladata annyi volt, hogy válogasson össze néhány képet az egyik friss sorozatából. Abban az évben volt 50 éves egy cigány kislányról szóló könyv, ennek apropóján szerveztek egy fesztivált Hastingsben, amire őt is felkérték kiállítónak. A 24 képből álló sorozatát egyfajta látleletnek szánta a cigányok helyzetéről a XXI. századi Angliában, adta magát, hogy ezt vigye a Glastonburyre is.
„Az Atchin Tan első évében A/3-as méretű nyomatokat vittem, amelyeket egy két és fél méter magas, másfél méter széles fekete táblára ragasztottak fel. Ekkor még nem volt kellőképpen kidolgozva a koncepció, hogyan lehetne a lehető leghatékonyabban közvetíteni a cigány kultúrát a többségi társadalom felé. Egy kicsit skanzenszerűre sikerült az egész helyszín, ami vonzotta ugyan az embereket, de nem igazán tudták hová tenni.”
Az idei fesztiválra jóval átgondoltabb tervvel készültek a szervezők, aminek már az előkészítő szakaszába is bevonták. Ráadásul ezúttal plakátméretben prezentálhatta a munkáit, amit óriási szakmai előrelépésként élt meg.
„Már tavaly decemberben elkezdtem a fejemben összerakni egy koncepciót arról, milyen üzeneteket kellene átadnunk és hogyan lehetne ezt vizuálisan megvalósítani. Ekkor még csak reménykedtem benne, hogy újra felkérnek, és szerencsére így is történt.
Idén nem egy konkrét sorozatot választott ki, hanem olyan fotókat, amelyek a szándéka szerint tisztán beszélnek az angol cigányok tradícióiról. Már egy héttel a fesztivál kezdete előtt megérkezett a helyszínre, mivel nem volt még tapasztalata abban, hogyan kell ilyen óriási méretű képekkel kitölteni a teret.
„A Glastonbury helyszíne tikkasztóan forró és poros volt, de imádtam együtt dolgozni a hihetetlenül tehetséges cigány műveszekkel, akik közül ki kell emelnem Rose Waudbyt és Harriet Croomot.
Persze ennél is jobb volt élvezni a jól megérdemelt pihenést: nap végén például mindannyian lementünk úszni a közeli folyóhoz, ahol sokszor jobb bulik alakultak ki, mintha magán a fesztiválon maradtunk volna.”
A vezető képnek kijelölt lovas fotóra egy felirat is került („Traditions that are still alive today”, vagyis „Hagyományok, amelyek ma is élnek”), hogy még egyértelműbb legyen az üzenet. Ez a bizonyos kép az Unfairground területére került 9*6 méteres méretben – egyfajta összekötő kapocsként az onnan 3-400 méterre található Atchin Tannal, ahol további három, 4*3 méteres fotó kapott helyet.
A fogadtatásuk pedig a tavalyinál is pozitívabb volt: „Az emberek ott szelfiztek a képeim előtt, ennél jobb reklámot aligha kaphattam volna. Ráadásul a tiszteletet is megadták nekik: a fesztiválokon az ehhez hasonló nyomatokat általában összefirkálják, vagy odavizelnek. Az én munkáimnál ez egyáltalán nem fordult elő, az ötödik nap végére se tették tönkre őket, ami óriási dolog.”
