Amikor áprilisban a Digi Sport Reggeli Start című műsorának vendégei voltak az öccsével, azt mondta, nagyjából száz felkérésnél tartanak. Számolja még? Hogy bírják a nagy rohamot?
Szerencsére most is jönnek folyamatosan a felkérések, és nagyon boldogok vagyunk, hogy még ennyire érdekeljük az embereket. Próbálunk minden megkeresésnek eleget tenni, de most már szeretnénk olyan dolgokra rámenni, mint hosszabb távra szponzort szerezni vagy motivációs beszédeket tartani.
Készült egy reklám, ahol egy jégpályán autóval versenyzett. Milyen ehhez hasonló szokatlan felkérésekkel találták meg az olimpia óta?
Általában minden őrültséget elvállalunk, nemrég például a Playboy magazinba készült egy fotósorozat és egy nagyinterjú. De volt reklámkampányunk a Schweppesszel és a Vodafone-nal is.
Nálunk, a 24.hu-n pedig az Ady 100-sorozatban az olimpiai bajnok váltó másik két tagjával szavalták el a költő egyik versét. Ez hogy tetszett?
Élveztük, izgalmas, újszerű élmény volt. Zakóban kellett felmennünk a jégre, és direkt kértük, hogy ne valami nehéz verset kapjunk.
Fejből mondták vagy papírról olvasták? Megnéztem a videót, de nem tudtam eldönteni.
Ilyen rossz volt? Megtanultuk, négy sor volt csak fejenként.
Úgy nyertek olimpiát a váltóval, hogy az utolsó pillanatban harcolták ki a részvételt peches versenyek sorozata után. A sors a lehető legjobbkor kárpótolta önöket azért, hogy ilyen nehezen jött össze a kvóta?
Tényleg kifejezetten stresszes időszak volt, pedig csapatban van elvileg a legkönnyebb dolga az embernek az olimpián, hiszen csak nyolc ország van ott, ha az elődöntőt sikerrel veszed, akkor már csak négyen maradtok, és ha valaki elesik, akkor nagy esély van az éremre. Nem volt jó érzés, hogy ennyire a végén lett meg a kvalifikáció, de igyekeztem mindig elmondani, hogy attól, mert utolsóként jutottunk ki, még nem fogunk leghátul végezni. Ez is mutatja ennek a sportágnak a sajátosságát, résen kell lenni, figyelni kell, és nem mindig érvényesül a papírforma, így tudtunk mi is nyerni. És valóban, ahogy ön is mondta, az élet ezzel kvázi kiegyenlítette a számlát a sok korábbi nehézség miatt.
Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu
Onnantól, hogy meglett a kvalifikáció, szinte mindenki azt szajkózta, hogy itt a nagy esély, hogy érmet, akár a legfényesebbet hozzanak haza a gyorskorcsolyázók. Tudom, hogy elég laza ember, de azt is így kezelte, hogy kimondva-kimondatlanul mindenki azt várta, hogy érmet szerezzenek?
Sokszor rákérdeztek, és mindig azzal vicceltem, hogy rajtunk semmi nyomás nincsen, mert az állami támogatással nem nekem kell elszámolni, ha nem jönnek az eredmények.
Azzal a céllal mentem ki, hogy én legyek az ország első téli olimpiai bajnoka.
Négy kvalifikációs világkupánk volt, ezeken egyéniben öt érmet, köztük két aranyat szereztem. Nagyon szerettem volna Phjongcshangban bizonyítani, be is jutottam az összes egyéni döntőbe, csak ezeken nem úgy jött ki a lépés és a szerencse sem állt mellém.
Ha jól értem, akkor a váltóval szerzett arany ellenére komoly hiányérzet maradt önben.
Igen, van űr emiatt a lelkemben, de ez is motivál, ezért is csinálom tovább, hogy majd egyéniben is meg tudjam mutatni.
Ha ennyire rákészült, és mégsem jött össze, az eléggé megviselhette, de a váltóban ebből semmi nem érződött. Honnan volt a lelki erő?
Nézzük sorban: az 1500 méterrel kezdtem, ötödik lettem, de ez tökéletes helyezés volt számomra, hiszen nem ez a legerősebb számom. Utána jött az 1000 méter, ahol elestem, ki is zártak, így nyolcadik lettem. Maradt az 500 méter, és igyekeztem mindent feltenni erre a távra, amit egy napon rendeztek a váltóval. Végül csak a B-döntőbe jutottam be, ami azt jelentette, hogy nem volt esélyem beleszólni az érmekért vívott csatába, maradt az 5-8. helyért zajló futam. Az elődöntő után nagyon meg voltam zuhanva, és azt mondtam az edzőmnek, hogy nem akarok a B-döntőben korizni. Szótlanul ücsörögtem az öltözőben, aztán az edzők addig mondogatták, hogy menjek és szerezzem meg az ötödik helyet, hogy végül beláttam, egy olimpián ez a helyezés is nagy eredménynek számít. Odaálltam, és úgy voltam vele, na, ezt most nagyon jól megcsinálom, és meg is nyertem a B-döntőt.
Ez volt a fordulópont, ami rendbe rakta lelkileg?
Igen, úgy érzem. Amikor az elődöntő után ránéztem a többiekre az öltözőben, azt láttam rajtuk, hogy teljesen kétségbe vannak esve, és az van az arcukra írva: vajon Sanyi meg tudja csinálni a váltót?
Nem akartam, hogy ennyire bizonytalanul vágjanak neki a versenynek, úgyhogy felálltam, és azt mondtam, "nyugodjatok meg, bízhattok bennem, felmegyek, megnyerem a B-döntőt és utána megnyerjük a váltót is, csak mindenki tegye bele a saját részét".
A váltó az utolsó versenye az olimpia gyorskorcsolya-programnak, egyben az utolsó esély is az önök számára az éremszerzésre. Egyáltalán nem volt nyomasztó, hogy nincs több lehetőség, vagy összejön most vagy várni kell megint négy évet?
Azt éreztem, hogy az öltözői motivációs beszéd olyan energiát szabadított fel bennem, hogy úgy mentem fel a pályára, nincs fáradtság, és mondtam a többieknek is, ez lehet életünk futama, itt van 12 ezer ember a csarnokban, és mindenki nekünk szurkol, még a koreaiak is, ezt meg kell nyernünk.
Az első körben vezettek, majd az legvégén, igaz, ez épp elég volt. Így beszélték meg a taktikát?
Azt terveztük, hogy előreállunk és megpróbálunk ott ragadni, hogy kimaradjunk a tumultusból. Elrontottam az első váltást, így a koreaiak megelőztek, Csabi (Burján Csaba) pedig annyira lazára vette a tempót, hogy a kínaiak is elénk kerültek, mi pedig a kanadaiakkal próbáltunk harcolni a harmadik helyért. A kanadaiak kétszer is megelőzték Viktort (Knoch Viktor), Ádó (ez Liu Shaolin Sándor testvérének, Shaoangnak a beceneve - a szerk.) viszont szerencsére nagyon jól helyezkedett, és jó helyzetbe hozta a csapatot, ami doppingolt engem is. A koreai váltó esése után már csak arra kellett figyelnünk, hogy kizárólag Kanada legyen előttünk, mert ha Kína is megelőz minket, akkor két ellenfelet valószínűleg nem tudtunk volna lehajrázni a végén. Az utolsó váltásnál Kanada volt az élen, mi a második helyen, Kína a harmadikon, és másfél körrel a vége előtt sikerült előzni, ami aztán aranyat ért.
Amikor a koreai ellenfél elesett, átfutott az agyukon, hogy ha nem történik nagy balszerencse, akkor az érem gyakorlatilag zsebben van?
Az esésük után azt volt bennem, hogy gyerünk, 20 kör van még hátra, most kell helyezkedni. Közben viszont az edzőnk, Lina (a kínai Csang Csing), folyamatosan azt kiabálta, hogy nyugi, és nem értettem, hogy miért, mert én azt éreztem, hogy menni kéne. Aztán a mezőnyben mindenki megnyugodott egy kicsit, hiszen mindhárom csapatnak ott volt az érem a nyakában, és amikor már csak két beváltás volt hátra, azt láttam, hogy Kína és Kanada nagyon verekszik egymással, az aranyért viaskodnak.
Abban a pillanatban az volt bennem, hogy úristen, mit csinálnak ezek? Aztán rájöttem, hogy ők jóval nagyobb olimpiai tapasztalattal rendelkeznek, és megpróbálják egymás között lejátszani, hogy ki legyen az első, és ekkor döbbentem rá, hogy még mi is itt vagyunk, és beleszólhatunk az aranyért vívott csatába.
Korea kiesésével meg is változott a taktika?
Az folyamatosan, gyakorlatilag körről körre változik. Vannak sablon taktikák, de mindig lehet változtatni, az edző figyeli a köridőket, és az olimpiai döntő nagyon gyors futam volt, bár mi belülről nem éreztük annak. Azért is kiabálták, hogy nyugi, mert tudni lehetett, hogy Korea már nem tud visszajönni, és inkább a biztos éremszerzést tartották szem előtt.
Szurkolóként is eufóriát okoz az embernek egy olimpiai arany, de milyen ezt átélni, megélni? Hogy néztek ki a befutó utáni percek, órák?
Amikor átvettem a vezetést másfél körrel a vége előtt, nem arra gondoltam, hogy mindjárt megnyerhetjük, csak az adott pillanatra koncentráltam, hogy mindent jól csináljak. Kell ehhez egy jó adag magabiztosság és önbizalom, hogy ne rontson az ember egy ilyen kiélezett helyzetben. Aztán beértem, de nem tudtam megszólalni, csak kiszakadt belőlem egy nagy üvöltés. Várni kellett a hivatalos végeredményre, mert a bírók visszanézték a futamot, Csabi mondta, hogy még ne ünnepeljünk, én meg azt válaszoltam, hogy most nyertük meg az olimpiát, ezt senki ne veheti el tőlünk, élvezzük ki, örüljünk. Január 28-án utaztunk el Szöulba, február 1-jén költöztünk be a faluba és 22-én volt a váltó. Majdnem egy hónapot kint töltöttünk, folyamatosan rajtunk volt a nyomás, és ez egyszerre tört elő belőlünk. Az egész magyar küldöttség ott ünnepelt velünk az öltözőben, aztán mentünk doppingvizsgálatra, majd sajtótájékoztatóra, és ezután találta ki az öcsém, hogy a dobogón majd csináljuk meg a Usain Bolt-féle mozdulatot.
Ez volt a hivatalos része, de gondolom az olimpiai faluban jobban elengedhették magukat, nem?
Majdnem éjfél volt, mire visszaértünk, mert ottani idő szerint elég későn rendezték a döntőt a tévéközvetítés miatt. A többiek megvártak minket, ott volt Kulcsár Krisztián MOB-elnök és Kósa Lajos a korcsolyaszövetség elnöke is, velük is koccintottunk a sikerre.
Fotó: Fülöp Dániel Mátyás /
24.hu
Orbán Viktor nem telefonált?
Nem, ő nem. A csapat szállásán volt egy plakát, amelyen az állt, hogy 176 magyar aranyérem született eddig az olimpiákon, és valaki filctollal odaírta, hogy plusz egy. Aztán átöltöztünk, és kitaláltuk, bemegyek a városba, keresünk egy szórakozóhelyet, de Knoch Viktor azt mondta, ő már fáradt, nem jön. Elindultunk végül négyen, mert velünk tartott Oláh Bence, a tartalékemberünk is, mire fogtunk egy taxit, azt láttuk, hogy valaki rohan a faluból felénk, és torkaszakadtából kiabál. A Viktor volt az, ő sem tudott elaludni, az adrenalin még pörgette őt is. Megvártuk, aztán elmentünk egy klubba, ott voltunk hajnal 3-ig.
A koreai lányoknál óriási népszerűségnek örvendtünk az öcsémmel, akkor és azóta is állandóan felismernek minket, odaugranak egy közös képre vagy egy ölelésre. Úgy kell ezt elképzelni, mintha Justin Bieber végigsétálna Budapesten.
A szállásra visszatérve egy ideig még nem tudtam elaludni, végül hajnal öt körül sikerült, de tízkor kipattant a szemem, menni akartam.
És még ekkor is a föld fölött járt és vitte a lendület?
Épp ellenkezőleg, a lábamat alig bírtam megemelni, a nagy adrenalinfröccs ólmos fáradtsággá alakult át. Akadt még érdekes élményünk: utolsó nap édesapánkkal el akartunk menni egy étterembe, négy-öt helyre is benéztünk, de mindenhol ugyanaz lett a vége, kiszúrt minket egy koreai, hangosan felkiáltott, majd elkezdett rohanni felénk, miközben a többiek jöttek utána, úgyhogy szó szerint menekülnünk kellett.
Eltelt már elég idő ahhoz, hogy leülepedjen a tudat, hogy olimpiát nyertek?
Szerintem soha nem fog, de nem is hagyjuk, hogy leülepedjen. Nem ebből akarunk megélni életünk végéig, hogy egyszer olimpiát nyertünk, hanem megyünk tovább. Olimpiai bajnoknak lenni rang, de nem fogunk hátradőlni, még akkor sem, ha ez volt a legnagyobb álmunk. De új célokat mindig ki lehet tűzni, szeretnénk újabb olimpián részt venni, újabb élményeket átélni, mert ennél fantasztikusabb dolog nincsen.
Egyszer azt nyilatkozta, 2014-ben Szocsiban annyira elkapta az olimpia forgataga, hogy szinte nem is emlékezett a versenyeire. A mostani diadalhoz kellett ez a fajta versenyrutin, hogy már tudja, mire számítson egy olimpián?
Abszolút. Oda nem éremesélyeként utaztam ki, hanem top 20-as versenyzőként, és nagyon izgultam, elmentünk a nyitóünnepségre, én meg pattogva ugráltam, hogy, jaj de jó lesz, óriási érzés volt bevonulni a többi sportolóval. A versenyekre pedig tényleg nem emlékszem, szinte sokkhatás alatt álltam.
Idén próbáltam erre felkészíteni az öcsémet is, de sajnos nem sikerült. Nem is lehet. Ezt át kell élni.
Öcsém úgy utazott ki, hogy éremesélyesnek tartották, emiatt még nagyobb nyomás volt rajta, és háromszor is kizárták, pedig vele ilyen korábban szinte egyáltalán nem fordult elő.
Az olimpiai felkészülés alatt nyilván rengeteg dologról le kellett mondania, például a barátokkal nem tudott találkozni. Ezeket sikerült pótolni azóta?
Az olimpia előtt nagyjából két és fél évig nem jártam el bulizni, nem nyúltam alkoholhoz, ha egy haverom felhívott, hogy nem megyek-e át, akkor mondtam, hogy most nem. Lefeküdtem tízkor és hatkor keltem, ezt szigorúan tartottam. Az olimpia után felszabadultabban éltem, már nem mondtam nemet, ha egy ismerősöm invitált, eljártunk bulizni, csajozni, elmentünk nyaralni. Így nézett ki a pihenőidőszak. Most, hogy ismét a felkészülést csináljuk, igyekszem visszaállni a szigorú napirendre, de néha előfordulnak lustulások, mondjuk csak tizenegy után fekszem le, és nem hatra állítom az ébresztőt, hanem negyed hétre.
Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu
"Nem az a lényeg, hogy az én nevemet megismerjék, hanem, hogy a sportág a helyére kerüljön" - mondta egy alkalommal. Az ön nevét az egész ország megismerte, de hogy áll a sportág?
2005-ben, amikor elkezdtünk gyorskorcsolyázni, szinte senki nem hallott a rövidpályás szakágról, de mostanra sokat javult a helyzet. Ezért is megtiszteltetés, hogy sporttörténelmi aranyérmesként előadásokat, motivációs beszédeket tarthatunk.
Eljuthat a rövidpályás gyorskorcsolya az úszás vagy a kajak-kenu szintjére? Meghozta a gyerekek kedvét a sportághoz az önök sikere?
Sok mindent elértem már, de azzal a képességgel még nem rendelkezem, hogy a jövőbe lássak. Fogalmam sincs, hogy hova juthat el a sportág, de úgy érzem, mi mindent megtettünk, hogy nagyon fényes jövője legyen.
Karrierjük kezdetén, másfél évet Kínában készülhettek. Mennyit számított ez a karrierjükben, ha nincs ez az időszak, akkor nincs olimpiai arany sem?
Nagyon fontos időszak volt, és lehet, hogy nem született volna meg ez az arany. De én ide venném az összes áldozatot, amit a sportért hoztunk, például a már említett korai keléseket, mert ezek is sokat tettek hozzá.
Az edzőjük, Lina elárulta, eleinte nehezen fogadták el a sportolók, hogy napi 7-8 órát kell edzeniük. Önöknek könnyen ment az alkalmazkodás?
Igen, hamar hozzászoktunk. Mindig is megbíztunk az edzőinkben. Ha az edző azt mondja, hogy menj 100 kört, és te úgy érzed, hogy 80 is elég, akkor teljesen felesleges együtt dolgozni. Bizalom nélkül nem működik a dolog.
Nemrég jött a hír, hogy egy dél-koreai technikus immár főállásban dolgozik a váltó mellett. Milyen szerepe van a stábnak a csapat sikereiben?
Elengedhetetlen a szerepük, hiszen hogyan menjen el egy katona a háborúba, ha nincsenek rendes fegyverei?
A koreai technikus eddig is követett minket a versenyekre, de most már itt él Magyarországon, folyamatosan a segítségünkre van, ami hatalmas extra, mert a pengék például 24 órában karban vannak tartva. Nem az van, hogy úgy utazunk el egy versenyre, hogy két hétig nem nézett rájuk senki. A technikai rész is nagyon fontos, de van erőnléti edzőnk is, két masszőrünk, úgyhogy abszolút profi stáb dolgozik mellettünk. Mindig azt szoktam mondani, és fogok egy tetoválást is csinálni erről, hogy egy végtelen lépcsőn sétálunk felfelé, és sosem érjük el a tetejét, mert folyamatosan fejlődni szeretnénk és új dolgokat csinálni.
Hogy kell elképzelni az erről készült tetoválást?
Lesz egy keret, benne a lépcsőfokok, amin egy srác sétál és fölötte az ég a csillagokkal.
Kiből lesz jó gyorskorcsolyázó ön szerint? Milyen adottság kell hozzá?
Mentálisan kell nagyon rendben lenni, és az sem árt, ha valaki tud csibész lenni vagy olyan jó fej, mint én…
Ha egy szóval kellene jellemeznie magát, hogy milyen a pályán, mit mondana?
Szép.
És az öccsére?
Komoly.
Ez a különbség kettőjük között? Hogy ön lazább?
Soha nem voltam olyan tehetséges, mint ő, a csapatból szinte mindenki jobban biciklizik vagy fut, magasabbra tud ugrani és jobb az izomzata, mint nekem. Viszont nagyon keményen dolgoztam annak érdekében, hogy elérjem a célom, és nagyon sok áldozatot is hoztam, amit mások nem tettek meg. Ezért is tartok itt.
Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu
Az olimpia idején még egy párt alkotott a brit Elise Christie-vel, akinek nagyon pechesen alakultak a versenyei, ráadásul meg is sérült. Ez hogyan hat az emberre, amikor ott van az olimpián és a barátnője maga alatt van?
Ha ott vagyunk életünk versenyén, egy olimpián, akkor mindenkinek kicsit önzőbbnek kell lennie. Fordított helyzetben ő is ezt csinálta volna szerintem.
Szó sincs arról, hogy nem foglalkoztam vele, átmentem hozzá, vigasztaltam, próbáltam tartani benne a lelket, csak nem vettem annyira a szívemre, helyén tudtam kezelni a szituációt.
Gondolom, hogy eddig is tisztelték az ellenfelek a magyar váltót, de érezni rajtuk azt, hogy másképp néznek önökre, mióta nyertek az olimpián?
Ez egy új helyzet nekik is, nekünk is, de most, hogy a szezon elején, az első versenyen összehoztunk egy világcsúcsot, szerintem mindenki még jobban tart tőlünk.
Néhány éve amiatt panaszkodott, hogy kis ország vagyunk és nem túl erős a sportdiplomáciánk, holott ebben a sportágban nagyon sokat számítanak a bírói döntések. Javult a helyzet ezen a téren?
Egyértelműen megerősödött a pozíciónk, az olimpián is kint volt két magyar bíró, ami hatalmas dolog, korábban nem történt ilyen. Ez is egy sporttörténelmi siker, és ez nagyon sokat segíthet nekünk. Igaz, nem főbíróként, hanem asszisztensként voltak kint, vagyis a döntést nem ők hozták meg, csak megjegyzéseket tudtak tenni, de ez presztízs szempontjából igenis sokat számít.
A nyilatkozataikon érződik, hogy jó testvérek Shaoanggal, de van azért olyan dolog, amin össze szoktak kapni? Verseny közben volt már vita?
Versenyen sosem veszekedtünk emlékeim szerint, inkább olyan témákban vannak nézeteltérések, hogy ki melyik csapattal legyen a FIFA-ban. Vagy szóvá teszi, ha jelzi, hogy meghívtak minket egy premier előtti vetítésre, és későn válaszolok neki.
Együtt laknak még?
Igen.
És simán leosztják egymásközt, hogy mikor ki vigye le a szemetet vagy ki mosogasson el?
Hát, ez nagy dilemma tud lenni. De vita azért nincs belőle, ha megtelik a szemét, valaki megfogja, és leviszi.
Olvastam, hogy intézett egy felhívást nőkhöz, hogy az Instagram-oldalán megtalálható az e-mail címe, és írjanak nyugodtan. Sokan éltek a lehetőséggel?
Szoktak írni, de az utcán is szívesen elbeszélgetek bárkivel 15-20 percet, ha megállítanak. Sok olyan üzenet van, amelyben gratulálnak, vagy azt írják, hogy inspirálom őket, ezek nagyon jól esnek.
Könnyebb csajozni olimpiai bajnokként?
Persze. Lottónyertesként is könnyebb, nem?
Lesz valami új védjegy a szemöldöksöprés után?
Szerintem nincs rá szükség, ezt próbálom továbbvinni. Ez amolyan szerencserituálénak indult, aztán nagyon megszerette mindenki, majd jött a kacsintás, amitől a koreaiak teljesen odavoltak.
A Bolttól kapott pezsgők elfogytak már? Vagy egy különleges alkalomra tartogatják őket?
Az olimpiai diadalunk után február 22. a korcsolyázás napja lett Magyarországon, és arra gondoltunk, hogy az egyéves évfordulón megbontjuk a pezsgőket, és a szövetség dolgozóival elfogyasztjuk.
Még véletlenül sem szeretnék a zsebében turkálni, de publikus, hogy mihez kezdenek az olimpiai jutalommal? Nemrég volt szó a brandépítésről, miben gondolkoznak még?
Folyamatosan tervezgetünk, hogy mivel kellene foglalkozni a sport mellett, de nincs még konkrét ötlet. A brandépítéssel is leálltunk kicsit, mert van esély olyan szponzorok feltűnésére, akikkel hosszabb távon dolgozhatunk együtt, és remélem, a rajongóknak is tetszeni fog majd a döntésünk.
A 2014-es olimpia előtt rövidpályás gyorskorcsolyában négy nagy nemzetet emlegettek, az Egyesült Államokat, Kanadát, Kínát és Dél-Koreát. Ma már idevehetjük ötödiknek Magyarországot is?
Szerintem ott a helyünk a top 5-ben, sőt, lehet, még feljebb is tudnánk kerülni.
Idén januárban Eb, majd márciusban vb vár önökre. Olimpiai utáni évben milyen mezőny várható ezeken a versenyeken?
Az Eb mindig kicsit könnyebb, hiszen az előbb felsoroltuk, hogy mely országok számítanak a legkomolyabb riválisnak. A vébé biztosan nagyon nehéz lesz, remélem, oda már úgy utazunk el, hogy előtte aranyérmekkel gazdagodtunk az Eb-n.
