A Washingtonban emelt Lincoln-emlékmű nagyon ismerős sokaknak, nem utolsósorban azért, mert az amerikai akciófilmekben gyakran tűnik fel, amint terroristák, bűnözők vagy akár földönkívüliek támadják meg. A Washington legfőbb tájékozódási pontja ellen intézett látványos támadás azt a gondolatot közvetíti Hollywood eszközeivel, hogy Amerika és értékei veszélyben vannak.
Ám ha egy nyári napon ellátogatunk az emlékműhöz, békés helyre érkezünk, tele iskolásokkal, akik először járnak az ország fővárosában és hallgatják végig a tanáruk által Amerika 16. elnökéről, Abraham Lincolnról elmondott legfontosabb tudnivalókat.
Az iskolások többnyire azt hallják, hogy Abraham Lincoln volt a "Nagy Emancipátor", az a férfi, aki véget vetett a rabszolgaságnak, egyszersmind lezárva az Amerika északi és különváló déli államai között 1861-1865 között dúló polgárháborút, és e nagy tetteiért a kései utódok hősként imádják. "Megmozdította a nemzetet - mondta róla Amerika 44. elnöke, Barack Obama -, és hozzájárult egy nép felszabadításához." Az azóta hivatalba lépett 45. elnök azt ígérte, hogy ő "elnökibb lesz minden elnöknél, aki valaha ezt a hivatalt betöltötte", ez alól pedig az egyetlen kivétel: "a néhai, nagy Abraham Lincoln".
Sok a fehér folt a sikersztoriban
A "Nagy Emancipátor" emlékműve már önmagában is egyfajta fizikai megtestesülése a polgárháború után újraegyesült Uniónak. Azt a felfogást tükrözi, amely szerint az amerikai polgárháború végérvényesen befejeződött. Pedig csak két éve annak, hogy egy nőt megöltek a virginiai Charlottesville-ben egy tüntetés során, amely ahhoz a vitához kapcsolódott, hogy a jövőben hogyan kellene megemlékezni a 150 évvel ezelőtti véres konfliktusról.
Sok a fehér folt abban a tankönyvi sikersztoriban, amely szerint Lincoln felszabadította a rabszolgákat és begyógyította a szétszakított nemzet sebeit. Kezdjük azzal, hogy Abe Lincoln nem kimondottan az a rabszolgaság iránti érzékenységgel jellemezhető hős, amilyennek az emberek gyakran képzelik.
Az ő szemében a déli ültetvényeken és gyárakban dolgozó, akár 4 millió afroamerikai felszabadítása nem maga a cél, hanem a cél elérésének eszköze volt.
Az a taktika, amely a Konföderációt gazdaságának tönkretételével próbálta legyőzni. A déli államok kiválása mindenesetre nem tisztán a rabszolgaságról szólt, hanem - és pontosabban - arról, hogy az észak-amerikai kontinens nyugati részén megalakuló és az Unióhoz csatlakozni kívánó új államokban vajon engedélyezni fogják-e a rabszolgaságot, vagy sem.
Nincs helyük Amerikában?
Azoknak, akik kritikátlanul hisznek a "Nagy Emancipátor" imázsában, álljon itt csupán egy azon meglepő kijelentések közül, amelyeket Lincoln a rabszolgasággal kapcsolatban tett:
Ha meg tudnám menteni az Uniót anélkül, hogy egyetlen rabszolgát is felszabadítanék, megtenném.
Lincoln abban a hóbortos elképzelésben is hitt, hogy a korábban rabszolgává tett személyeknek nincs helyük az Egyesült Államokban, ehelyett vissza kell küldeni őket eredeti hazájukba: Afrikába vagy akár Dél-, illetve Közép-Amerikába. Lincoln sokkal szövevényesebb módon jutott el céljaihoz, semhogy egyszerűen parancsot adott volna a felszabadítás végrehajtására.
Neki ahhoz volt tehetsége, hogy lassan változó álláspontokat fogadjon el, melyek jóval a rabszolgatartás kártékonyságát hirdető radikális gondolkodás mögött kullogtak. Ám a rabszolgaságot elfogadhatatlannak tartó szemlélet felé vezető úton képes volt magával ragadni az amerikaiak többségét. Más szóval: nem szent volt, hanem emberi lény, aki történetesen rendkívüli politikusi képességekkel rendelkezett.
Már javában tartott a háború, amikor Lincoln úgy döntött, hogy közzéteszi Emancipációs Nyilatkozatát (amely 1863 januárjában lépett érvénybe), ám még ez a dokumentum sem ígért szabadságot minden rabszolgának. Számos rabszolgatartó állam lojális maradt az Unióhoz. Néhány, a Konföderáció határán fontos és sebezhető helyet elfoglaló államnak pedig azért engedélyezték a rabszolgaság fenntartását, hogy Lincoln és az Unió oldalán tartsák őket.
Nyomukban a pusztulás…
Lincoln uniós csapatainak egyes akciói óriási veszélyt jelentettek a szökött vagy gazdáik által felszabadított rabszolgákra. Ennek egyik példája az uniós hadsereg 1864-es emlékezetes átvonulása Georgia államon. A William Sherman tábornok által vezetett és az emancipáció zászlaja alatt menetelő hadsereg a pusztítás széles sávját hagyta maga után, amerre elhaladt.
Az uniós oldalon állók ezt a rabszolgák felszabadítására irányuló irgalmas küldetés sikereként fogták fel. Sherman hadjáratát azonban a totális háború egyik szükségtelenül brutális akciójaként is értelmezhetjük, amelyben a betolakodók nem bizonyultak méltónak saját eszményképeikhez.
Ezt a véleményt talán még azok a korábban rabszolgasorba taszított afroamerikaiak is osztották, akik felkapaszkodtak egy Sherman alatt szolgáló uniós vezér, Jefferson C. Davis dandártábornok vonatára (aki nem volt azonos a Konföderáció elnökével). Davis erőihez szökött rabszolgák sokasága (a pontos szám nem ismert) csatlakozott, akik Lincoln seregének védelmére pályáztak, mert biztosra vették, hogy a "Nagy Emancipátor"-t szolgáló csapatok gondoskodnának róluk.
Szégyenteljes incidens
Davis azonban meg akarta szabadítani poggyászvonatát az általa "haszontalan négerek"-nek nevezett ballaszttól, amely lassította előrehaladását és megnövelte a kockázatokat.
Davis hadserege pontonhidakon kelt át a Savannah közeli Ebenezer patak menti mély, piszkos vizű mocsáron. Ám a parancsnok - az uniós sereg emlékezetét és szándékait bemocskoló döntésével - hátrahagyta nemkívánatos újoncait, kitéve őket annak a veszélynek, hogy a konföderációs erők kezébe kerülnek.
Davis egyik kollégája úgy vélte, ennek az lesz a vége, hogy "ezeket a négereket újra összefogdossák, esetleg brutálisan lelövik". Az eset során sokan meghaltak, miközben saját, sebtében összerótt tutajaikon vagy akár úszva igyekeztek átkelni a mocsáron. Az Ebenezer menti eset csak egy szégyenteljes incidens volt, de aláásta Lincoln "Nagy Emancipátor"-i hírnevét.
Csak az elnevezés változott
A rabszolgaság későbbi eltörlése gyakorlatilag az afroamerikaiak bántalmazásának kevésbé hivatalos formáiba megy át. A faji szegregáció sok korábbi konföderációs államban az élet valóságává vált, ahogyan a korábban rabszolgaságba taszítottak olcsó munkaerővé válása is.
A rabszolgaság - az elnevezés kivételével - minden tekintetben fennmaradt.
A Chattahoochee-i Téglagyártó Társaság ennek egy különösen kegyetlen példája volt. Hogy újjáépítsék Atlanta városát a polgárháború után, a teljes gőzzel működő gyár évente több millió téglát állított elő. Ezt úgy tudta megtenni, hogy kihasznált egy joghézagot az Egyesült Államok Alkotmányának 13. módosításában, amely a rabszolga-felszabadítást öntötte formába. Rabszolgaság többé nem létezhet, mondja ki ez a módosítás, "kivéve bűncselekményért kirótt büntetésként".
Ha tehát valakit bűncselekményért elítéltek - amit aránytalanul gyakrabban alkalmaztak feketékkel szemben -, akkor olyan helyzetben találhatta magát, hogy szinte ingyen dolgozik egy "fegyencbérlés" néven ismert rendszerben. Ha különösen szerencsétlen volt, akkor az Atlanta külterületén működő téglagyárba kerülhetett, ahol elítéltek ezreit dolgoztatták halálra: maradványaik feltehetően mindmáig a gyártelep romjai alatt fekszenek.
Kimondatlan elmarasztalás
Mindez és még több dolog késztette Martin Luther Kinget arra, hogy 1963. augusztus 28-án kiálljon a Lincoln-emlékmű lépcsőjére, és onnan szóljon a polgárjogokért menetelő, több mint 200 ezer fős tömeghez.
King nem véletlenül választotta ezt a helyet, hogy elmondja elhíresült beszédét, amelyben a következő szavak szerepelnek: "Van egy álmom." Ezzel az "amerikai álom"-ra utalt, jelezve, hogy ő és feketének született amerikai társai is, csakúgy, mint a fehérek, arról álmodnak, hogy teljes jogú állampolgárként élhetnek a Lincoln-féle Unióban. A Lincoln-emlékmű lépcsőjén állva King hallgatólagosan kimondta, hogy az elnök szellemi öröksége cserben hagyta őt és a hozzá hasonlókat. A rabszolga-felszabadítás többet ígért a fekete amerikaiaknak, mint amennyit adott.
1963 óta természetesen hatalmas változások mentek végbe, de a polgárháború és annak emlékművei még ma is döbbenetet, sőt erőszakot váltanak ki. Az összefüggést a virginiai Charlottesville, egy csendes egyetemi városka egyik parkja szimbolizálja, ahol egy konföderációs tábornok, Robert E. Lee emlékműve áll. 2017-ben a charlottesville-i városi tanács arra szavazott, hogy a terület nevét "Lee Park"-ról változtassák "Emancipáció Park"-ra, hogy ellensúlyozzák a közepén álló szobor hatását.
Egyesek még ennél is tovább mentek, azt bizonygatva, hogy a szobrot teljesen el kell távolítani. A veszély, hogy a szobrot eltávolíthatják, szövetségbe tömörítette a tiltakozókat - a Unite the Right nevű szélsőséges csoport tagjait is beleértve. Erőszakos összecsapásokra került sor, és a Unite the Right egyik támogatója kocsijával az ellentüntetők közé hajtott, és elütötte Heather Heyert, aki belehalt sérüléseibe.
Különösnek tűnhet a felvetés, hogy egy 2017-ben megölt ember az amerikai polgárháború, egy régóta befejezettnek hitt konfliktus legújabb áldozata. Mindez egyáltalán nem fér össze azzal az egységről szóló üzenettel, amit a Lincoln-emlékmű mindmáig oly sok amerikainak közvetít.
A teljes cikk a BBC History magazin legújabb, 2019. októberi számában olvasható.
