A XX. századot kis híján végigélő Czene Béla (1911-1999) neve még a művészetek iránt fogékony emberek többségének sem mond semmit, pedig élete során számtalan alkalommal zajos hazai, illetve nemzetközi sikert arató művész a hazai modern festészet fontos alakjaként korszakokon átívelve, több mint fél évszázadon át alkotott maradandót.
Ezt a fájó hiányt kívánja most pótolni a Móra Könyvkiadó első látásra talán ijesztő méretű monográfiája, A valóság szerelmese, amit a Kieselbach Galéria művészettörténésze, a korábban Csontváry Kosztka
Tivadar, Derkovits Gyula, Aba-Novák Vilmos és gróf Batthyány Gyula munkásságát is a legapróbb részletekig feltáró, majd könyvbe
foglaló Molnos Péter jegyez.
A Kieselbach Galériában
nemrégiben az életmű számos, hosszú évtizedek óta lappangó képét fedeztek fel a Czene család budapesti otthonának padlásán.
A sokáig a kerti fészerben, becsomagolva tárolt képeket a művész fia, a szintén festő Czene Gábor szerint édesapja azért tette félre, mert azok nem sikerültek túl jól, ez azonban korántsem így volt: a melléképület beázása után a műterem padlására került csomagok kibontásakor Molnos, Kieselbach Tamás, illetve a leszármazottak a fő művek egész sorára bukkantak, amik nemcsak ujjnyi vastag por, de a művész dohányzása miatt rájuk rakódott masszív nikotinréteg alatt rejtőztek.
A kiállításon legutóbb épp ötvenöt évvel ezelőtt, 1967-ben feltűnt Strandolók Gyopárosfürdőn (1964) megtalálásáról egy rövid videó is készült, jól érzékeltetve a felfedezés körülményeit, illetve a szakértők őszinte meglepetését:
A giccsképek készítéséből élő Czene Béla Tivadar, illetve a szintén rajzoló Borza Jolán Franciska második gyermekeként született művész munkásságát áttekintve számos művészeti korszakba, illetve egymástól élesen elkülönülő világba nyerhetünk bepillantást.
Kezdetben a harmincas évek Magyarországának légköre árad a kötetből, hamarosan azonban a Rómában töltött időszak (1938-1939) a reneszánszból, illetve az olasz kortársakból merítő munkáit, a háború éveiben született, a falusi életet, a népművészetet, illetve a magyar őstörténetet bemutató képeket, a kötelezővé tett szocreál időszakának az elvárásoknak görcsösen megfelelni akaró nagyméretű alkotásokat látjuk, majd az 1956-os forradalom eseményei után lassan kibontakozó, mindent élesen megfigyelő festőművész világába csöppenünk,
ahol városi jelenetek, a korszak tipikus helyszínei - a központi terek, kertvendéglők, várótermek, fürdők, éttermek illetve az eszpresszók -, valamint a női szépség állnak a középpontban, létrehozva a gulyáskommunizmus tökéletes, minden egyes ecsetvonásában eredeti művészeti lenyomatát.
Az egymást követő fejezetek elképesztő részletességgel, számtalan kis történeten át, a kortársakra való kitekintés mellett vezetnek végig az életművön, amit a magyar művészeti írás 1945 után szinte nem létezőként könyvelt el, annak ellenére, hogy
a munkák nem csak könnyen érthetők, de tele vannak rejtett, vagy kevésbé rejtett utalásokkal, amelyeknek a felfedezése nyilvánvalóan tovább növeli a megtekintő műélményét.
