Rendkívül stílusosan érkeztem erre a kiégéssel kapcsolatos beszélgetésre: egy megcsúszott korábbi munka miatt hajnali egyig dolgoztam, hatórányi alvást engedélyezve magamnak felkeltem hétkor befejezni valami mást, aztán készültem erre az interjúra, majd rohantam, hogy időben ide is érjek. Veszélyeztetett vagyok kiégés-fronton?
Nem feltétlenül. Lehet, hogy ez csak egy olyan nap, ami így alakult. Több tévhit van a kiégéssel kapcsolatban. Az egyik legelterjedtebb az, hogy az emberek a kiégést erőteljesen a munkához kötik, és elsősorban azokat az embereket érinti, akik nagyvállalatnál dolgoznak lélektelen környezetben. Ám önmagában az, hogy valaki sokat dolgozik vagy egy napja hektikusan alakul, nem feltétlenül vezet kiégéshez. Mindenki életében vannak rövidebb-hosszabb időszakok, amikor nem kiegyensúlyozott a munkája vagy általában az élete - de utána ez szépen helyrerázódik.
Ezen a ponton akkor talán érdemes is definiálni, miről beszélünk, ha kiégésről beszélünk.
Többféle definíció van a szakirodalomban. Úgy gondolom, Elliot Aronson meghatározása írja le legjobban a jelenséget:
a kiégés egy hosszantartó érzelmi stresszhelyzet, ami aztán pszichés, fizikai és mentális kimerüléshez vezet.
Azért szeretem ezt a definíciót, mert egyrészt figyelembe veszi, hogy az ember nem csak a munkahelyén éghet ki, másrészt rengeteg olyan dolog történhet, ami ugyan igénybevétel, mégsem stresszforrás. Ha valakinek van egy kimerítő napja, de van egyfajta kiegyenlítődő ritmusa a munkarendjének, nem feltétlenül kell tartania a kiégéstől. A kiégés inkább akkor veszélyeztetheti, ha olyan az élete, mint egy verkli, és még nem is szereti, amit csinál, vagy az élete más területén kerül érzelmileg megterhelő szituációba. Például rossz a párkapcsolata, vagy nincs is, és ezzel még piszkálja is a környezete - ez olyan érzelmi stresszt róhat az emberre, ami teljesen független a munkától. Ugyanakkor az is igaz, hogy szeretheti valaki a munkáját akármennyire, ha ilyen problémák gyötrik a háttérben, ugyanúgy ki fog égni, mert nagy az érzelmi stressz, hosszabb időn át tart, és hiányoznak a felépülési periódusok.
Egyfajta hullámzás a lazább és sűrűbb időszakok között tehát természetes.
Így van. A kiégésnek többféle típusa van. Először is megkülönböztetjük a két fázisát: az egyik, amikor még úton vagyok a kiégés felé, a másik pedig, amikor már kiégtem. Ezeket nagyon fontos elválasztani, mert nem ugyanúgy jövünk ki az egyikből, mint a másikból. Emellett a kiégésnek három alaptípusa, amit a könyvben praktikusan a villanykörte kiégéséhez hasonlítok. Először is van a barnuló kiégés, amikor az ember fokozatosan veszíti el a fényerejét: amikor egyre kevésbé van energiánk, kedvünk, egyre nagyobbakat sóhajtozunk, egyre inkább kivonjuk magunkat a beszélgetésekből, már véleményünk sincsen, csak bólogatunk, vagy még azt se nagyon. A második a villogó, amikor időszakokra még össze tudom magam szedni, de aztán összezuhanok, jön egy teljesen kiégett állapot, aztán megint kicsit jobb, és így tovább. Ilyenkor az amplitúdók a kettő között jól érzékelhetően csökkennek, azaz egyre inkább haladunk a barnulás, az elhalványulás felé. A harmadik típus pedig az elsötétülő, amikor egy ideig látszólag tök jól vagyok, ám egyszer csak kész, vége, lefordulok a székről, azaz valamiféle nagy, katartikus összeomlás következik be.
A könyv kiindulópontja, hogy ezen ön is átesett. Hogyan tűnt fel, hogy kiégés történt?
Fontosnak tartom kiemelni, hogy a könyv nem önterápiás céllal íródott - erre engem felkért a kiadó, mert régóta rendszeresen írok a LinkedIn-re, és ott az egyik írásomban említettem, hogy valaha kiégtem. Korábban még sosem írtam könyvet, így ez nekem most nagy dolog volt, bár nehezen találtam, hogyan kezdjek neki. Már megvoltak a témakörök, a szerkezet, teleragasztgattam a falat post-itekkel, de az, hogy effektíve elkezdjem írni, nem ment. Ekkor javasolta azt a férjem látva a toporgásomat, hogy kezdjem el a saját történetemmel. Megírtam, és utána nem tudtam a klaviatúrához hozzáérni két hétig, mert annak ellenére, hogy mindez évekkel korábban történt, nagyon rosszul esett visszaemlékezni rá. Én abba a tipikus csoportba tartoztam, amelyben a kiégés elsősorban a munkahelyhez kötődik.
Multicégnél, sikeres karrierrel, felelős vezetői beosztásban voltam, mégis eljött az a számomra is megdöbbentő pillanat egy megbeszélésen, hogy nem igazán értettem, mit is keresek ott. Még mennyi idő van hátra az életemből? És ahogy pörög visszafelé a számláló, tényleg ezzel akarom-e eltölteni a hátralévő időmet? Egyáltalán mi értelme van a munkámnak?
Mintha felnyitottak volna egy fedőt, és minden, ami alatta volt, elkezdett feltörni - de közben az arcom rezzenéstelen volt, senkinek nem jutott volna eszébe, hogy belül már három utcával arrébb járok futva. Bárhova, csak innen el.
Tudta akkor, hogy ez kiégés?
Dehogy. Honnan tudtam volna? Pszichológusként sem tanítják, hogy ez micsoda. Eleve viszonylag rövid ideje, a '70-es évek óta ismerjük ezt a jelenséget, ráadásul, amikor én végeztem a pszichológia szakot, nagyon erőteljesen a klinikai pszichológia volt az oktatás fókuszában. A Lipótra jártam gyakorlatra, és az utolsó évben jöttem rá, hogy sokkal jobban érdekel a munka- és a szervezetpszichológia. Azonban a kiégés nem volt a tananyag része, így magamat sem tudtam diagnosztizálni. Egy hosszabb folyamat volt, amíg felismertem, mi a problémám, és még ennél is hosszabb, amíg végül fel tudtam állni. Az első felismerés után csak annyi történt, hogy átállítottam a jelszavamat a céges számítógépemen Freedom01-re. Havonta kellett változtatni a jelszót, és Freedom22-nél tudtam felállni. Ami sok idő, de egy állást ott hagyni gyakran nem megy egyik pillanatról a másikra, pláne egy olyan állást, ahol jól keres az ember. Ráadásul fizikailag nem volt semmi bajom, miközben elviselhetetlenné vált számomra az a mértékű stressz, ami a munkahelyemen ért. Megette a lelkem és örömtelenné tett. Borzasztó voltam, semmi nem érdekelt, ott voltam fizikailag, de nem volt velem öröm az élet - és a fásultságom következményeit a közvetlen környezetemnek kellett elviselnie: a gyerekeimnek és a férjemnek. Szerencsére kitartottak, és a mai napig támogatnak mindenben. Kívülről persze akkor is csodásnak tűnt minden: egy nagyvállalat alelnöke akkora sarokirodával, mint ez a kávézó kétszer, hétszámjegyű fizetéssel, szolgálati Audi Q5-össel, de belül örömtelen voltam.
Így a Freedom22-es jelszónál felmondott.
Fel. Aztán amikor kijöttem a vezértől, felhívtam a férjemet, és mondtam neki, hogy eljöttem, nincs tovább, vége, elegem van, nem tudom, hogy kapok-e végkielégítést, lehet, hogy egy szál bugyiban fogok innen kisétálni, de elég volt. És azt mondta, hogy jól van, szívem, gyere.
Mielőtt távozott, észrevette a környezete ezt a kínlódást?
Ugyan! Nem látta rajtam senki. Persze voltak fura jelek, amiket érzékeltek. Nekem nagyon jó csapatom volt, imádtam velük dolgozni, és amikor nagyon magamba zuhantam, volt olyan kolléganőm, aki rám adta a napszemüvegemet, legalább ne lássák mások, hogy baj van, és kivitt a Szabadság térre sétálni. Szerencsém volt, hogy lehettem ennyire sérülékeny a saját embereim előtt, és mert másnapra össze tudtam magam szedni. Nekem a villódzó típusú kiégésem volt kombinálva a barnulással, tehát egyre tompább lettem - érdekes módon épp ebben az utolsó két évben egészen nagy eredményeket értem el. Úgy, hogy közben belülről rohadtam.
Tehát sikerült eljönni a multitól, ma pedig már vélhetően más az élete. Hogyan "gyógyult meg", illetve hogyan érte el, hogy ne kerüljön vissza ugyanebbe a verklibe?
2017 szeptemberében jöttem el, és eleinte sokáig nem akartam találkozni senkivel. Érdekes pszichés változás történik az emberben ilyenkor, mert egyrészt van egy nagy felszabadultság, hogy de jó, megszabadultam, másrészt viszont van egy légüres tér. Megváltozik a nap struktúrája is: eleinte olyan volt, mintha szabin lennék, de a szabiban van egy minimális feszítettség: tudom, hogy aztán majd vissza kell menni dolgozni. De itt nem volt ilyen, és B tervem sem volt. Pontosabban volt, sütödét akartam nyitni, még üzleti tervem is volt rá, de aztán rájöttem, hogy az nem én vagyok. Akadt, aki azt mondta, jól van, Julikám, most pihenjél három hónapot, élvezd ki a karácsonyt, de aztán januárban kezdd el kipakolni magad, és küldözgesd a CV-det, mert jönnek a fiatalok, aztán neked annyi, elfelejtenek. Én meg mondtam, hogy bocs, de nem.
Hogyan kezdett neki?
Eleinte folyamatosan a kutyával voltam sétálni. Szerencsére olyan típus, akiben a napi negyven kilométer is benne van, mert állandóan vittem, hogy friss levegőn legyek, hogy a zöld, az oxigén, a csend kimossa belőlem ezeket a dolgokat. Feladat volt az is, hogy rendezzem az alvásomat, és egyáltalán, megtaláljam az örömforrásokat, minthogy például leülhetek könyvet olvasni úgy, hogy nem csak az utolsó pici időbe fér bele, hanem megtehettem, hogy ledobtam magam, és eltelt a délután, és végigolvastam egy egész könyvet. Hogy el tudtam menni a gyerekekért edzésre, hogy oda tudok figyelni, mi történik velük, hogy a férjemmel tudok beszélgetni, hogy van kedvünk egymáshoz.
Arról például szinte soha nem esik szó a kiégés kapcsán, hogy egy túlfeszített helyzetben, amikor az embernek mindig máson jár az esze, senkinek nincsen kedve szexelni. Ezekről nem írnak könyveket.
És nem azért, mert nem szeretem, nem kívánom, hanem mert fejben nem tudok ott lenni. Aztán elkezdtem újra felfedezni olyan dolgokat, amiket szívesen csináltam. Volt egy nagy rendrakós, tisztulós időszak is: elkezdtem rendet rakni a garázsban, a fejemben, az életemben, végiggondoltam, hogy mik legyenek a prioritások.
Ez nagyon jól hangzik, de azért feltételezem, hogy egy ponton mégis visszatalált valamiféle munkás hétköznapokhoz.
Természetesen: eljött egy pont, amikor elkezdtem azon gondolkodni, hogy mi lenne, ha olyasvalamit csinálnék, amihez nagyon van kedvem, meg tehetségem, és amiben az addig megszerzett tapasztalataimra tudok támaszkodni. És mivel elég jóban vagyok a technológiával meg az innovációval, és nagyon sokat foglalkoztam szervezeti kultúrával, végül alapítottam egy céget, és fejlesztettünk egy, a szervezeti kultúrák transzformációs képességét mérő szoftvert. A kezdeti buktatók után végül belerázódtam a vállalkozói létbe. Ma, ha valaki belenézne a naptáramba, azt látná, hogy egyszerre százötven dolog fut: most itt vagyok, ez után tartok egy előadást, aztán hazamegyek, megírom a holnapi cikkemet, aztán felkészülök arra a két előadásra, amit a jövő héten tartok, aztán dedikálnom kell könyveket, amiket megrendeltek a vásárlók, közben a honlapom most újul meg, annak még a végső simításai zajlanak, plusz van egy új könyvötlet, amin elkezdtem dolgozni, vannak saját klienseim is, cégek, amelyekkel dolgozok. Rengetegféle dolgot csinálok, és ez iszonyú szórakoztató. Nincsenek egyforma napok. Vannak csendesebb napok, hetek és vannak olyanok, amikor sok a teendő, de ez mind az én döntésem, és tudom, hogy bármelyik irányban hatalmamban áll változtatni. Ez nagyon üdítő.
Tehát most is kellőképpen elfoglalt. Mi védi meg attól, hogy belesétáljon egy következő kiégésbe?
Egyrészt most már sokkal okosabb vagyok, és abban bízom, hogy felismerném magamon az intő jeleket. Időnként elő is fordul ilyen, hogy túl sok mindenre kell fókuszálni, és úgy érzem, hogy maga alá temet. Ilyenkor tudom, hogy el kell mennem sétálni, és azalatt kitalálom, mi a legfontosabb, mi a következő lépés, és mi az, amivel nem foglalkozom. Nem engedem, hogy a figyelmem hirtelen nyolcvan felé legyen. Meg figyelek arra, hogy bizonyos dolgok mindenképpen meglegyenek, például nevessek minden nap. Ezt sokan nem szokták beletervezni a napjukba. Mikor nevetett utoljára egy jót?
A párom elég szórakoztató ember.
Az például nagyon jó. Engem is a férjem annyira meg tud nevettetni, sírva tudok rajta röhögni. A humor nagyon fontos nekem, nagyon sok külföldi stand-upot hallgatok, ami segít az írásban is, és frissen tart. Vagy például nagyon szeretek főzni, és tudom, hogyha fókuszváltásra van szükségem, akkor főzök. Valahogy megváltozott az egész hozzáállásom, és ezt onnan tudom, hogy az elmúlt években azért előfordult, hogy megkínáltak egy-egy multiállással. Ilyenkor kértem néhány nap gondolkodási időt. Elképzeltem, hogyha elfogadom ezt az állást, hogy fog kinézni a hétfőm. Hogy végigmegyek ezeken a folyosókon, hogy megint jön a mókuskerék. Aztán elhessegettem az ajánlatokat.
Ugyanakkor azt nem lehet tagadni, hogy ehhez azért kell bizonyos fokú anyagi biztonság.
Természetesen ez így van. A könyvbemutatóm végén lehetett kérdezni, és ott egy lány konkrétan elsírta magát a beszélgetés közben, mondván, ő tanár, és nem teheti meg, hogy feláll, és három hónapig a lelkét fogja ápolni. Sokan vannak hasonló helyzetben. Ahogy azt már említettem, én sem voltam abban a helyzetben, hogy rögtön kilépjek, amikor úgy éreztem, hogy fel kell állni. Csak jóval később tehettem meg ezt. Ráadásul nem is biztos, hogy mindig a kiszállás a megoldás.
Abból, hogy rosszul érzem magam a munkahelyemen, nem automatikusan következik az, hogy felállok és elmegyek egy másik helyre - mert nem biztos, hogy önmagában a munkahellyel van a probléma. Az is fontos, ahogy azon a munkahelyen én viselkedek.
Gondolok itt arra, hogy nem tartjuk a határainkat, mindenre igent mondunk, és így tovább. Nyilván lehet olyan helyzet, hogy el kell sétálni. De ha e mögött valamilyen belső ok húzódik meg, akkor ezt nem fogja megoldani egy munkahelyváltás. Muszáj saját magunkkal szembenézni, és ha szükséges, akkor változtatni. Annyira felidegesítettem, magam azon a cikken, ami év elején kijött erről a témáról…
