Sokkal koncentráltabbá vált a fesztivál: bár Villánykövesd kiesett a résztvevő falvak közül, Beremend lassan felnő Nagyharsány mellé. Az országszerte óriási pusztítást okozó viharokat pedig itt jóval kevésbé lehetett érezni. Szubjektív beszámoló.
Az Ördögkatlan alig néhány év alatt nőtt fel a Művészetek Völgyével megosztott első helyre a kedvenc fesztiváljaim között, ma már ugyanannyira elképzelhetetlennek tartom, hogy ne töltsek el itt is néhány napot (az ötből rendszerint hármat) minden nyáron.
Ebben a legnagyobb szerepe a már több korábbi cikkemben ecsetelt bájos közvetlenségnek van: úgy maradtak meg maximálisan emberközelinek és a szó jó értelemben véve „mezítlábasnak”, hogy a fapadosság viszont egyáltalán nem igaz rájuk.
A technikai háttér legalább annyira profi, mint máshol, és programkínálat terén sincsen okuk szégyenkezni: bár arányaiban kevesebb az első vonalas sztárfellépő, mint máshol, ez inkább a tudatos koncepció miatt van – nem sok olyan nagyobb nevet tudnék mondani, akik illenének ebbe a környezetbe, de még soha nem hívták meg őket.
Kisharsány továbbra is fájó veszteség, bízom benne, hogy valamikor még visszatér, Villánykövesd viszont jóval kisebb űrt hagyott maga után. A pincesor festői látványa persze hiányzott, de ellensúlyozta az a fejlemény, hogy Beremend ezzel párhuzamosan felnőtt Nagyharsány mellé: soha ennyi helyszín nem volt még ott.
Az egyik idei díszvendég, a Magyar Zene Háza szabadtéri nagyszínpaddal települt ki a strand mögötti füves területre, amely főleg világzenei vonalat vitt, ebből a szempontból a villánykövesdi Teleki Liget szerepét vette át. Itt lépett fel például a Besh o Drom, Dés László és vendégei, a Kollár-Klemencz Kamarazenekar, valamint a Kiss Tibivel kiegészült Csík Zenekar.
Személyes tapasztalatom csak az utóbbiról van, arra viszont olyan hatalmas tömeg gyűlt össze, amely talán még a nagyharsányi focipálya átlagos közönségét is felülmúlta. Ebből is látszik, hogy Beremendben bőven van potenciál: ha a szándék adott rá, idővel akár teljesen egyenrangúvá is válhat Nagyharsánnyal, csökkentve ezzel a fesztivál vízfejűségét. Igaz, a központi falu itt közel sem annyira élhetetlenül zsúfolt, mint Kapolcs a Művészetek Völgyében, de ettől függetlenül csak jó lehet, ha minél inkább eloszlanak a látogatók.
Szintén Beremendre költözött át az idén harmadjára megrendezett Offlájn Rezervátum, melynek kiindulópontja most is az volt, hogy csak repülő üzemmódba állított telefonnal lehet belépni. Ezt a szabályt elég sokan próbálták változóan kreatív kifogásokkal (pl. csak az időt néztem meg!) kijátszani, amire válaszul rendszerint szúrós tekintetet és ledorongoló szavakat kaptak a szervezőktől.
Kora délutánonként közös alvásra (hivatalos nevén melatonin-termelésre) hívtak mindenkit a sátrakba, melynek végén szombaton a Verőköltő akusztikus koncertje ébresztette a résztvevőket.
A zenekar eredetileg csak fél órát akart játszani, de annyira fellelkesültek a pozitív fogadtatáson, hogy végül több mint két órán keresztül ott ragadtak, ekkor is csak azért hagyták abba, mert kezdődött a következő program: beszélgetés Peer Krisztián költővel a szerelemről és hasonló témákról. Számomra ez volt a legjobb hangulatú délután az idei fesztiválon.
Tizedik éve hagyomány a Faluturisták rendhagyó idegenvezetése: a Köles Ferenc által vezetett öttagú színészcsapat minden évben egy másik falut, illetve helyszínt mutat be sajátos stílusában. Idén a beremendi Duna-Dráva Cementgyárba költöztek, így a két évvel ezelőtti „hagyományos” gyárlátogatás után (amelyet egyébként ezúttal is meghirdettek) ismét tehettem egy sétát a 120 embernek munkát adó komplexumban.
Én valamivel több megrendezett jelenetre vagy poénra számítottam, azonban így sem bántam meg a részvételt: a cementgyár különleges helyszín, egyszer mindenkinek érdemes meglátogatnia, akit vonzanak a nagyközönség elől egyébként elzárt objektumok, de másodjára sem volt unalmas.
Cseh Tamásnak, mint a Katlan egyik védnökének mindig nagy kultusza volt itt, most azonban születésének 80. évfordulója alkalmából még a szokásosnál is több dolog szólt róla. Három helyszínen (a nagyharsányi Narancsligetben és focipályán, valamint a beremendi faluközpontban) is fotókiállítással emlékeztek életének jelentős állomásaira, bárhol bele lehetett futni utcazenészekbe, akik a dalait játszották, valamint a hivatalos fellépőket is megkérték, hogy építsék be valamelyik számát a repertoárjukba. Így tett többek között a Csík zenekar, a Csaknekedkislány és a 30Y is.
Ebből kifolyólag a többi helyszín mellett ide is szabadon be lehetett vinni a kisboltban a benti ár feléért vásárolt söröket, vagy a pincészeteknél egy benti hosszúlépés áráért megkapott literes sétálófröccsöt. Esténként így is komoly sorok alakultak ki a pultnál, de aki akart, jelentős összeget spórolhatott meg ennek köszönhetően, szóval még egy óriási pluszpont a szervezőknek.
Az időjárás ezúttal a szokásosnál is szeszélyesebben alakult, gyakorlatilag mindennap esett valamennyit, de szerencsére közel sem elviselhetetlen mértékben. Igazán komoly vihar csak kétszer volt: első este a Platon Karataevet és a vele egy időben tartott programokat teljesen elmosta, csütörtökön pedig az Esti Kornélnak fél óra után kellett lemenekülnie a színpadról, és később se jöhettek vissza.
A Narancsligetben ugyanekkor kezdő Analog Balaton viszont végigjátszotta a szettjét, és más programmal sem találkoztam, ami elmaradt vagy idő előtt félbeszakadt volna: mindennek találtak fedett helyszínt, vagy lement az eredeti terv szerint, mint például a Csaknekedkislány koncertje, amire a szinte végig kitartó csapadék ellenére is rengetegen voltak kíváncsiak.
A 30Y nagyszínpad-záró koncertjének végén szokás szerint a teljes stáb feljött a színpadra, élen Bérczes Lászlóval és Kiss Mónival, a megilletődöttségükön pedig érződött, hogy kicsit ők maguk sem hiszik el, honnan hová jutottak el 15 év alatt.
Az biztos, hogy az Ördögkatlannak ritka elkötelezett rajongótábora van: az időjárási viszontagságok ellenére is meg tudták őrizni a látogatószámot, rengeteg előadás futott teltházzal. Sikeresen bővítették a támogatói programjukat is, közel 300-an támogatták a bérlet normál áránál nagyobb összeggel, összesen több millió forinttal a fesztivált.
Őszintén szurkolok nekik, hogy ezután is kitartsanak, mert nagy szükség van arra, amit csinálnak – és arra, hogy legyen öt olyan napja az évnek, amikor mindent elfelejtve, önfeledten kiálthatjuk a jól ismert mottót: „Nem vagyunk normálisak!”
