Sokat gondolkodtunk a testen magán. Hogy mennyit ér. Ezért is szerettük nézegetni a régi képeket. Egyszer előkerült egy komoly nagyítás, még egy, a kilencvenes évek végén készült sorozatból. Milyen szép vagy, mondta Móna megigézve, de én nem láttam szépnek magam. Inkább csak szívszorítóan fiatalnak. Egy kölyökkutya! A sminkem kimerült az erős tusvonalban, a ruhám egyszerű volt, fekete, a pózolást nevetségesnek tartottam volna. Minden játék visszáján voltam, dacosan és büszkén. Rólam még sosem készítettek komoly fényképsorozatot, mondta Móna. Az első nagyon fura volt, magyaráztam neki.
Mintha tablóképet csináltunk volna, meséltem, hátam a falnak, éreztem is erősen a hideget, katt, katt, katt. Ma már persze bánom, mondtam, hogy kialvatlanul mentem, hogy még nem találtam magam a testemben. Ám ami a legfurcsább, hogy talán épp ettől lett olyan jó a kép.
Ki ez a suta kislány? Mi történik vele, amikor a szemébe nézek? Testportré. Ha van ilyen, és van, hiszen látom, ez a bénán támaszkodó valaki épp ezt mutatja fel, akkor léteznek testemlékek is. Nem kéne annyit Móna testére gondolnom, mégis az ő magas, karcsú alakja dereng előttem. És összemosódik egy másik képpel, a nőével, akit az egyik nyáron lenyűgözve bámultunk a strandon. Öreg volt, ezt tudtuk, de hogy miből, azt képtelenek voltunk megfogalmazni. Az arca sima volt, persze nyilvánvalóan a műtétektől. Mi árulta el? Talán a járása, a válla hajlása. Lassan közelített a vízhez, öregen, és a tekintete is öreg volt, kéklett a ránctalansága felett, mint valami fura jelzőszerkezet. Egy-egy mozdulat. Legszebb emlékem rólad, amikor először nyúlt felém a hosszú karod, mondta hirtelen Móna, még mindig a régi képet nézve. Szinte kardként vágta át a levegőt. Ezer méterről felismernélek. Ugyanolyan vagy még mindig, mint ez a lány a falnál. És csodálatos ez a festett műteremháttér is. Mindig festett háttérnek dőlsz, és mindig megtart egyfajta nem létező világ. Sokszor eszembe jut ez a lány, aki voltam, meg az, ahogy a vénséges vén banyán, a strand rémén nevettünk. Nem kedves kacagás volt ez, és nem is szívből jövő. Csúnya dolog volt, pironkodtunk is miatta. Aztán mégis megint nevettünk, a mindig túl sok sminken, a durva túlzásokon. Ahogy a rúzs túlszalad a kontúron, nagymamarúzs, a régi rutin viszi a kezet, a hajdani szépség beidegződései. Aztán a túl tinilányos frizura. Mint a KoLaFánt játék, rázkódtunk össze, nem illik a feje a testére, nem passzol az arca a mozdulataihoz! Igen! Az öreg test és a bontatlan selyempapírarc. Az energia paródiája. Szegény néni, öreg baba. Egyébként akkor is ő jutott eszembe, amikor észrevettem az első ősz hajszálaimat. Ez tévedés! Ez nem lehet. Szinte éreztem, hogyan futnak, szöknek el belőlem a színek, mint amikor kiázik egy hanyagul befestett anyag. Elszíneződik körülöttem a víz, ott maradok fakón. Másnap befestettem az első árulóimat. És mosolyogtam. Hogy minden úgy van, ahogy lennie kell.
Mi az a Matiné?
Vasárnap délelőttönként egy-egy regényből mutatunk részletet, jobbára kortárstól, remek szövegeket, történeteket. Ha tetszik, az oldal alján ott a kötet szerzője, címe, kiadója, irány a könyvesbolt vagy a könyvtár.
A Matiné eddigi termését itt találni.
De jó lenne megöregedni. Móna szeme könnyes lett. Akarjunk megöregedni! Olyan leszek, mint a nagyanyád, röhögte el magát, és mindkettőnk előtt megjelent a még élő, a még nagyon is vicces nagyi. A délután, amikor igazán odatette magát. Hányszor felidéztük! Nem volt merszem felkészíteni Sándort, akkori barátomat a nagyira. Egyrészt Sándornak nemigen lehetett elmondani az ilyesmit, másrészt meg sem próbáltam, mert nem tudtam még, hol vannak a határok. Nem túl régóta jártunk, pár hónapja, a nyár második felében Kapolcson ismerkedtünk össze, Mónáék társaságából halásztam ki, és akkoriban, eleinte legalábbis, igyekeztem a jó arcomat mutatni. Azaz kitartóan alakoskodtam és cukiskodtam, pakoltam magam jobbra-balra. Nagyon tetszett Sándor, vagy legalábbis ezt beszéltem be magamnak, és ezúttal nem akartam elrontani. Még azt se mondtuk ki, hogy hát mi járunk, bár mindenki úgy beszélt rólunk, hogy persze, Sándor az én pasim. És ez nekem nem volt ellenemre, sőt. Szerettem volna, ha ebből kapcsolat lesz, nem olyan, mint amilyenekben az utóbbi időben szenvedtem.
Emberfeletti önfegyelemmel álltam hát ellen annak, hogy féltékenységi balhékat rendezzek, nem kértem rajta számon minden hülyeséget, nem szimatoltam - legalábbis nem látványosan.
Sosem mesélsz a családodról, vetette fel egyszer mégiscsak Sándor, miután pár napot eltöltöttünk vidéken az édesanyjánál, aki egyedül nevelte fel. Ebben rögtön vádat hallottam, súlyos szemrehányást, mintha befurakodtam volna Sándor normális családjába, de semmit nem adtam volna cserébe. Hát jó, gondoltam, akkor legyen. Bedobom egyből a mély vízbe. Nem mintha másmilyen víz lett volna nálunk. Biztos elég ajándék a nagyidnak ez a szál orchidea, szorongott Sándor, amikor már a kapucsengőn feküdtem. Ösztönösen ráförmedtem, hogy sok is, de rögvest megbántam, békítő puszit adtam meghökkent arcára. A kapu csak nem akart nyílni, de szerencsére jött egy szomszéd, és beengedett minket. Felérvén az ajtót résnyire nyitva találtuk, és amikor a kopogásra sem jött válasz, beléptünk. Bent félhomály volt, gyanús csend. A nagyi fennakadt szemmel feküdt a kanapén.
Te jó ég, suttogta Sándor, te jóságos ég. Nahát, Sándor, mondtam jeges hangon, higgadtan, úgy tűnik, elkéstünk, a mama meghalt. És zajosan pakolászni kezdtem. Sándor döbbenten bámult. Ezt a falat ki fogom üttetni, hogy itt amerikai konyha legyen, folytattam, és remélem, az öreglány nem valami soha meg nem található helyre rejtette a betétkönyvét, mert szerintem kellene adnunk a kerületi hajléktalanszállónak is abból a pénzből, amit összesmucigoskodott.
Na, erre felült a nagyi, hatalmasat kiáltva, hogy senki nem eszik abból, amit kínkeservvel, fillérről fillérre összekuporgatott, de nem ám. Sándor annyira megijedt, hogy nekiesett a falnak. Én csak röhögtem. Igaz, nem teljes szívemből, mert ezt a műsorszámot már igencsak jól ismertem, és vártam a folytatást. Jött is. A nagyi mindennek elmondta Sándort, mert csak egy idióta hoz méregdrága orchideát, amikor a tavasz virága az élő tulipán, de amúgy ő a csokoládét szereti, meg az alkoholmentes pezsgőt, meg a kubai szivart, de arra meg nyilván sajnálta a pénzt! Sándor tiltakozni próbált, de a nagyi ráhörgött, hogy inkább valljon színt, mit akar az ő kisunokájától, mert ha nem teszi, mehet, amerre lát, alászolgája. Sándor egy pillanatra megnémult, majd annyit tudott kinyögni, hogy még nem tudom, még alig ismerjük egymást.
Erre a nagyi szeme megint fennakadt, nem hagyta leülni a show-t.
Hirtelen ledobta magáról a blúzát, és csupasz, nyolcvanéves mellére mutatott. Na, fiam, ezt nézd meg. Ez a test. Ennyit is ér. A kis barátnőd most még szép és hamvas, de akkor is kelleni fog, ha ilyen lesz a melle, mint most az enyém?
Sándor nagyot nyelt, és kipréselt magából egy igent. De látszott rajta, alig várja, hogy leléphessen. Ám most nem ő volt a színpadmester. A nagyi a botja után kapott, és kiabálva fenyegetni kezdte páni félelemben hátráló, reszkető lovagomat. Hogy megveri, ha bántani meri az ő kisunokáját, de úgy, hogy attól koldul! Majd az anyagiakról faggatta Sándort, és miután kiderült, hogy még se lakása, se autója, hangosan zokogni kezdett, hogy az unokáját egy csóróval verte meg a sors, földönfutók leszünk, koldusok, de akkor én már hiába szaladok hozzá, nem fog segíteni, mert ő megmondta az elején, hogy alamizsnalesőkkel ne kezdjek, csövesekkel ne álljak össze, mert annak szegényház lesz a vége. Itt éreztem, hogy kezd leülni a hangulat. Búcsút vettünk hát a nagyitól, és elindultunk haza. Szótlanul gyalogoltunk, bár én belül viháncoltam.
Kemény a nagymamád, mondta Sándor, kerülve a tekintetemet. Hamarosan szakítottunk is.
De előbb azért még egyszer meglátogattuk a nagyit. Sándor akkor persze tulipáncsokrot hozott, amit a nagyi sértetten vágott az asztalra. Hát persze, ő megérti, a fiatalság már azt hiszi, az öregnek minden jó, bármivel kiszúrhatják a szemét.
Amúgy igaza volt, mondta Móna, de ő mindenben a nagyi pártját fogta, odáig volt meg vissza az öreglánytól. Persze neki könnyű volt, nem neki kellett belenőnie a tömény hülyeségbe. Nekem ez a kedvenc képem magamról, halászott elő egy másik alkalommal, amikor nála voltunk, egy régi albumot Móna. Tudom, persze, hogy nem különösebben jó kép, az egyik családi nyaraláson készült az akkoriban divatos eldobható fényképezőgéppel. 1992 nyara, még bőven gimnazista voltam, épp vége lett a tanévnek, a harmadiknak. Nézd, mutatott magára, nézd, milyen büszkén állok! Szinte leugrom a fotóról! Egy tó partján álltak, Móna, az anyja, az apja és egy másik lány. Egy régi barátnőm, Kati, ott ismertük meg a nyaraláson, már nem láttam ezer éve, magyarázta. Mónán egybefürdőruha, az amerikai rokonok küldték, ragyogott fel a szeme még ennyi év után is. Barackszínű, enyhén csillogó anyagú úszódressz, a mellrészén rafinált kis kövecskékkel. Ezt a keszeget épp akkor fogtuk! Nézd apát, milyen jól néz ki! Anya meg, mint egy modell. Irigykedve néztem rájuk. Mennyire önfeledtek. Mennyire szépek!
Én csak undort tudtam érezni a testek iránt sokáig. A fedetlen test maga volt a rettenet, képtelen voltam strandra járni, ha a fedetlenül hagyott testrészekre gondoltam, elsápadtam. A kibuggyanó keblek, a redőző hasak, a rengő combok látványától émelyegtem. Nem akartam ebben részt venni. Ahogy a verejték összekeveredik a strand homokjával.
Milyen gyönyörű Móna családja! Örökkön örökké ilyenek is maradnak: büszkén feszítők, sugárzók! Élnek minden fotón.
Ha lehunyom a szemem, és elképzelem önmagam, egy mozdulatlan alakot látok. Egy mozdulatlan figurát a semmilyen térben. Egyszerűen nincs körülöttem semmi, mégsem lebegek, tehát kell lennie földnek alattam, égnek felettem, kell lennie térnek, ami engedi, hogy helyem legyen benne. Talán egy, a semmiből kimetszett helyen vagyok: hangárban, raktárban. Egy üres szobában, ahonnan a költöztetők már mindent elvittek, vagy egy olyan szobában, ami egy frissen elkészült házban található, ahol előttem nem járt senki. De lehet, hogy egy mező ez, egy hatalmas tisztás vagy egy elfeledett homokos tengerpart egy sziget lakatlan oldalán. Meztelen vagyok, ezt is csak érzem, úgy sejtem, úgy dereng, mintha meztelen lennék. Érdekes meztelenség ez, nemtelen, részletek nélküli. És nem látok arcot, nem látom az arcomat. Ez persze nem baj, az arcomat ismerem, nem kell megnéznem ahhoz, hogy felismerjem. Az arcomat megszoktam, láttam már százezer tükörben. A mozgását, a fintorait, a ráncait, a redőit, az árnyékait is kívülről ismerem. Úgy érzem, csukott szemmel egészként tapasztalom önmagam. Akkor ott vagyok, teljesen, egyedien, összetéveszthetetlenül.
De rajtam kívül tudja ezt valaki?
Nem is olyan rég megláttam magam a tömegben. Ez az én arcom, gondoltam, amikor a lányra néztem. Fiatalabb volt nálam vagy húsz évvel, szóval egy sokkal fiatalabb önmagam volt. Neki is feltűnt a hasonlóság, összemosolyogtunk.
Mosolyogtam, kényszerítettem magam a mosolyra, milyen helyes lány, utálom, milyen telt az arca, milyen szép a szája, szeretnem kellene. Máskor összerándulok, ott van, ott vagyok! Az apám arca. Mennyire nem vagyok egyedi, milyen egyszerűen összekeverhetők az arcok és a testek. Ha álmodom, még annyira sem látom magam, mint a képzeletemben. Bizonyos álomfejtők szerint az álomban minden szereplő mi magunk vagyunk. Eszerint álmunkban könnyen beköltözünk egy másik testbe, beszélünk belőle, viselkedünk helyette, megnyilvánulunk. Magunkat ritkán látjuk kívülről, mintha nem is lennénk, csak az érzéseink, az idegeink, a legelemibb ösztöneink. Néha nehéz arra gondolnom, hogy az álmomban működő ember is én vagyok. Rosszul alszom egyébként, nagyon-nagyon régóta, gyakran már előre rettegek az alvástól, megpróbálom előre lejátszani a lehetséges forgatókönyvet, hogy meg ne bolonduljak.
Nem is olyan régen ököllel behúztam a mellettem fekvő arcába.
Egész másvalakivel harcoltam egy másik dimenzióban. Önmagammal harcoltam, és ököllel támadtam vissza. Vajon mit akartam magamban megsemmisíteni?
Ha ébren vagyok, és így gondolok a testre, már mozgásban látom. Szigorú ruha takarja, lám, világos: már nem is gondolatok ezek, csak tükrök, tükrök mindenhol. A fürdőszobában, a kivágódó ablakokban, az utcán a kirakatüvegekben, a szépen csillogó díszkövek felszínén. Látom magamat, és látok másokat, ahogy mozognak, ahogy próbálnak jelen lenni és közelíteni egymás felé. Lenyűgöz a mozgás, a legapróbb mozdulat is, mindegyik maga a csoda, a jel, hogy élünk. Soha le nem hulló leplek takarásában, mások és magunk köré tekeredő fátylak között.
Minden gondolatunk eltakar, elrejt, ott rejtőzünk mögöttük. Ott vibrál minden rezdülésben a hús és a vér, folyik az ereinkben a félelmetes egyformaságunk. Ez az egyformaság feloldódik a testben, egy vele, így próbáljuk keresni magunkban a különbözőt, ami végül nem más, mint amire azt mondjuk: Én. Szeretem a testek elmosódó, áttűnő, transzparens és meg-megtorpanó lendületét. A tömör test valóságát, a tömör test sérthetetlenségébe vetett bizalmat. Mindenki a saját testét védi, azaz saját magát. Itt kellene helyet kapnia a szerelemnek, a vágynak. És itt kellene olykor elfedni mindezt. Meddig lehet várni arra, hogy valaki úgy lásson meg minket, ahogy mi látjuk magunkat, amikor lehunyjuk a szemünket?
Egyszer Móna készített rólam egy felvételt, csak úgy, telefonnal. Épp nálunk volt, már esteledett, a nappali két külön sarkában dolgoztunk. A fotó évekkel később került elém, amikor egyik telefonról másoltam át az adatokat a másikra. Néztem magamról a képet. Portré? Nevezhetem annak? Alig látszom, de igen, ez a hátam állandó hajlása! Ahogy nem veszem észre az alkonyt, nem érint meg a sötétedés, elég nekem a képernyő fénye, elég a betűk vibrálása. Fogalmam sincs, milyen napszak van, nem is érdekel.
Nehéz azonosítani rajta, olyan vagyok, mint az áruházi kamerafelvételen a tolvaj, hiába kapják el, a szemcsés kép nem lenne elég bizonyítéknak. Persze a legokosabb nyomozó azért felismeri.
Leleplezi a tartása, egy jellemző mozdulat. A fejem tetejére idegesen feldobott haj, nem is tudom, talán a földön találtam egy csatot, megsebezte a fejbőröm, de ez sem zavarhatott sokáig, nem annyira, hogy abbahagyjam a munkát. Képcímet is írt akkor Móna, ezt: Dolgozik. Az ebédlőasztalon még a reggeli maradéka, de képtelenség lett volna elpakolni, mert elég egy kis zavaró elem, és oda minden. Pizsama van rajtam, és a tegnapi smink maradványa. Ez csak emlékkép, a képen talán nincs is semmi ilyesmi, csak annyira enyém a helyzet, annyira ismerős, hogy a sok tapasztalat önkéntelenül kiegészíti. Ez mind-mind ott van a képen. És a többi is, a véletlen. Ahogy az ablak tokosztásai és a szárnyak keresztet formálnak. Épp a hátam felett. Mintha az alkotás, a mérgezően addiktív belemerülés lenne a keresztem. Más is lehetne, és csakis én lehetek. Ki lehet bontani engem belőle: azt is látjuk, amit nem látunk, fényt kap a képzelet. Szép vagyok ezen a képen? Igen, annak látom magam. Tehát így lát, aki megles, ez maga a csoda, ezt már Móna mondta. És a teremtett pillanat: megmaradt. A szépség, ami lehet, hogy csak egyetlen másodpercre villant fel, odatapadt a képre, és bizony, beleolvadt a fotó alanyába, belém is. És aki a képet csinálta, az is ott van, örökké. Ahogy Móna akkor látott, belém épült. Az emlékeimbe, a testembe. A meztelenségem része lett. A sorsomé.
Meztelenséget a maga tiszta valójában először még kislányként, az NDK-ban láttam. Kirándulónap volt, déltájban egy tó partján a fűbe heveredtünk.
Néztem a felhőket, lassan úszkáltak előttem, majd egyszer csak beúszott a képbe egy hímtag. És még egy. Még kettő.
Vagyis inkább berepültek, mi ugyanis egy fa árnyékában pihentünk, azon lógtak a kötélliánok, amiken a pucér fiatalok a vízbe lendültek. Tágra nyílt szemmel bámultam őket. Másnap a berlini Pergamon Múzeumba mentünk. Órák hosszat bóklásztunk a fehér torzók között. Némelyiknek nem volt feje, karja, ám roppant hímtagjuk nem hiányozhatott soha, mintha még a pusztulás is sejtené, mi kell az élet folytatásához. Ők én is lehetnék. Én vagyok. Mindegyikük. A szobrok szinte fölém nőttek és vakítottak. Nézz meg minket, ez maradt belőlünk, pedig minket megmintáztak, talán mert annyira tökéletesek voltunk. Nekem még gyerektestem volt, és gyerekgondolataim. Egyikünké, másikunké, enyém, tiéd. És mi bennünk a közös? Csupán annyi, hogy létezünk. Az előző napi vidám fiúkra gondoltam, az élőkre. Mi lesz velünk?
Szegény testünk. Megszemlélhető, fej, törzs, végtagok, arc. Mint ezek a szobrok, mint egykor a babáink. Legyen a baba ma menyasszony! Legyen indián lány! Csipkés legyen, melegítős legyen, valamilyen. Az egykori babáinkban ott voltunk mi, a későbbi felnőttek, hiszen a játék lány üres plasztikszemekkel vizslatta: na, mi lesz belőled? Natasa és Lili babáim máig megvannak. Natasa ruhái elvesztek, dermedten, meztelenül áll a tévé mellett. Natasa néz, szőke haja csapzottan lóg a vállára, így mered csupaszon a semmibe. Lili arisztokratikus, egy távoli nagynénitől kaptam, aki mindig igazi kislánynak akart látni engem, nem béka- és csigagyűjtögetőnek, éjjel kiszökdösőnek, vadócnak. És én szerettem a kifinomult Lilit is piros fodros szoknyájában, zsabós ingecskéjében. Mindkét baba én voltam. Ahogy játszottam velük - pontosabban, ahogy egy voltam velük -, feloldódtam magamban és a pillanatban, úgy adtam át magam a játéknak, hogy nem is kellett játszanom. Később ámulva néztem a próbababákat. Milyen egyszerűek és mégis milyen könnyen alakíthatóak! Más haj, más ruha, és kész a tökéletesen más profil. Üres a szemük, mesterséges pillantás, de én meglátom mögötte a szándékot, a személyiséget.
Európa-szerte hagyomány volt, hogy a halál beálltakor megállították az órát, kinyitották az ablakot, és letakarták a tükröket. Hogy a halott meg ne lássa önmagát, mert az megnehezítené a távozását. Móna pár hónapja volt halott, én meg órák óta csak bóklásztam a városban, egyedül, az előző este látott darabon gondolkodtam. Életről-halálról, születésről és elmúlásról szóló, katasztrofálisan rossz előadás volt. Aztán nem tudom, mi történt velem. Valaki megérintette a vállam. Jól van? - hallottam a kérdést. Felnéztem, és magamat láttam szemben egy óriási tükörben, és magamnak magyaráztam. Mire magamhoz tértem a sokkból, aki megérintett, már továbbment. Néztem a tükröt a kirakatban, valami vicces bolt volt, két csontváz tartotta az aranyozott keretet. Mintha a saját halálom nézett volna vissza rám. Kihez szóltam? Már megint Mónával beszéltem? Jól jönne valami hülye vicc, gondoltam. Legalább a saját halálomat jó lenne egy tükörben benne felejteni.
Móna kiszolgáltatott testére gondolok. A saját kiszolgáltatott testemre gondolok. Ágyban fekve, egyedül, évek távlatából. Már én vagyok az öregebb. Érzem, ahogy lehúz megint a rosszkedv, nem tudok mozdulni, koncentrálnom kell arra, hogy uraljam magam. De mégsem tudom fegyelmezni az elmém. Nem bírok a szorongással, ettől megfájdul a fejem. Fáradt vagyok, fáradt, fáradt, ha ki kell nyitnom a szemem, csak emberfeletti erővel megy. Csak a puha, lehunyt szem mögött jó, egy időre. Majd újra támad a belső gyilkos, nem hagy aludni, nem hagy felébredni. Ki kellene cserélnem magam mással. Talán Mónával. Talán ilyenkor ő követel helyet bennem.
Karafiáth Orsolya: Egymás könyve - Amikor összegyűrtük az eget
Scolar, 2021
Vedd kézbe a 24.hu legemlékezetesebb tartalmait!
Izgalmas arcok, kihagyhatatlan történetek
Keresd az újságárusoknál, vagy rendeld meg az mc.hu/riporter oldalon!
Megrendelem
