Rengeteget olvashatunk arról, hogy a labdarúgásnak nevezett permanens pszeudoháború legnagyobb sztárjai közül Cristiano Ronaldo milyen emberfeletti edzésmunkát végez azért, hogy 34 évesen a legjobb(ak egyike) lehessen, Lionel Messiről azt is megtudtuk nemrég, hogyan cselezi ki edzésen befűzetlen cipőben és játszi könnyedséggel a Barcelona teljes védelmét oda-vissza kétszer, míg a Real Madrid nem a szerénységéről híres csapatkapitányáról, Sergio Ramosról azt írta meg a sajtó, hogy az esküvőjére csak az léphetett be, aki egy unikornist tetováltatott magára - ha csak ideiglenesen is. Mi most az élsport mögötti küzdelem és az élsportolók életét körülvevő kevésbé nyilvános miliő megmutatásához két olyan sportághoz nyúlunk, amelyek sportértéke vetekszik a fociéval, ám - itthon - jóval kevesebb publicitást kapnak.
Grand Slam és elitpartik
A teniszvilág kulisszái mögé Bazula Géza egykori junior versenyző, majd edző segítségével néztünk be. Még csak a harmincegyedik évét tapossa, ám már sokat tapasztalt versenyzőnek és edzőnek számít a teniszben.
Junior versenyzőként évekig második volt itthon, majd ösztöndíjjal az Egyesült Államokba került. Egy dallasi középiskolai év alatt belekóstolt az európainál sokkal kevésbé merev amerikai képzési rendszerbe: nemcsak edző, hanem profi teniszezők is mentorálták, 16 évesen pedig ő is kapott 12 éves juniorokat, akiket coachingolt.
18 évesen látta be, hogy nem elég jó a profi teniszhez, pontosabban nincsenek meg azok a rendkívüli képességei, amelyek a teniszelitbe kerüléshez szükségesek, ezért inkább egy Los Angeles-i ösztöndíjat választott. Ott és New York-ban végezte el a nemzetközi gazdálkodás szakot. Két évet maradt tanult szakmájában, ám a monoton irodai munka mellett is tartott tenisz workshopokat és adott tanácsokat, mígnem végül felhagyott a nyakkendős élettel és profi teniszedzőnek állt. Mivel 18 éves koráig hatvan országban volt alkalma versenyezni, így a későbbi - a mai - tenisz elit kilencven százalékát személyesen ismeri, és rajtuk, a teniszezők meglehetősen zárt közösségén keresztül első kézből értesül a teniszvilág nem nyilvános információiról is, a profi edzői munkája révén pedig bekerült a tenisz elit és az amerikai felső tízezer számos ponton összefonódó kapcsolati hálójába és mindennapjaiba.
Történt, hogy egyszer egy idősebb úr hívta fel és a világ egyik legismertebb amerikai divattervezőjének nevével mutatkozott be, Géza tréfának hitte a hívást és megszakította az épphogy kibontakozni kezdő diskurzust. Csak másodjára hitte el, hogy azzal beszél, akivel.
A divatmogul gáláns ajánlatot tett: akkor 12 és 14 éves fiú unokáit kellett egy nyáron át edzeni New York állam elit üdülőparadicsomában, Hamptonsban. A kényelme biztosítása érdekében egy hétszobás házat béreltek neki, ahol egy séf és két szobalány leste minden kívánságát - közel a megrendelő óceánparti villájához. De ha bármiben hiányt szenvedett volna, harminc manhattani csúcskategóriás étteremben ehetett
- csak egy számot kellett bemondania és azonnal megnyíltak a kapuk, az asztalfoglalással és a számlafizetéssel sem volt gondja, minden olajozottan, előre leszervezetten működött. A fiúk ügyesen játszottak, olykor a közelben éldegélő, a Forbes szerint 82 milliárd dollárral Amerika második leggazdagabb családjának számító Koch fivérek egyikének 11 éves gyereke is becsatlakozott.
Egyszer volt alkalma hazavinni Manhattanbe a nebulót, akitől mikor megkérdezte, hol tegye ki, mire azt a választ kapta:
"Bárhol. Az egész utca a miénk."
A Long Island végében található üdülőövezetben karnyújtásnyira élt Leonardo DiCaprio és Madonna is. Előbbivel egy olyan partin találkozott - a divatmogul küldte el maga helyett -, amelyre csak Ferrarival lehetett megérkezni - és mivel az neki nem állt rendelkezésre, kénytelen volt begyalogolni a július 4-i ünnepi mulatságra, ahol csak a háromnegyed órás tűzijáték került négyszázezer dollárba.
Madonnával pedig egyszer a teniszező unokák és az édesanyjuk társaságában volt alkalma jógázni - a közös szelfi ötletét a fekete, hústorony fazonú testőr határozott fellépése feledtette el vele. A divatmágus házában egyébként gyakori vendég volt Jimmy Fallon showman, Adam Sandler, Will Ferrell vagy Ben Affleck is.
A teniszvilághoz kapcsolódóan az egyik legemlékezetesebb élménye egy európai top játékoshoz fűzi, aki akkoriban - közel egy évtizede - sokkal bohémabb életet élt, mint manapság. Az eset Géza első New York-i estéjén történt, ami egybe esett az év legrangosabb amerikai tenisz tornájával, a US Opennel. Egy barátja hívta meg a Grand Slam-tornához kapcsolódó zártkörű bulira, ám hiába volt felírva a listára, ez a megtermett doorman kőszívét nem hatotta meg.
"Te vagy Federer?" - kérdezte az óriás, "Nem" - hangzott a tényközlés, "Akkor kint maradsz" - született meg az azonnali ítélet. Gyors telefon, a barát már bejutott, megígérte, hogy kiküld érte valakit. Jött is az akkor is közismert, ma pedig világsztár játékos és két üveg Coronát tartott Géza elé: "beviszlek, ha lehúzod". Nem volt mit tenni, nagy nehezen sikerült, addigra a géniusz már régen végzett a maga söreivel és bár Géza elveszítette az ivóversenyt, az állhatatosságáért beengedés járt. Hogy a teniszcsillag aznap éjjel mennyit ivott, azt számolni sem volt könnyű, de hogy két nap múlva hogyan verte ronggyá a világranglista akkori harmadik helyezettjét, az még döbbenetesebb volt - Géza soha életében nem látott olyan teniszt. És itt ébredt rá végérvényesen, hogy jól döntött 18 évesen, amikor nem a további versenyzést választotta: vannak, akik egész életükben edzenek, tudatosan táplálkoznak, mindenre odafigyelnek, ami az élsporthoz kell, erre jön egy ilyen éjszakai duhaj zseni, akit feltörli veled a padlót. A top teniszhez extrém adottságok is kellenek, nem elég a tehetség meg a szorgalom.
Hasonló bulikban egyébként a popsztár Rihannával és Mariah Careyvel, a pókermilliomos Dan Bilzeriannal vagy Tom Brady amerikai futballikonnal is találkozott. Egyetemistaként volt alkalma játszani Hugh Hefner unokatestvérével a Playboy-villában, a kinti edzősködés során pedig szoros kapcsolatba került a Manhattanben tenisz akadémiát működtető McEnroe fivérekkel is.
"A tenisz zárt közeg - mondja Géza - szinte mindenki ismer mindenkit, hasznos, életre szóló kapcsolatok ezek, ha az ember bölcsen használja", ennek köszönhetően gyakran kap megkereséseket a világ különböző pontjairól (egykori tanítványa ma amerikai korosztályos bajnok), a következő munka azonban még kérdéses, csak egy biztos: a sportágat a világért nem hagyná el.
Eszeveszett sebesség és családias légkör
Turán Frigyes nevével csak az nem találkozott az elmúlt húsz évben, aki bedugta a fülét, amikor a sporthíreket mondták a tévében. Második interjúalanyunk huszonöt éve autóversenyző (jelenleg az általa alapított Turán Motorsport nevű csapatával). Pályaversenyzőként mindent megnyert itthon, hétszeres abszolút bajnok, a kategóriánkénti meg a csapat bajnoki címek számát nem is tartja számon, annyit nyert belőlük. 2003-ban váltott ralira, a letisztult pályaszakaszok nyújtotta steril közeg után kellett az új kihívás, a raliban ugyanis nem lehet eléggé felkészülni a pályából és az időjárás még akkor is beleszólhat az adott körülményekbe - akár az indulás előtti utolsó pillanatban is.
Így történt ez a november 8-10. között Nyíregyházán és környékén megrendezett Rally Hungary-n, ami nem csak az ORB záró futama volt, hanem az ERC-sorozat egyetlen magyar állomása is. A Rally Hungary-n a Shell Helix Ultra versenyzőpárosa, Turán Frigyes és Bagaméri László sporttörténelmet írt, mivel 16 év után újra Európa-bajnoki futamot nyert egy magyar páros, sőt Frigyesék ugyanezen a versenyen az ORB záró futamát is megnyerték, olyan időkülönbséggel, melyre 23 éve nem volt példa a magyar ralisportban.
Frigyesnél a versenyzés családi indíttatásból jött, egy éve elhunyt édesapja szintén neves autóversenyző volt - ráadásul, abban az időben Trabantokkal és Zsigulikkal szinte folyamatosan életveszélyben versenyzett -, élete végéig fia mellett volt az autósportos karrierjében, előbb szponzorként és mentorként, majd mentorként, azután csapattagként, és minden verseny előtt volt egy-egy jó tippje. Frigyes az abszolút bajnoki cím kivételével a ralisportban is mindent elért itthon és a valaha elért legjobb magyar eredmény is nevéhez fűződik - 2010-ben Bulgáriában lett abszolút világbajnoki nyolcadik helyezett.
A teljesítménye értékét csak növeli, hogy olyan gyári (Citroen, Ford, Hyundai, Toyota stb.) csapatok ellen jutott ilyen magasra, amelyek nagyjából ezerszeres költségvetéssel és elképesztő infrastruktúrával készültek, mégis lekörözte a versenyzőiket (tíz-tizenkét profi versenyző csapatonként) - a sikert a Leicester City 2016-os angol bajnoki címéhez hasonlítom, Frigyes találónak érzi az analógiát. Emlékezetes történet, hogy amikor végül a 8. helyen végzett, a több napos verseny egyik napja végén Malcolm Wilson, a Ford csapat igazgatója, korábbi nagyszerű autóversenyző, odaküldött hozzájuk egy nála dolgozó magyar fiút azzal, hogy "Malcolm azt üzeni, picit menjetek már lassabban, mert ciki, hogy elveritek a pilótáit". És ebben semmi rosszindulat nem volt, a kedves csipkelődésnek szánt üzenetből később egy sikeres kapcsolatfelvétel és egy szponzori szerződés lett. A nemzetközi ralisport szereplői ízig-vérig sportemberek, senkit nem nézték le, csak mert alacsony a költségvetése vagy mert újonc, sokukkal a mai napig baráti a viszony - árulja el Frigyes -, a családias légkör, a bajtársiasság, ami áthatja a közeget, emocionálisan egy életre a sportághoz köti az embert. A 8. helyet egyébként 90 induló közül szerezte meg, ahol a 12 gyári csapat profi pilótáinak más dolga sem volt, mint egész nap tréningezni: reggel és este fizikai felkészülés (funkcionális és súlyzós edzés) személyi edzővel, napközben autózás. Magyarországon a professzionális autósportnak nincsenek meg a feltételei, ő világ életében munka mellett versenyzett, szerencséjére, a jelenlegi munkája is szervesen kapcsolódik a sportághoz: a Hankook versenyabroncsait forgalmazza tíz országban.
A versenyeket körülvevő miliő egészen más, mint az általában cirkuszhoz hasonlított Forma-1-ben. A raliban a versenyzők nincsenek hermetikusan elzárva a nézőktől, szurkolóktól, lehet velük találkozni a szervizparkban, oda lehet hozzájuk menni és mivel egy versenyen reggeltől estig úton vannak, simán el lehet csípni őket az út szélén, miközben guminyomást mérnek.
A versenyzők tehát folyamatosan interakcióban vannak a rajongókkal, és ebbe a hangulatba bele lehet szeretni. Frigyes mindig élvezte az ismertséget, a sajátos, sokak szerint bevállalós, látványos versenyzési stílusa miatt a népszerűbb versenyzők közé tartozik, hozzáteszi, ő belül egyáltalán nem érzi kockázatosnak, ahogy vezet, amit mások "bevállalósnak" látnak, ő olyankor annyit érez, hogy "jól megyünk" - igaz, minden kanyart igyekszik a maximumon autózni. Sokan miatta jártak és járnak versenyekre. Szerencsére, mondja, olyan hisztériát nem kellett átélnie, mint Raikkönennek, akit, amikor raliban versenyzett, egy japán stáb mindenhova követett, a finn határozott fellépése kellett hozzá, hogy leállítsa őket.
Ami a magyarországi közeget illeti, a versenyzőket összekovácsoló partik neki hiányoznak, a vb-ken, a nemzetközi versenyeken az utolsó nap mindig arról szól, hogy valamennyi csapat együtt bulizik, olykor a szurkolókkal együtt.
Aki nem tud lazítani, az nem tud feszülni sem
- ki kell engedni a gőzt egy verseny után egy pohár bor vagy egy korsó sör kíséretében. A rali abszolút csapatsport, a szerelők, a navigátor is a csapat szerves részei, a csapatok pedig egy nagy család, a ralisport részei.
És hogy milyen is ez a családias hangulat? Emlékezetes sztori, amikor egyszer, Franciaországban Petter Solberg norvég autóversenyző egy esős napon, a szlalompályán megtett edzés végén - ahol Frigyes csak annyit érzett: "jól mentünk" - odament hozzájuk: "srácok, picit menjetek már lassabban, mert egy tizeddel vagytok a második helyen, mi vagyunk az elsők és az összes gyári autó mögöttetek van".
A versenyek záróbulijaira egyébként tilos telefont bevinni és fotózni, a hangulatot és az emlékezetes jeleneteket képek helyett mindenki fejben kell, hogy megőrizze.
