Lattmann Tamás: Orbán Viktor jóváhagyása nélkül is a NATO tagja lehet Svédország

Ami most történt, a lehető legrosszabb forgatókönyv, Orbán Viktort és a magyar parlamentet simán megkerülhetik a nemzetközi jogász szerint.

Amikor kiderült, hogy Törökország ratifikálni fogja Svédország csatlakozását, a magyar diplomácia lépéskényszerbe került. Korábban Szijjártó Péter azt nyilatkozta, nem mi leszünk az utolsók, akik jóváhagyják a svéd csatlakozást. Mégis így lett.

Orbán Viktor tizenkilencre húzott lapot, amikor váratlanul meghívta Ulf Kristersson svéd miniszterelnököt Budapestre, amit ő elutasított. Közben befutott a török ratifkáció híre is. Most itt áll Magyarország egyedül, és kevesen értik, mit is akart Orbán Viktor. Erről beszélgettünk Lattmann Tamás nemzetközi jogásszal.

– Milyen helyzetbe került Orbán Viktor azzal, hogy a török parlament megelőzte a magyart a svéd NATO-csatlakozás jóváhagyásával?

– Ez volt a létező legrosszabb forgatókönyv. Ezt azért lehetett tudni. Egy valamit kellett volna elkerülnie, hogy a törökök beelőzzék. Az a helyzet ugyanis, hogy a NATO-tagság tekintetében azért van módszer arra, hogy kikerüljenek valakit. Csak ezt senki nem akarta alkalmazni, mert ez kellemetlen. A törököket persze nem is olyan egyszerű kikerülni, mégiscsak a NATO második legnagyobb haderejét adják. Velük alapvetően senki nem akar szórakozni, politikai értelemben sem.

– A törökök F-16-osokat akartak leginkább. Mi mit?

– Igen, világos volt, hogy a törökök mit akarnak, el is mondták, a nagy részét meg is kapták a svédektől. Nálunk én meg vagyok róla győződve, hogy a svédekkel szembeni izmozásnak egy nagyon egyszerű és világos oka volt, a svéd EU elnökség, ami az elmúlt fél évben volt. Azt akarta volna elérni a kormány, hogy a svéd elnökség írja ki a szavazást a 7. cikk szerinti eljárásról. Ez az ügy az Európai Unió Tanácsa előtt van 2018 óta, és azért nem tud továbbmenni a folyamat, mert nincs meg a lezárásához szükséges négyötödös többség.

Tehát ez megint az a rettenetesen gyenge külpolitika, hogy van egy darab nyomorult vétójogunk, és azzal próbálunk fenyegetőzni jobbra-balra. Egyik válságból csetlünk-botlunk át a másikba, és azt hisszük, hogy vagyunk valakik. Csak hát a svéd elnökség nem akart ennek megfelelően játszani. Szerintem folyamatosan erről szólt a zsarolás, de a svédek ellenálltak. Csak az a baj, hogy ez a blokkolás a NATO-tagság esetében egyáltalán nem biztos, hogy eredményre vezet, mert el kell olvasni a washingtoni egyezményt, ami nagyon világosan fogalmaz. Azt mondja, ha egy államot meghívnak a NATO-ba, akkor ez az állam egyoldalú csatlakozó aktusával a NATO része lesz. Svédországot már tavalyelőtt meghívták. Tehát innentől kezdve Svédország a washingtoni egyezmény szerint egyoldalú aktussal, úgynevezett csatlakozással is részévé válhat a NATO-nak. Közölnie kell, hogy akkor én most csatlakozom.

Ankarával, Törökországgal nem biztos. Tehát ezért nyilvánvaló volt a svédek szempontjából, hogy Erdogant valahogy be kell állítani a vonatba, ha az megvan, utána már tulajdonképpen bármit lehet csinálni. Simán benne van a pakliban, hogy most ez fog történni. Azaz Svédország akkor is NATO-tag lesz, a magyar parlament meg azt csinál, amit akar. Senkit nem érdekel, hogy a magyar parlament mit akar. A meghívás megtörtént, konszenzussal, mert csak így lehetett. Tehát

Törökország ellenállása bizonyos mértékig a magyar kormány számára egyfajta pajzsot jelentett. El lehetett bújni mögötte. Mert Törökországgal szemben ezt a fajta megkerülős politikai húzást nem biztos, hogy meg akarta lépni bárki is, mert Törökország egy jelentős állam. Magyarország viszont nem az. Tehát Magyarországgal meg lehet csinálni. És nem ez az első eset, hogy megteszik. Megy a pattogás Ukrajnával szemben, ehhez képest azért mégiscsak meghívják Ukrajnát mindenhova. És akkor Szijjártó Péter megsértődik és kivonul. Senkinek nem hiányzik. Szóval a NATO-ban már nagyon régóta látszik az, hogy kikerülik az ilyen-olyan magyar ellenállásokat, meg ellenkezéseket.

A Felek egyhangú megegyezéssel a Szerzõdéshez való csatlako­zásra hívhatnak meg minden más európai államot, amely képes arra, hogy elõsegítse a Szerzõdés elveinek továbbfejlesztését és hozzájá­ruljon az észak-atlanti térség biztonságához. Minden ekként meghí­vott állam részesévé válhat a Szerzõdésnek, ha csatlakozási okiratát az Amerikai Egyesült Államok kormányánál letétbe helyezi. E kormány a Felek mindegyikét értesíti az egyes csatlakozási okiratok letétbe helyezésérõl.

11. cikk

Ezt a Szerzõdést a Feleknek saját alkotmányos elõírásaiknak megfelelõen meg kell erõsíteniük és végrehajtaniuk. A megerõsítõ okiratokat, mihelyt lehetséges, az Amerikai Egyesült Államok kormányánál kell letétbe helyezni, amely minden egyes letételrõl értesíti a többi aláíró Felet. A Szerzõdés az azt megerõsítõ államok között életbe lép, mihelyt az aláíró államok többsége, közöttük Belgium, Kanada, Franciaország, Luxemburg, Hollandia, az Egye­sült Királyság és az Egyesült Államok megerõsítõ okirataikat letét­be helyezték; a többi aláíró állammal a szerzõdés megerõsítõ okira­taik letételének napján lép életbe.

– Az sem számított a magyar kormánynak, hogy a légierő gépeit a svédektől lízingeljük? Vagy az simán üzlet?

– Ebből látszik, hogy az európai kultúra az nem a magyar. Én például már rég felmondtam volna a bérleti megállapodást. Hogyha nem vagyunk elég jók a NATO-hoz, akkor kérjük vissza a vasakat. Nyilván ez pénzben nekik azért fájdalmas, és nem nagyon tudnak mit csinálni egy rakás használt géppel, de nem a pénzről szól a történet.

– Most már csak a nagy megszégyenülés és a még nagyobb megszégyenülés között lehet választani?

– Az európai politizálásban van egy kultúrája, van egy súlya annak, hogy az arcvesztést meg lehessen előzni. Tehát mindig mindenki megkapja a lehetőséget a biztonságos visszavonulásra. Szun-ce hadtudományi műveiben ezt nevezi aranyhídnak. Azt írja, hogy az ellenségnek mindig hagyjál lehetőséget, hogy elvonuljon. Tehát megsemmisítő, megalázó vereséget, olyan vereséget, ami arra késztetheti az ellenséget, hogy utolsó leheletéig harcoljon, ha nem muszáj, akkor ne állíts elő. A politikában ez az arcmentés lehetőségének a megadása.

– Hol voltak Orbán Viktornak azok az aranyhidak, ahol elvonulhatott volna?

– Mivel tudnia kellett, hogy ez a svéd NATO-csatlakozás mindenképpen meglesz, ezért helyből az, hogy már lassan a második éve megy a parlamenti ratifikáción a rugózás, és nem lépték meg azt az opciót, amit korábban mondtam, az már eddig is egy aranyhíd volt. Eljátszhatta azt, hogy ő itt egy tényleg befolyásos valaki.

A nemzetközi politikában van ilyen. Annak idején még Obama alatt a szíriai polgárháborúban valaki elkezdett vegyi fegyverekkel csapkodni, és akkor Róma mellett tartott egy beszédet, amin akkor jókat röhögtünk, hogy ez micsoda hülyeség. Hosszasan, dörgedelmesen arról magyarázott, hogy két vagy három hét múlva ül össze a kongresszus. De annak a beszédnek az volt az üzenete, hogy kettő-három év múlva én majd felhatalmazást kérek a kongresszustól, hogy odamehessek, és rendet rakhassak, mert megmondtam, hogy a vegyi fegyver az a vörös vonal, de majd csak három hét múlva. És ez egy üzenet volt Putyinnak, hogy csináljon rendet Szíriában, mert neki volt közvetlen ráhatása a szíriai kormányzatra. Tehát ilyen jelek vannak a nemzetközi kapcsolatokban. Szóval Orbán Viktornak is nagyon sok aranyhídja volt ebben a történetben, nagyon sokszor tehette volna ezt a dolgot úgy egyenesbe, hogy kimegy ez a parlamenti hozzájárulás, mert a végén valószínűleg úgyis meg tudják kerülni.

– A svédek ezek szerint de facto már a NATO tagjai. Ott kell majd ülni egy asztalnál velük, ebben a szervezetben is. Mennyi idő alatt lehet ezt meg nem történtté vagy elfelejtetté tenni, ennek politikának az erkölcsi kárai hogyan számolhatóak fel?

– A kérdés az, hogy fel akarják-e egyáltalán számolni ennek az erkölcsi kárait, vagy abban bíznak, hogy ez majd elmúlik.

Azt lehet tudni, hogy bizonyos nagykövetségek egyszerűen nem riportolják haza a rossz híreket. Nincsenek információk. Ide vezetett a külügy szétverése 2014-ben, meg utána, az, hogy ilyen iszonyatos a fluktuáció a külügyi személyzetben, a diplomatákat is cserégetik, folyamatosan megy a személyzeti mozgás. Nincsenek olyan emberek a diplomáciában sem, akik egy adott területtel foglalkoznának 5-10 éve. Akiknek lenne rálátásuk. Ehelyett folyamatosan rotálják ki az embereket, egészen elképesztő a személyzeti politika. Mindenféle csillogó szemű fiatal politikai kádereket, vagy annak hitt, opportunista figurákat küldenek ki magas diplomáciai beosztásokba, akik aztán ott egy ideig fotoszintetizálgatnak, aztán lelépnek, majd elmennek máshova.

Már a politikai döntéshozó sem kap érvényes információkat arról, hogy mi történik a valóságban. Már azért is, mert ezeknek a rotált embereknek a jelentős része mindig meg akar felelni, és ezért van az, hogy már a rossz hírek nem jönnek haza jelentések formájában gyakran. Mert mindenki attól fél, hogy majd a rossz hír hozójára lőnek. Ez nem feltétlenül csak a külpolitikában van így, de ott nagyon-nagyon tettenérhető, hogy a kormányzati döntéshozatalban mintha nem mérlegelnék a hosszú távú hatásokat. Tehát az, hogy vétójoga van egy államnak, és azzal adott esetben él, önmagában nem baj, azért van a vétójog. Bár kicsit olyan, mint az atombomba. Mindenkinek kell, hogy legyen, mert mindenkinek van, de igazából senki nem akarja használni, mert csak a baj van vele, de ha néha fenyegetőznek vele, az nem baj. A gond az, amikor ez a rendkívüli eszköz, a mindennapok részévé válik, akkor egyrészt devalválódik, mert a világban még nem volt olyan nemzetközi szervezet, ahol a vétójogot előbb-utóbb ne kezdték volna kikerülni. Tehát az ENSZ Biztonsági Tanácsától kezdve az Európai Unió Tanácsáig mindenhol előbb-utóbb kialakultak a technikái annak, hogy megpróbálják államok a vétójogot néha sikerrel kikerülni.

– Mégis, mi kehet a következménye a vétópolitikának?

– Előbb-utóbb annak nagyon komoly hosszú távú hatásai lesznek. Az a szomorú, hogy közben a magyar kormány meg van róla győződve, hogy ez teljesen rendben van. Hogy hú, de hatékonyak vagyunk, hú, de erősek vagyunk.

És ebből a szempontból a magyar svéd viszony kifejezetten pusztító. Azt látják, hogy itt van az állam, amelyik a légvédelem képességét tőlük veszi meg, majd utána nyilvánosan mondogatja, hogy az az állam nem való a NATO-ba. Miközben tőle vásárolja a légierőt, csak tőle.

– A hivatalos narratíva szerint a kormány nagyon akarja a svéd NATO-tagságot, de hát sajnos a frakcióban a képviselők között van ellenérzés...

– – Igen, ez a fontos, amikor lehet hülyének nézni a világot, de az nem az. És nem érdemes megsértődni azért, mert a világ nem hajlandó úgy csinálni, mintha tényleg hülye lenne. A katonai partnerség és a fegyverbeszerzés, az egyes fegyverrendszerek átvétele és annak bevezetése a saját védelmi struktúrában, mindig egy kiemelt bizalom jele. Most viszont mindenki azt látja, hogy a magyar állam a saját bizalmi partnerével így bánik. Akkor ott nagyon komoly kérdések merülnek fel az adott partner megbízhatóságával kapcsolatban minden más tekintetében is. Úgy érzem, hogy a kormányzat a hosszú távú stratégiai érdekeket és szempontokat bőven alárendelte a pillanatnyi érdekvezérelt gondolkodásnak és megoldásoknak. Ráadásul ezt még taktikai szinten is láthatóan rosszul kezelte, kezeli, hiszen azt kellett volna minden körülmények között elkerülni, hogy utolsók maradjunk a sorban. Mert utolsó maradunk a sorban, és ez megnyit a másik oldal számára olyan politikai játszmázási lehetőségeket, hogy kikerüljék a magyarokat, ami innentől kezdve totális vereség.

A svédek csuklóztatását a svéd elnökség lejártakor azonnal abba kellett volna hagyni. Be kellett volna látni, hogy ez nem jött be, és onnantől kezdve azt mérlegelni, hogy hosszú távon már ennek a fenntartása eredményt biztos nem fog hozni, ellenben veszteni nagyon sokat lehet rajta.

– Mit szól mindehhez Moszkva?

– Nyilván minden, ami az Európai Unión belül zavart okoz, az Moszkva számára előnyös. Most itt az érdekes kérdés, hogy igazából mekkora zavart okoz? Szerintem nem olyan nagyot, mint amit vizionálnak a kormánypártiak és mint amitől rettegnek az ellenzékiek.

– Etikus dolog egy ilyen válsághelyzetben, amit Ukrajna megtámadása okozott Európában blokkolni egy országot a kollektív védelemben?

– A politikában különösen a külpolitikában viszonylag kevés morál van. Tehát erkölcsösséget a külpolitikában keresni, az nehezen értelmezhető. Nem baj, ha valaki megpróbálja. Van az úgynevezett értékalapú külpolitika, ami nagyon szép dolog, például Svédország jellemzően próbálkozott ilyet csinálni évtizedeken keresztül, a mai napig is. Érdekességként említem meg, hogy még egy pár éve Szijjártó Péter is azt mondta, hogy Magyarország értékalapú külpolitikát folytat, ami nagy hülyeség volt, mert amit csináltak, annak semmi köze nem volt az értékalapú külpolitikához.

Az értékalapú külpolitika ugyanis azt jelenti, hogy nem a saját érdekeink után megyünk, hanem akár szövetségessel, baráttal is összeveszünk, ha valami érték kívánja. A magyar külpolitika jellemzően nem ezeken az alapokon áll, és önmagában szerintem az nem baj. Ha egy állam úgy dönt, hogy a külpolitikáját érdekek mentén akarja vinni, az akkor baj, ha rosszul csinálja. Ha az ehhez szükséges eszközöket, mint például a vétójogot rosszul használja. Alapvetően a magyar kormány külpolitikája jellemzően évek óta egy érdekalapú önmozgás jeleit mutatja, ami szerintem nem baj, mert a kisebb államok számára a külpolitika mindig is annak volt az egyik legfontosabb eszköze, hogy az érdekeiket próbálják elérni, és ezért is fontos a különböző nemzetközi szervezetekhez való tartozás, az aktív jelenlét, mert ezekkel a nemzetközi szervezetekkel tudják erősíteni az államnak az érdekérvényesítő képességét. Most nyilván a kormány is azt mondaná, hogy lám-lám, megéri beletartozni egy nemzetközi szervezetbe, mert most például tudjuk blokkolni a svéd csatlakozást. Itt csak az a baj, hogy a magyar érdekérvényesítési képesség jelentős részben az elhibázott külpolitika miatt már rég lecsökkent. Tehát nincs igazából jelentősége ennek az egésznek. Mondom, a külpolitikában nem baj, ha nem feltétlenül látunk erkölcsöket. Az a baj, ha az a külpolitika rosszul van csinálva.