Mindent meg kell tenni a másik emberért, annak viszont semmi értelme, hogy a mentést megkísérlő hegymászó is meghaljon. Mérlegelni kell, Klein Dávidnak egy ötpontos checklist segít, hogy tudja, mit tegyen, ha segíteni kell.
Augusztus 11-én számoltunk be róla, hogy a világ második legmagasabb hegycsúcsánál, a K2-n, a hírhedt „Bottleneck” átjárónál balesetet szenvedett egy Hasszán nevű serpa. Az eset nagy felzúdulást keltett, voltak, akik elintézték annyival, hogy a hegyen mások a szabályok, ez benne lehet a pakliban. Hogy ez így van-e, vagy sem, arról kérdeztem Klein Dávid hegymászót.
– Mit kell, hogyan kell értelmezni ezt a felvételt?
– Nincsenek közelebbi információk, én is csak futólag látta magát a képsort, és természetesen megdöbbentő engem is megdöbbentett.
Természetesen azt mind el lehet mondani, amit ilyenkor el szokás, hogy nagy magasságban nagyon be vagyunk szűkülve, nagyon kevés lehetőség áll rendelkezésünkre, hogy valakin segítsünk, a kognitív funkciók gyengülnek, a fizikai erőfeszítések, azok rendkívüliek,
Ezzel együtt az nem igaz, hogy semmit nem tehetek meg a másikért. Itt azt látjuk, hogy nagyon sokan az ambícióikat az ember élete elé helyezik. Ezt nem helyes ilyen magasan sem, ilyen körülmények között sem.
Az eset összefügg azzal a jelenséggel, hogy
Ezzel önmagában nem lenne olyan nagy baj. Nyilván furcsa érzés, hogy egy ilyen himalájai alaptáborban pici kisebbséget alkotunk mi, mármint a független mászók, de azért nem tudok haragudni senkire, hogy ilyen érdekes, izgalmas élményeket szeretne megélni.
Néhány tévképzet kering a mentéssel, illetve általában a segítségnyújtással kapcsolatban nagy magasságban. Az egyik tévedés az, hogy sokszor megkövezzük azokat, akik végül hátrahagyják a másikat, mert nem tudnak mit tenni érte. Az oké, hogy
azért, hogy a másiknak segítséget nyújtsak. Azt az embert, aki ezt megtette, és utána lejött a hegyről, nem lehet elítélni. Ez az egyik gyakori eset, de most nem erről van szó.
A másik szcenárió az, hogy nincsen semmilyen segítségnyújtási lehetőségünk nagy magasságban.
Nekem nagyon sokat segít abban, hogy tudjam, hogy mindent megtettem-e, hogy sematizálom azt a pár dolgot, amit megtehetek egy másik emberért 8000 méter fölött. Én öt dolgot szedtem össze, lehet, hogy másnak más listája van,
- Motiválom, amibe bármi belefér, akár meg is rúghatom, bármit csinálhatok, csak álljunk talpra. A kísért lementés mindig hatékonyabb, mint a vonszolás.
- Dexamethasonnal megszúrom, ez egy életmentő injekció. Mindig van nálam betárazva a zsebemben. Ez csak mentésre jó, arra nem, hogy tovább menjek fölfelé.
- Oxigént adok neki, ha van nekem, vagy bárki másnak a környéken. Az oxigén csodaszer ebben a magasságban.
- Folyadékot adok neki, ha van még nyelőreflexe az illetőnek,
- Rádióban segítséget hívok másoktól, hátha valaki más valami mást tud csinálni, mint én. Azért jó nekem, hogy ezt így sematizálom, mert így tudom, ha ezt az öt dolgot megcsináltam, és kudarcot vallottam adott idő alatt, utána tényleg nem tudok mit tenni érte.
De az nem oké, hogy nem próbálok meg segítséget nyújtani, és az sem, hogy utána fölfelé megyek, mert nekem fontosabbak az ambícióim, mint az, hogy mindent megtegyek azért, hogy egy másik embernek segítséget nyújtsak, kivéve azt, hogy én is meghalok közben.
– Került már olyan helyzetbe, hogy ebből az öt lépésből valamit meg kellett csinálnia?
– Igen. Azért is munkál bennem ez intenzívebben, mert pont tavaly a Broad Peaken a mászótársammal a csúcsmászás közben találkoztunk egy bajba jutott román hegymászóval, aki előző nap érte el a csúcsot, és lefelé mozgásképtelenné vált.
és órákat vesztegettünk azzal, hogy megpróbáljunk segítséget nyújtani. Nem mentünk el mellette, és aztán később ugyanígy a csúcsmászás során a csúcshoz közel egy pakisztáni mászóval találkoztunk, aki szintén nem volt egészen képben, nem volt orientált, és neki is segítséget kellett nyújtani. Végül ez a csúcssikerbe került, annyi időt vesztegettünk el.
– Tehát inkább feláldozták a sikert, de az emberi élet fontosabb volt.
– Elengedtük valóban a csúcsmászást, mert
Az, hogy szeretnénk fönt állni szép nagy csúcsokon, egy szép álom, egy jópofa hobbi, egy szenvedély, stb. De a hobbimért, a szenvedélyemért, az önös ambícióimért nem áldozhatom fel a másik ember életét.
– A képen azt láttam, hogy rengeteg ember mászik a hegyen, mintha a Rákóczi utat láttam volna fényes nappal. Ez számomra pont mindenről szól, csak nem arról, amit elképzel az ember a hegymászásról, hogy az ember nekivág, egyedül van, ő és a hegy.
– Nagyon helytálló és lényeglátó megfigyelés. Egy apró félreértést szeretnék eloszlatni. Van, aki azt gondolja, ilyen képek láttán, hogy ez azt jelenti, hogy az év 365 napján és a hegy minden pontján, minden útvonalán ilyen sokan vannak. De ez nem így van. Minden hegynek van egy-egy normál útja, ahol a legkönnyebb fölmenni. Ez annyit jelent, hogy mondjuk a Gellért-hegyre a vízesés mellett a lépcsőn a legkönnyebb fölsétálni, de ha valakit nem zavar, hogy illegális, és még nehéz is, akkor felmehet a Rudas fürdő fölött a sziklafalon is.
Tehát nagyon sokféle felhatolási útvonal van egy-egy csúcson, és ezek a képek mindig normál utakon készülnek. Minden ilyen hegynek, egyébként az Everestnek és a K2-nek is van még jó pár útvonala, de a megmászások 99 százaléka az a normál utak egyikén történik. Csak ott vannak ekkora tömegek.
És az is igaz, hogy ezek a felvételek, ezek a mászószezonnak egy bizonyos napján vagy néhány napján készülnek. Mindez természetesen a hangulatból is sokat elvesz, veszélyes is, nagyobb környezetterhelést is jelent, tehát ez egy olyan jelenség, amivel kezdeni kell valamit. Én egyáltalán nem vagyok a turizmus vagy a hegyi turizmus ellen, és még egyszer hangsúlyozom, hogy nem akarom megkövezni azokat, akik kereskedelmi expedíció keretében szeretnének átélni egy fantasztikus kalandot, mondjuk egy nyolcezressel. És bár a hegymászók alapvetően szabadságszerető emberek, de ebben az esetben nem lenne ördögtől való valamilyen szabályozást bevezetni, hogy elkerüljük ezt a jelenséget, ami veszélyes és az élményt is erősen csorbítja.
